Szerényi Lászlót egyetlen musicalrajongónak sem kell bemutatni: 2008 óta a Budapesti Operettszínház tagja, és olyan előadásokban láthattuk, mint a Rómeó és Júlia (Paris, majd Rómeó), az Ördögölő Józsiás (Józsiás), a Lady Budapest (Veres Pál), az Isten pénze (Bob Cratchit), a Mozart! (Colloredo), a Szép nyári nap (Sanya), az Abigél (Kalmár tanár úr), A Notre Dame-i toronyőr (Phoebus de Martin) vagy az Elfújta a szél (Rhett Butler). Lacival egy, a színházhoz közeli étteremben ültünk le beszélgetni hivatásról, színházi munkásságról, a Rhett Butlerrel való kapcsolatáról, emberi értékekről és az is kiderül, hogyan lehet összeegyeztetni a közgazdaságtant a színészettel.

Hogyan jellemeznéd magad három szóval?

Szabadságvágy, liberális-konzervativizmus (ez szigorúan nem politikai értelemben véve) és – bár ez nem egyetlen szó – a folyamatos jóra való törekvés, változás a pozitivizmus felé.

Ezek inkább magánemberként vagy színészként igazak rád? Elsősorban pont a szabadságvágyra gondolok.

Magánemberként mindenféleképpen igaz, ez már egészen kicsikorom óta így van. Anyukám mondja mindig, hogy engem nem lehetett úgy nevelni, hogy kötelezővé tettek valami, mert akkor soha nem csináltam meg. Az utóbbi egy-két évtizedben azonban rájöttem, hogy az általam annyira gyűlölt szavak, mint a szabályok és rendszer nem feltétlenül rosszak, ha megfelelő keretek között alkalmazzuk, engednek szabad teret, sőt egyfajta szabadságot is jelentenek. A színpad is ehhez hasonló, szeretem, ha egy rendező megadja a kereteket, de azon belül szabadságot ad a karakter megformálásához. Úgy gondolom, hogy ez a legszerencsésebb helyzet, amikor működik a hatás-kölcsönhatás, a színész és a rendező interakciójából jön létre a szerep. Biztosan megvan annak is a haszna, ha a rendező otthon egészen pontosan felépíti, hogy mit akar látni, de én kevés ilyennel találkoztam eddig.

A liberális-konzervativizmust hogyan kell érteni? Az emberek többségének ez két ellentétes kifejezés, még ha nem is politikai értelemben vesszük.

Egyfelől szeretem, ha valaki haladó gondolkodású, engem mindig is érdekelt az újdonság, a reform, néha még úgymond „forradalmi” hangulatom is szokott lenni, persze ezt pozitív értelemben mondom. Másfelől fontosak számomra a régi, hagyományos, konzervatív értékek is. Tudom, közhelyesen hangzik, de szeretem például kinyitni a kocsiajtót a hölgyeknek vagy előzékenynek lenni az idősebbekkel, vagy azt, ha egy családmodellben megvannak a női és férfi szerepek. Pont ezért nagyon szeretem a régi, fekete-fehér filmeket is, ahol még igazi értékeket képviseltek, képzeljük csak magunk elé a tartásukat, igen kevés hajlott hátú, görbe embert látni, az emberek lelke testet öltött.

A harmadik a folyamatos megújulás, a jóra való törekvés volt.

Hogyan élhetek még egészségesebben? Hogyan lehetnék jobb ember? Hogyan tudnék még szeretetteljesebben élni? Ezek a kérdések régóta foglalkoztatnak, megvan bennem az igény a jobbá válásra, akár fizikai, akár mentális síkon.

Talán kevesen tudják, de közgazdász szakon is végeztél egyetemen. Hogyan jött mégis az életedbe az éneklés, a színház? Nem éppen rokon szakma a kettő.

