Több, mint tizenöt évvel ezelőtt mutatta be a Madách Színház Kocsák Tibor és Miklós Tibor musicaloperáját, amely Lev Tolsztoj világhírű regénye alapján készült. Az Anna Kareninának 2018. február 2-án tartották a 100. előadást.

Lev Tolsztoj romantikus regénybe ágyazott társadalomkritikája többször megihlette a művészvilágot. Mozi- és tévéfilmek tömkelege készült a regényből, de láthattuk már balettelőadásként, Kocsák Tibornak és Miklós Tibornak köszönhetően pedig elkészült a könyv magyar musicalopera változata is. (Egyébiránt az oroszok is megírták a saját musicaljüket a regényből.)

Anna Karenina, aki a nála jóval idősebb Kareninnel él kényszerházasságban, egy bálon megismerkedik a fiatal és jóképű tiszttel, Vronszkij gróffal. A korabeli társadalmi szabályokkal szembemenve a fiatal nő és a gróf előbb titkos szerelmi viszonyt ápol egymással, később, amikor fény derül a kapcsolatukra, már nyíltan is vállalják törvénytelen érzéseiket. Anna, a bukott nő azonban nem kerülheti el a sorsát: a kirekesztettségnek és a vad, szenvedélyes érzelmek csillapodásának következtében élete tragikus fordulatot vesz.

Tolsztoj regényét még nem olvastam, így minden alkalommal felteszem magamban a kérdést: az Anna Karenina esetében már az alapanyag lehet annyira rossz, hogy nem képesek egy igazán jó adaptációt készíteni, vagy csak az újragondolásoknál veszik el a lényeg. Pár évvel ezelőtt Székesfehérváron már láttam a Szerednyey Béla rendezésében bemutatott musicalt, utána jött a Keira Knightley nevével fémjelzett filmalkotás, azonban egyik sem győzött meg a siker indokoltságáról. Most, a Madách Színházban tartott előadás előtt, hogy képbe kerüljek ismét a sztorival, elővettem a Sophie Marceau és Sean Bean főszereplésével készített alkotást. De akárhány feldolgozást láttam, soha nem sikerült eldönteni, hogy Anna Karenina mennyire szerethető karakter, és hogy Tolsztoj mennyire akarta azzá tenni.

Erre a kérdésre pedig Kocsák-Miklós musicaloperája sem ad kielégítő választ. Véleményem szerint ez a mű a szerzőpáros kevésbé jól sikerült munkái közé tartozik. A dramaturgiája rossz, a történetvezetés abszolút zavaros, helyenként azt sem lehet tudni, hogy kik állnak a színpadon. A musical első jelenetében Anna és Vronszkij megismerkedése (valamint a nő halála) után járunk, majd visszarepülünk két évet az időben, ahol láthatjuk a szeretőket a vonatnál búcsúzni. Innentől úgy-ahogy lineárisan haladunk, azonban rengeteg visszaemlékezés (mind Anna, mind Kitty esetében) segít abban, hogy még inkább összezavarodjunk. Mikor először láttam a darabot a Vörösmarty Színházban, már akkor is roppant zavaró volt, hogy a regény ismerete nélkül a cselekmény egyharmadát nem lehetett érteni. És ha mindez nem lenne elég, a szereplők cselekedeteinek motivációja is hiányzik a legtöbb helyen.

Így nem igazán érthető, hogy Anna miért is csalja meg Karenint, főleg azért, mert a triumvirátus tagjai közül pont a férfi a legszimpatikusabb, legemberibb karakter. Nézőként őt sajnáltam a legjobban, hiszen a színpadról az jött le, hogy Karenin – a kényszerházasság ellenére – szerelemmel szereti Annát, és nem csak a szóbeszéd elkerülése miatt igyekszik fenntartani a látszatot. A férfi sokáig tűr, azonban egy idő után ő sem bírja a szenvedést: innentől fordul a karaktere negatív irányba, de ekkor is csak szánni, semmint gyűlölni lehet őt. Ezzel szemben Anna képében egy teljesen ellenszenves nő alakja formálódott ki előttem. Értem én, hogy Kareninnel kényszerházasságban élt és Vronszkij személyében találta meg az igaz szerelmet, de pont az érzelmek hiányoznak mind a szövegkönyvből, mind a színészi játékból, ami ezt hitelessé tenné, és együtt örülhetnénk Annának és a bátorságának, hogy szembe mer menni a korabeli gondolkodásmódnak. Ami azért is sajnálatos, mert az, hogy a vonat elé veti magát a történet végén, igen tragikus történet végkifejlete lehetne, ha sikerülne átérezni a nő kétségbeesését és fájdalmát.

