2012 februárjában mutatta be a Madách Színház az Én, József Attila – Attila szerelmei című musicalt Szirtes Tamás és Szente Vajk rendezésében. Vizy Márton és Tóth Dávid Ágoston műve a teátrum I. Musical Pályázatán indult, és annak ellenére, hogy végül nem ért el helyezést (a dobogó felső fokán az azóta is nagy sikerrel futó Csoportterápia volt), a színház három évvel később mégis műsorra tűzte.

A kritika előtt egy kis vallomással tartozom: habár az irodalmat mindig is szerettem, középiskolás éveim alatt nem József Attila vált a kedvenc költőmmé. Így mikor – jó pár évvel később – először értesültem róla, hogy az életéből (vagy legalábbis bizonyos életszakaszaiból) versei felhasználásával musical készült, nem éreztem olthatatlan vágyat, hogy megtekintsem azt. Egy évvel ezelőtt, amikor jobban nyitni kezdtem a Madách Színház felé, vettem rá jegyet először, de nem túl nagy reményekkel, kisebb kétkedéssel ültem be a nézőtérre. Akkor Posta Victor alakította József Attilát, olyan elementáris erővel, amely az első percektől kezdve magával ragadott, ahogyan a zene és az egész rendezés is – mélyen a darab hatása alá kerültem. A CD-t még aznap megvásároltam, és eldöntöttem, hogy amíg műsoron lesz, minden évadban legalább egyszer megtekintem az előadást. Így jutottam el idén ismét, immár másodszorra a musicalre.

Ahogyan a bevezetőben is írtam, Vizy Márton és Tóth Dávid Ágoston még 2009-ben, a Madách Színház I. Musical Pályázatára jelentkezett a művel, amely végül nem került a döntősök közé, viszont a vezetőségnek annyira elnyerte a tetszését, hogy Szirtes Tamás és Szente Vajk színpadra alkalmazásával és rendezésében végül mégis sor került a bemutatóra. A darab – amelyet egyébként nem sokkal a premiert követően a M2 csatornán is meg lehetett tekinteni – azóta is nagy népszerűségnek örvend, immáron hatodik éve, annak ellenére, hogy a kritikai visszhangok igen szélsőségesek.

Mivel nem vagyok olyan mértékkel tisztában József Attila életével, mint ami ennek a darabnak a kritikájához szükséges lenne (vagy amellyel lehet, egyszerűen csak illene), így az összehasonlítástól, hogy a musical történetének mennyi a valóság alapja, most eltekintenék (akit érdekel, számos egyéb cikkből tájékozódhat erről). A színház, a vádakat megelőzendő, minden felületen hirdeti, hogy a darabot az irodalmunk tényleges szereplői és azok sorsa csak ihlették, de a részleteket sokhelyütt a szerzők és a műfaj igényei alakították. Ez persze nem feltétlen menti fel az alkotókat a fanatikus irodalmárok és József Attila-rajongók előtt, ugyanakkor el kell ismerni, hogy egy tényleges élettörténetet, annak minden pontosságával színpadra alkalmazni lehetetlen lenne. Így fordulhat elő, hogy a színpadon egy-egy vers jóval korábban hangzik el, mint ahogyan a költő azt megírta volna (vagy éppen nem is ahhoz a nőhöz írta), vagy, hogy az alcímben többes számban szereplő szerelmek szám szerint kettőt - Vágó Mártát és Kozmutza Flórát, az első és utolsó nőt - jelent.

Meglátásom szerint a színháznak elsődlegesen nem is az volt a célja, hogy hiteles képet fessen a szerzőről, hanem sokkal inkább az, hogy egy új formátumban tárja azt a magyar nézők elé a verseket, így hozva meg a kedvet azokhoz. (Mintahogyan nálam is bevált, azóta jóval több József Attila-versen vagyok túl, és ezek mind új értelmet nyertek a több mint tíz évvel ezelőtti énemhez képest.) Erről természetesen hosszasan lehetne vitatkozni, hogy melyik a károsabb, hasznosabb, ugyanakkor, ha a néző mindennek tudatában ül be a darabra, akkor csalódni nem fog. A musical ugyanis ezektől eltekintve működik: egy költő életének szakaszait ismerhetjük meg, egy költőét, aki leginkább csak arra vágyott, hogy szerethessen és szeretve legyen. Az pedig akár mellékes is, hogy a költő karaktere kitalált vagy valós személy, a lényeg, hogy a darab üzenete átjöjjön, aminek az Én, József Attila maradéktalanul eleget tesz.

Vizy Márton zenéje fülbemászó, érzelmekkel teli, könnyedén illeszkedik a versek hangulatához. A zeneszerző több mint egy évtizeddel a bemutató előtt már foglalkozott József Attila költeményeinek a megkomponálásával, különböző életszakaszaiban, az adott érzelmi állapotát felhasználva alkotta meg a dallamvilágot.

Tóth Dávid Ágoston szövegkönyve az életpálya két jelentősebb pontjára tér ki részletesen: Attila első és utolsó szerelmére. Az első felvonásban (1928-ban járunk) egy sokkal boldogabb, felszabadultabb, még reménykedő férfit ismerünk meg, akit azonban kezd már tönkretenni a megfelelni vágyás, a szeretetéhség, a keserű múlt és a jelen társadalma. Nagy reményeket fűz Vágó Mártához, azonban a szülők nem nézik jó szemmel a kapcsolatot, ezért a lányukat Angliába küldik. Márta és Attila a körülmények ellenére próbál kitartani, ám végül elválnak útjaik, amely nagy törést okot a költőben. A második felvonás nyolc évvel később, Gyömrői Editet és Szántó Judit átugorva folytatódik. Dramaturgiailag talán csak abból az egy szempontból nem volt szerencsés ekkora mértékű időugrás, mert a musicalből úgy jön le (köszönhetően az első felvonás zseniális fináléjának), mintha a főszereplő ezt a nyolc évet az idegklinikán töltötte volna. Igaz, történik visszautalás a korábbi szerelemre, ugyanakkor kicsit olyan, mintha újra ugyanazt az utat járnánk be, csak hogy el tudjunk jutni az öngyilkosságig, amely az események fonalának újra felvételétől számítva, kilenc hónap múlva következett be.