Így van, pontosabban két végzettségem is van: okleveles közgazdász és okleves közgazdász tanár. Édesanyám középiskolai matektanár, így, mondhatni, a matekos véna adott volt. Nem igazán tudtam pontosan, hogy mit szeretnék tanulni érettségi után – ahogy látom, ez a mai generációnál is nagy probléma –, de mivel matek tagozatos gimnáziumba jártam, gondoltam, ezen a vonalon kellene maradni. A közgazdaságtan jó ugródeszkának tűnt, sokfelé el lehet mozdulni. Az éneklés ezzel párhuzamosan, menet közben jött: már általános iskolában kiderült, hogy jó hangi adottságaim vannak. Alsó tagozatos lehettem, amikor egyedül kellett elénekelnem a Himnuszt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a tanár nénim szemében könnycsepp csordult, utólag azt gondolom, nem lehettem annyira hamis. (mosolyog) Ezt követően jártam ének- és szavalóversenyekre, általában sikerrel, gimnáziumban is sokat énekeltem, de ekkor sem gondoltam, hogy ezzel kellene foglalkoznom. Az egyetem alatt kérdezte meg egy jó barátom, hogy miért nem képzem magam. Elmentem többek között Toldi Máriához, az ország egyik legjobb énektanárához, akkoriban ő volt az Operettszínház Stúdiójának a vezető tanára, végül is így kerültem kacskaringós úton módon a színházhoz. Egyébként az utolsó felvetésedre válaszolva: nem értek egyet azzal, hogy a matematika és a zene annyira távol állna egymástól, sőt, azt gondolom, nagyon is rokon szakma a kettő. Szerintem az egész univerzum a matematikai törvényszerűségekre épül, de ez már egy mélyre szántóbb beszélgetést igényelne. (nevet)

A közgazdaságtant a színészet mellett elengedted vagy párhuzamosan van jelen az életedben mindkettő?

Szeretek nem túlságosan elrugaszkodni a valóságtól ezért részben racionális beállítottságú is vagyok, nem tudom megengedni magamnak, hogy ne álljak több lábon. Mindig azt mondom, hogy imádok bejönni a színházba, de ugyanennyire szeretek kilépni onnan a való világba is. Érdekelnek az gazdasági folyamatok, a projektmenedzsment, az, hogy hogyan épül fel egy terv az alapoktól kezdve, milyen egy jó üzleti terv… Ebbe is rengeteg művészetet lehet vinni.

A Budapesti Operettszínházban a Rómeó és Júlia Paris grófjaként debütáltál. Emlékszel még, milyen volt az első színpadra lépés?

Fantasztikus! Akkor már pár éve futott a darab és pont volt a nagyszínpadon egy beálló próba, Egyházi Géza próbálta Parist, egy pillanatra átfutott az agyamon, milyen jó lenne, ha én állhatnék ott, végül én is megkaptam a szerepet. Egész nap izgultam, kicsit jobban is, mint amennyire az egészséges lenne, minden babonámat nagyon komolyan vettem aznap. Kiderült, nem hiába: öt másodperccel az első jelenetem, a lánykérés előtt rohantak oda hozzám a takarásban, hogy nem működik a mikroportom. Kicserélni nem volt idő, berohantam, próbáltam hangosítás nélkül énekelni. Minden járás, rendezői instrukció repült a kukába, bár ebből a nézők nem sokat vehettek észre. A kollégák azt mondják, igen jó ómen, ha az első szereplésnél van egy ilyen “bakid”. Ennek ellenére nagyon szép emlék maradt, ez pont az a szerep, amely nem igényel állandó jelenlétet, de mégis meg tudod mutatni magad: minőségi, komoly kihívásokkal tűzdelt tenor szerep.

A mai napig lámpalázas vagy?

Igen, de az elején ez sokkal nagyobb mértékű volt. Több mint tíz év után ez átalakult bennem egyfajta egészséges drukká. A nálam régebb óta pályán lévők azt mondják, hogy ha ez nincs meg, akkor nem is érdemes ezen a pályán maradni. Ez ugyanakkor töltetet, plusz energiákat is ad: amikor kimész a színpadra, olyan, mintha egy másik dimenzióba lépnél át.

Említetted a babonákat. Ezek is megvannak a mai napig?

Persze, de erről inkább szegény öltöztetőket kellene kérdezni! (nevet) Egyfelől a kellékeimhez mindig ragaszkodom: mindegy mennyire van elkopva, eltörve, nekem akkor is az kell. Hiszem, hogy ezek a tárgyak megtelítődnek energiával, és nagyban segítenek ráhangolódni az adott szerepre. A másik, hogy öltözéskor mindig a bal kezem dugom először az ingbe és a bal lábamat a nadrágba. Egyszer hallottam, hogy az balszerencsét jelent, ha úgy varrnak egy ruhát, hogy az rajtad van, de ezt fel lehet oldani, ha a szádba veszel egy cérnát. Nálunk elég gyakori, hogy például leszakad egy gomb, amit azonnal fel kell varrni, ilyenkor én ragaszkodom a cérnaszálamhoz. (mosolyog)

Volt emlékezetes bakid?