A szövegkönyvet Miklós Tibor írta, akinek a neve minden musicalrajongók számára ismerős lehet, hiszen számtalan musical librettójának megírásán túl még annál is több fordítás köszönhető neki, a Rock Színházas munkáiról már nem is beszélve. Személy szerint nagyon tisztelem a munkásságát, az elhivatottságát, de ha igazán őszinte akarok lenni, az Anna Karenina szövegkönyve – a fent említett hiányosságokon túl – több szempontból sem tökéletes. A musicalopera mint műfaji megjelölés maga után vonja, hogy egyetlen prózai szöveg sem hangzik el a darabban, a szólók és duettek között recitativókat hallhatunk. Azonban semmi nem indokolja azt, hogy ezek a sorok ne prózaként, hanem énekelve hangozzanak el, hiszen sem zenében, sem szövegében nem hordoznak maradandót. A szólódalok, illetve a duettek között akadnak nagyon szépek, egy-kettő még előadás után is megmarad a néző emlékezetében, de ezek is inkább Kocsák Tibor zenéje, semmint Miklós Tibor szövege miatt. (Ilyen például a Miért? című duett, ami talán a legismertebb, de ugyanígy emlékezetes maradhat Anna szólója közül két szám, Kitty csodás Tizenhétje, vagy Karenin szólója.)

A szereplőkről összességében sem tudok pozitívan nyilatkozni. Hiába jubileumi az előadás, hiába léptek fel nagy nevek, a dalok többsége iszonyúan hamis volt, szinte kivétel nélkül mindenkinél. És bár tudom, nem illik a színészek korával jönni, és ilyeneken nem is szoktam fennakadni, de azért az valahol kicsit visszás, hogy a 41 éves Polyák Lilla tetszeleg a harnincéves Anna bőrében (a 40 éves Posta Victor még ebből a tekintetből illene is hozzá a színpadon), a történet szerint pedig egy bő húsz évvel idősebb Karenin szerepében pedig a 38 éves Zöld Csabát láthatjuk. Arról pedig már nem is beszélek, hogy a 44 éves Haffner Anikó Kittyként arról énekel, hogy milyen érzés tizenhét évesnek lenni – igaz, ő volt az egyetlen, aki mind színészi játékban, mind hangban maradandót tudott alkotni, így neki megbocsátható minden.

Polyák Lilla egyébként alkatilag és hangszíne okán kiváló Anna lehetne, ha több érzelmet tudna belevinni a karakterébe. Alapvetően Polyákot ezért sem szeretem: egyfajta hideg, rideg nő kisugárzása van, így vannak olyan szerepek, amik tökéletesen illenek hozzá (a Rudolf Stefániája vagy a Marie Antoinette címszerepe), de játékban általában messze elmarad attól a színvonaltól, ami ezeknek a karaktereknek járna. Posta Victor Vronszkij szerepében nekem csalódás volt, pedig az Én, József Attilában nagyon szerettem a játékát, a hangját. Ezen az estén talán ő volt legtöbbször hamis, nem egyszer teljesen céltalanul rohangált a színpadon, és tette mindezt teátrális mozdulatokkal, mintha csak egy olcsó szappanoperából lépett volna ki. Egyébként míg ő az egyik jelenetben ismét egy vonattal nézett szembe, addig Zöld Csaba Kareninként megkapta az idősödő Jean Valjean parókáját, és a biztonság kedvéért az első felvonásban az egyik ezüst gyertyatartóval a kezében sétált be a színpadra. Ha jól tudom, Zöld Csaba idén ugrott be a szerepbe, talán így nála betudható az idő rövidségének a kevésbé tiszta ének és színészi játék. Karenin szerepében az egyik jelenetben Sasvári Sándor is feltűnt a színen, a balesete után most először lépett színpadra. (A Blikk szokásos bulvárstílusban úgy számolt be erről, hogy a közönségnek percekig fel sem tűnt a színre lépése, ami egyfelől azért sem igaz, mert kb. három percet töltött a színpadon, másrészt amint láthatóvá vált, vastaps fogadta.)

