2017 tavaszán mutatta be a Duda Éva Társulat a Budapesti Operettszínházzal karöltve az Átrium Színházban a Frida című musicalt. A darab vegyíti a zenés és a prózai színház, valamint a táncművészet elemeit.

Frida Kahlo, a mexikói festőművész élete már hosszú ideje színpadra kívánkozott. 2002-ben Salma Hayek főszereplésével mozifilm is készült az egyik leghíresebb mexikói művészről, a darab azonban más megközelítést alkalmaz. A történetet Frida meg nem született gyermeke, akit itt Dieguitónak neveznek, meséli el „anyja” életének fontosabb eseményeit. Mexikói karnevállal indítunk, jön a súlyos baleset, ami után Frida hosszú évekre ágyhoz szegeződik, színre lép Diego Riviera, a későbbi férj, jönnek a megcsalások, a vetélés, a megbocsátás, hogy aztán mindenki azt szűrjön le a darabból, amit akar.

Dieguito szerepében a fiatal Molnár Áron látható, akinek az egyik leghálásabb szerep jutott az előadás folyamán. Az ő monológja nyitja a darabot, amely laza improvizációt is enged néhol, ezzel pedig rögtön felold a nézőben minden gátlást, feszengést. Színészileg kiválóan megoldja a rábízott feladatot, dalaival is jól boldogul, annak ellenére, hogy elsősorban nem énekesi minőségben fog megmaradni az emlékezetünkben. „Halála” – vagyis Frida vetélése – utáni szólója az egyik legjobban sikerült dal a darabban, a nézőben sokáig él még ez a jelenet. Ugyanígy a darab egyik csúcspontja az első felvonásban Frida szólója a baleset után. Az általam látott előadáson Gubik Petra alakította a mexikói festőnőt. Ismételten bebizonyította számomra, hogy helye van a műfajban, még ha legutóbb kissé negatívan is nyilatkoztam róla. Mind színészileg, mind énekhangban maximálisan odatette magát, én magam igen meglepődtem drámai alakításán. Arról nem is szólva, hogy éppen a fentebb említett jelenetben többnyire fejjel lefelé, egy ágyon fekve és abba kapaszkodva kell énekelnie, ami szintén nem is kis teljesítmény, tekintve, hogy a dal sem egyszerű: magas hangokkal teli és mindezt nagy lelki vívódással, fájdalommal kell játszani. Diego szerepében Szabó P. Szilveszter látható, aki szokásos szerint egy teljesen új arcát mutatja meg az elhízott, nőcsábász freskófestő szerepében. Rajtuk kívül még két szereplő vesz részt a történet elmesélésében. Kálid Artúr Pappa és Papadimitriu Athina Mamma szerepében, a valóságban azonban minden férfi és minden nő megtestesítőjeként jelennek meg. Az ő feladatuk, hogy Dieguito életét irányítsák, meg hogy egy kis humort csempésszenek az egyébként komor és tragikus történetbe.

A produkció távol áll az Operettszínház átlagdarabjaitól, ugyanakkor szükség is volt már egy ilyen előadásra. Korábban Brecht drámáival (A kaukázusi krétakör, Koldusopera) és egy-két kortárs operával (Váltságdíj, Nárcisz és Echo, Mario és a varázsló) voltak csak jelen ebben a mondhatni alternatív színházi világban, de talán a Frida lesz a belépő az új műfajba. Annak ellenére, hogy ez az előadás sem tökéletes, de éppen ez a lényege a kísérletezésnek.

Az alkotók - különösképpen Hegyi György, aki a szövegkönyvért és a dalszövegekért a felelős - nem igazán tudták, hogyan is közelítsék meg Frida életét, ahogyan a várt katarzis is elmarad az előadás végén. Az alapötlet, hogy Dieguito szemszögéből meséljék el a történetet, ha nem is eredeti (gondoljuk az Elisabethre, ahol Lucheni tölti be ezt a szerepet), mindenképpen jó kiindulópont lett volna. Az arányokat azonban nem mindenhol sikerült eltalálni, így a nézőnek gyakran lehet olyan érzése, hogy sokkal inkább a fiú a főszereplő, mint az anyja. Ahogyan Frida monológja az előadás végén is enyhe zavart okozhat a nézőben. Ez tulajdonképpen arról szól, hogy ha Frida nevét hallják az emberek, egyből a Salma Hayek-film jut eszükbe (és azon gondolkodnak, hogy vajon hány férfival feküdt le a róla szóló filmben a színésznő), vagy pedig az egy tál rizsért dolgozó kínaiak által gyártott bögrék, amelyen az ő arcképe szerepel. Ezt pedig Frida – mint művész – nem kívánta soha. Hatásvadász a monológ, és jól is működne, ha illeszkedne a darab eszmeiségéhez, hangulatához, ám sajnos enyhe ellentmondás érezhető a korábban látottak és a monológ között.

Duda Éva rendezése egyedi látásmódú, értem ezalatt, hogy nem a megszokott „operettes” rendezés látható a színpadon. Nagy hangsúlyt fektet a táncbetétekre, de ez, egy főfoglalkozását tekintve koreográfustól nem is meglepő. A Duda Éva Társulat művészei a kortárs tánc jellegzetes képviselői, a látványt a koreográfia tökéletesen kiegészíti, még úgyis, hogy a második felvonásban úgy éreztem, ez megint csak háttérbe szorul, holott elsősorban táncszínházi előadást várna a néző. Dinyés Dániel zenéje jól illeszkedik a történet vonalához: pezsgő, latin ritmusokat kapunk az elején, szívszorító dallamokat a szólókban, majd ahogy haladunk előre térben és időben, úgy változik a stílus: van itt charleston, jazz, revü, minden, amit egy musical elbír még. Mindák Gergő díszletei letisztultak, kiválóan funkcionálnak, és persze nem kis munkát adnak a szereplőknek, amikor egy-egy jelenetváltás során a mozgatható díszletfalakkal kell új teret nyitni. Ehhez az önmagában is egyszerű, de nagyszerű elemekhez jön hozzá Karcis Gábor vetítése, így Frida legismertebb festményeit is megismerhetjük.

Ahogy írtam, nem hibátlan a darab, és feltehetőleg nem is lesz nagy közönségsiker – már csak a nem-hétköznapi jelleg miatt sem –, ugyanakkor boldog vagyok, hogy a Budapesti Operettszínház bevállalta ezt a produkciót. Mert igenis szükség van ilyen előadásokra, amelyek elgondolkodtatják a nézőt, amelyek a szórakozáson túl valami pluszt is adnak az életünkhöz. Jó úton indult el a színház, a kérdés, hogy végigmennek rajta, vagy az első elágazásnál inkább lekanyarodnak. Én remélem, eljutunk a célvonalig.

Zeneszerző: Dinyés Dániel
Szövegkönyv és dalszövegek: Hegyi György
Dramaturg: Oláh Horváth Sára
Díszlettervező: Mindák Gergő
Jelmeztervező: Kiss Julcsi
Vetítés: Karcis Gábor
Rendező-koreográfus: Duda Éva

A bemutató időpontja: 2017. március 3. - Átrium Színház

A cikk a 2017. szeptember 30-án, 19 óra 30 perckor kezdődő előadás alapján íródott!

A bejegyzésben található előadás-fotók a Budapesti Operettszínház oldaláról származnak, azokat Dömölky Dániel készítette.