Szerencsére bakizni nem nagyon szoktam. De különös estém nekem is volt már: az egyik előadásban az egyik színész nem érezte magát jól, a második felvonásban már nem is tudott színpadra lépni. Be kellett ugranom a helyére, de úgy, hogy mellette a saját karakteremet is vittem. Gyakorlatilag a szünetben tanultam meg a szövegét, amit aztán bele kellett integrálnom a sajátoméba, de úgy, hogy az dramaturgiailag is megállja a helyét. Utólag belegondolva, én magam sem tudom, hogyan tudtam, tudtuk végigcsinálni, félelmetes, hogy az adrenalin mire képes. Emlékszem, annyira kimerítő és megterhelő volt idegileg, hogy aznap este semmi másra nem emlékszem, előadás után nem tudtam gondolkodni.

Nagyon sok szép szerepet eljátszhattál az évek alatt. Van, ami különösen közel áll a szívedhez?

Több ilyen is van, hiszen minden szerep olyan, mint egy gyermek. Három éven keresztül játszottam Rómeót, az nagy kihívás volt. A Szentivánéji álom Lysandereként meg tudtam mutatni azokat a színeket, amelyek eredendően bennem voltak: a vidékről hozott “virtus” és társai. A Szép nyári napot azért szerettem, mert azt az én korosztályommal – Vágó Zsuzsival, Vágó Bettivel, Peller Annával, Szabó Dáviddal és Kerényi Miklós Mátéval – együtt álmodtuk, mondhatni, szültük meg, raktuk össze. Talán mondhatom, hogy ha van szerep, ami „pofán csapott”, az az Elfújta a szél Rhett Butlerje, legalábbis én nagyon sok közös jellemvonást találtam vele. Az Isten pénze pedig maga a csoda: én azt az előadást kötelezővé tenném, mert - banálisan leegyszerűsítve - tele van szeretettel. Igyekszem én is olyan jó emberré válni, mint Bob Cratchit.

Érdekes, hogy pont ezt említetted utoljára, mert erre vonatkozott volna a következő kérdés. Az előadásban, amikor a jövő karácsonyába pillantunk bele, Scrooge halála után Bob Cratchit védelmére kel, ekkor hangzik el a musical egyik legszebb dala (Ember volt és boldogtalan). Szerinted akadnak még ennyire tisztalelkű emberek, mint amilyen Bob Cratchit?

Hála Istennek, igen, én is találkoztam már ilyennel, de tény, hogy nem sokkal. Pedig óriási szüksége lenne a világnak több Bob Cratchitre, mert nem mindig a jó irányba haladunk. Az viszont megnyugtató számomra, hogy azt veszem észre, a legújabb generációban egyre több ilyen akad. A gyerekek annyira bölcsen és tisztán születnek, egészen más szemlélettel rendelkeznek, és én hiszem, hogy nem véletlenül kapjuk őket a földre.

Az Elfújta a szél című musicalt 2013-ban mutattátok be, és azóta is töretlen a népszerűsége. Mi a musical sikerének a titka?

Az Elfújta a szél egy nagyon szerencsés konstelláció eredménye, talán ez a titka. Adott Margaret Mitchell méltán világhírűvé vált klasszikusa, amiből egy hasonlóan sikeres filmadaptáció is készült, igaz, ez a színházban tud nehezítő tényező is lenni. A musical zenéjét az a Gerard Presgurvic írta, akinek a Rómeó és Júliát is köszönhetjük, már ez is predesztinálta. Ehhez jön hozzá Somogyi Szilárd, a rendező, akinek úgy sikerült színpadra alkalmaznia a több mint 1000 oldalas regényt, hogy annak megmaradjon a megfelelő dramaturgiája, a mondanivalója. Én magam is részese voltam annak, ahogy hónapokon keresztül küzdött az alkotó team, még a premier előtti napokban is húztunk ki jeleneket, vagy változtattunk a darabon. A látványvilág – a díszletek, a világítás és a jelmezek – világszínvonalú, erre jönnek rá az olyan „apróságok”, mint hogy igazi lovat látunk a színpadon. A színészek csodálatosan hozzák a saját karaktereiket. Tudom, ez most úgy tűnik, mint ha hazabeszélnék, de tényleg azt gondolom, hogy ennél a darabnál minden összejött, ez pedig azért nem mindig van így a színházi világban. És természetesen nem mehetünk el az üzenete mellett sem: a gyökerek, a család, a föld, az otthon, az összetartozás fontosságára hívja fel a figyelmet – ezek a legfontosabb értékek az ember életében.