Levin és Kitty szála a történet szempontjából teljesen mellékes, alig találkoznak a főszereplőkkel, az életükre semmilyen kihatással nem bírnak. Éppen ezért talán nem annyira szerencsés, ha azt mondom, értük jobban lehetett izgulni, mint az Anna-Karenin-Vronszkij trió miatt. Barát Attila színészileg jól hozza Levin karakterét, alkatilag is illik rá a szerep, de sajnos az énekkel nem egyszer meggyűlt neki is a baja. Haffner Anikó (Kitty szerepében) volt az egyedüli az estén, aki kellemes emlékként maradt meg, hangban és játékban is messze kiemelkedő teljesítményt nyújtott.

Galbenisz Tomasz és Barabás Kiss Zoltán a professzor és a háziorvos szerepében leginkább kínos volt, az ő jelenlétük mondhatni szintén teljesen felesleges és indokolatlan volt. Az erőltetett humor, amit képviseltek, abszolút nagy hiba volt az íróktól és a rendezőtől.

Vikidál Gyula és Serbán Attila – két nagy név a musicalek világában és mindketten nagy csalódást okoztak. Előbbi a pópa szerepében, utóbbi olasz énekesként. Énekük már-már a hallgathatatlanság határát súrolták, a mellettem ülő páros nem is bírta szó nélkül hagyni Serbán olasz dalát, amelynek szó szerint minden sora hamis volt, és ebben az esetben abszolút igazat kellett adnom nekik. Arról nem is beszélve, hogy mindkettőjük jelenete, ha nem is teljesen felesleges, de indokolatlanul hosszúra nyúlt, és a nézők balszerencséjére, mindketten a második felvonásban kaptak szerepet, ami ennek köszönhetően végtelenül unalmassá vált.

Az egyetlen pozitívuma az előadásnak az a rendezés, pontosabban az azzal szorosan összefüggő díszlet, mindkettő Szerednyey Béla nevéhez köthető. A színpadkép a maga egyszerűségével vált nagyszerűvé, ahogy egy régebbi interjúban fogalmazott Szeredney, a költséghatékonyság sokszor csodákra képes. A zsinórpadlásról lelógatott hat függöny forgatásával gyorsan és hatékonyan tudták megoldani a helyszínváltozásokat, a takarásokat, könnyedén idézték meg a báli hangulatot, és még a viharos érzelmekkel teli drámai jeleneteknél is jól funkcionáltak. De sajnos a rendezés is kimerült a képi világban: Szeredney minden igyekezet ellenére sem tudta a szereplők közti viszonyrendszert kialakítani, a cselekedetek mögöttes tartalmát megmagyarázni, egyszóval a karakterek nem kaptak igazi jellemet. Ez persze nem feltétlenül egyedül az ő hibája, már az alapanyaggal is gondok voltak, de erre már kitértem korábban.

A jubileumi előadás kapcsán a nézők egyetlen ráadásszámot kaptak, ahol a korábbi Annák (Nyári Szilvia és Halasi Adelaide), Vronszkijek (Debreczeny Csaba, Nagy Balázs) és Kareninek (Dunai Tamás, Laklóth Aladár) léptek színpadra. Majd az előadás egyéb résztvevői (koreográfus, jelmeztervező, zeneszerző) is kaptak egy tapsot. Ami viszont elmaradt: megemlékezés Miklós Tiborra (legalább egy vetített fotó erejéig), valamint Szirtes Tamás és/vagy Szerednyey Béla köszöntője, beszéde. De talán ez is sokat elárul a Madách Színház a darabhoz való hozzáállásáról, amit véleményem szerint már csak azért tartottak repertoáron, hogy még egy jubileumi előadással ünnepeljék ezt az évadot.

Lev Tolsztoj azonos című regénye alapján a szövegkönyvet írta: Miklós Tibor
Zeneszerző: Kocsák Tibor
Díszlettervező: Szerednyey Béla
Jelmeztervező: Pilinyi Márta
Koreográfus: Sándor Dávid, Várady Valéria

Rendező: Szerednyey Béla

Bemutató időpontja: 2002. március 23. - Madách Színház

A cikk a 2018. február 2-án, 19 órakor kezdődő, jubileumi előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók a Madách Színház oldaláról származnak.