Említetted, hogy a film nehezítő tényező tud lenni. Hogyan lehet kivédeni azt, hogy aki bejön a színházba, az ne a könyv vagy a filmélményt akarja mindenáron viszont látni?

Ezt nem lehet kivédeni, ez ellen egyetlen dolgot tehetsz: mindenképpen olyan jót csinálsz, hogy az meggyőző legyen, még akkor is, ha az homlokegyenest más, mint amit megszokott. El kell feledtetni a nézővel minden előzetes emléket. Ha olyan minőségű élményt tudsz neki adni, ami elfeledteti vele a saját Rhett Butlerét vagy Scarlett O’Haráját, akkor nyertél. Viszont, ha valaki úgy ül be, hogy semmi sem jó neki, akkor megfeszülhetsz, akkor sem nyered el a tetszését. Ezért is voltam nagyon boldog a legutóbbi „sikerszéria” után, ahol minden egyes alkalommal egy emberként pattant fel a végén a közönség. Az is nagyon jóleső érzés volt, hogy a főigazgatónk, Kiss-B. Atilla újra megnézte mindkét szereposztással a próbákat, illetve az előadásokat, és a végén a függöny mögött őszintén, tiszta szívvel, öleléssel gratulált minden egyes szereplőnek. Ennek a gesztusnak a fontossága nem szorul magyarázatra, néhány sorral feljebb már említettem, hogy az összetartozás érzése az ember életében mennyire nélkülözhetetlen.

Az interjú elején említett három tulajdonság akár Rhett Butlert is jellemezhetné. Valóban ennyi közös van bennetek?

Abszolút, pont ezért is mertem azt mondani, hogy ha van szerep, ami “pofán csapott”, az ez. Szeretem, ha valaki úgy tud úriember lenni, hogy emellett megvan benne a megfelelő csibészség is, mert az kell az élethez. Rhett Butler az én szememben ilyen: könnyen belemegy egy szócsatába Scarlett-tel, de mindezt hanyag eleganciával teszi, soha nem alacsonyodik le egy gazember szintjére. De elárulok még egy titkot: a szerepemre általában úgy készülök fel lelkileg, hogy mielőtt bejönnék a színházba, végig gondolom az addigi napomat, mennyire más világból jöttem be, adott esetben pályázatokat, üzleti terveket néztem át, kikkel tárgyaltam, stb. Ez azért fontos, mert Rhett először a Fuss, gyáva! szám alatt lép színre, egy hasonló helyzetben, mint amilyenben én vagyok azokhoz a kollégáimhoz képest, akik a színházban élik le az életüket, és mondjuk nincsenek annyira képben teszem azt a gazdasági, üzleti világgal. Ebben részemről semmi negatívum nincsen, de látod, mégis összeér a közgazdaságtan a színházzal. (mosolyog)

Rhett Butler döntésével, miszerint végül elhagyja Scarlettet, mennyire értesz egyet? Szerényi László is így tenne?

Szerényi Laci egy egészen kicsike, mondhatni harmadik esélyt még adott volna Scarlettnek. Viszont ha azt látja, hogy nincs változás, hogy nem működik a kapcsolat, akkor tovább áll ő is. Sajnos a játékidő kötöttsége nem ad lehetőséget arra, hogy lássuk, Rhett Butlernél is egy hosszabb folyamat eredménye, amíg eljut addig a pontig, hogy azt mondja, vége.

A regényt olvastad?

Nem. Korábban azért nem, mert tizenévesen nem érdekeltek a romantikus regények, amikor pedig bejött az életembe a darab, akkor már szándékosan kerültem, a filmet sem néztem meg. Én az a típus vagyok, aki könnyedén átvesz bizonyos elemeket, és nem akartam, hogy legyen külső befolyás. Át akartam magamon engedni az egészet, hogy lássam, én mit tudok kihozni a szerepből.

Az évadban milyen szerepek várnak még rád?

A mostani, mindenki számára ismert járványhelyzet, nehezített pályát szült, ugyebár minden kétséges, de a tervek szerint az évad második felében játsszuk még az Elfújta a szelet, decemberben az Abigélt (Kalmár tanár úr – A szerk.) és remélem, az Isten pénze is visszatér pár előadás erejéig. Egyébként pedig jelen helyzetben kollégáim és jómagam mint mindig, most is gyermeki kíváncsisággal és nyitott szívvel tekintünk jövőbe, hogy milyen érdekes, izgalmas kihívásokat rejteget a továbbiakban a színház világa.

Fotók: Szerényi László Facebook oldala (portréfotók), Budapesti Operettszínház (előadásfotók)