A szövegkönyv egyébként jórészt József Attila verseinek és a két nő emlékiratainak, valamint a korabeli levelezéseknek felhasználásával készült. Így mindkét felvonást az adott szerelem narrálja végig, az ő szemükön keresztül ismerjük meg Attilát. A rendezés egyébként nagyon szépen oldja meg ezeket a hol egészen intim, hol feszültséggel teli viszonyokat. A rendezőpáros ötletességét dicséri például a költő és Vágó Márta levelezése, amelyet a háttérre vetítve is olvashatunk,  ahogyan az első felvonás fináléjának felfokozott érzelmi állapotának kiváló összhangja is (a dal alapját a Nagyon fáj című vers képezi, de a Tiszta szívvel, az Áldalak búval, vigalommal és a Tömeg néhány sora is visszaköszön). Ugyanígy kiváló érzékkel került színpadra a Születésnapomra is, amely azt kívánják megmutatni, hogy József Attila versei jóval túlélték a költőt, hiszen generációk nőttek és nőnek fel rajta.

A darab látványvilága viszonylag egyszerű: Szlávik István díszletének kerete egy vasúti pályaudvar, ez a kezdet és ez lesz a vég. A hűvös, kékes-zöldes árnyalatú hangulat a későbbiekben is végig dominál, azonban a továbbiak helyszíneket a továbbiakban minimális díszletelemekkel (egy-egy asztal, szék, ágy) csak szimbolikusan jelzik. Tihanyi Ákos megőrizve jellegzetes stílusjegyeit, összességében mégis a korábbiaktól (vagy mai szemmel nézve a későbbiektől) eltérő koreográfiát alkotott. A táncok kicsit egyszerűbbek, letisztultak, ennek ellenére jól működnek, látványosak, különösen a tömegjelenteknél (A tőkések hasznáról, Jön a vihar).

A címszereplő bőrébe az általam megtekintett estén Nagy Sándor bújt, amit már a szereposztás nyilvánossá válásakor kicsit csalódottan fogadtam. Nem a személye ellen vagyok, hiszen az utóbbi időben jó pár darabban bizonyította színészi tehetségét, egész egyszerűen Posta Victor számomra az igazi József Attila. (Mindkét színésztől elérhető néhány hangfelvétel a darabból online, így – habár az élő zenét és éneket nem adhatja vissza – könnyedén össze lehet hasonlítani őket.) Nagy Sándor színészileg igyekezett a legtöbbet kihozni magából, ami igen nehéz volt számára, hiszen szemmel láthatóan (és sajnos füllel hallhatóan) beteg volt. Vallom, hogy a színházban az a legszebb, hogy minden a pillanatról szól, és éppen ezért nincs két teljesen egyforma előadás, így érdemes egy darabot többször is megnézni. Éppen ezért nem lenne fair részemről, ha Nagy Sándor alakítását az este látottak alapján méltatnám, mert szegény nem hogy énekelni, beszélni sem tudott szinte egész előadás alatt. Teljesen rekedten kényszerült színpadra lépni, és derekasan végig énekelte a musicalt – ami azért is nagy szó, mert két szóló daltól eltekintve minden számban szerepel –, de bár ne tette volna, mert rettentően hamis volt. (Igaz, lassan alapból fel kellene hagynia az énekes szerepekkel.) Ez pedig a színház részéről volt egy felháborító húzás: a Madách jegyárai mellett ennyire betegen színpadra engedni egy színészt (aki tényleg a darab 95%-ban jelen van), ezáltal egy egész estés élménytől megfosztani a nézőket, finoman szólva is bosszantó. Vagy ugrott volna be Posta a helyére (habár ez lehet nem volt kivitelezhető), vagy maradt volna el inkább az előadás. Mert az biztos, hogy ha nem láttam volna korábban a darabot, kétszer is meggondolnám, hogy megnézzem-e újból. Így sajnos a katarzis is elmaradt.

Az első szerelmet, Vágó Mártát Muri Enikő alakításában láthattuk, róla az egyetlen pozitívum, amit írni lehet, hogy nem volt beteg. Színészi játékról az ő esetében nem igazán lehet beszélni, nagyjából úgy játszik és beszél, ahogyan egy tehetségesebb amatőr színjátszó csoport tagja. Hangilag talán már kevesebb a panasz (elvileg mégis csak énekesnő elsősorban), de azért gyakran voltak nála is hamis hangok. Krassy Renáta Kozmutza Flóraként viszont kellemes csalódás volt, hiszen legutóbb, Az Operaház Fantomjában nem nyújtott maradandó élményt. Egy-két hamis rész nála is becsúszott, de ez abszolút elnézhető, többnyire tisztán szólt és színészi játékban is elég erős volt – ez pedig kevesekről volt elmondható az este folyamán.

Illyés Gyulának, a költő barátjának is fontosabb szerep jut a darabban, őt Barát Attila alakítja. Neki sem sok énekes rész jut, de beszédhangja is éppen elég kellemes, színészileg pedig igyekszik a lehető legtöbbet kihozni ebből a kicsit sablonosra megírt figurából. Ugyanígy derekasan helyt áll Pusztaszeri Kornél és Dobos Judit, akik Vágó Mártának a szüleit alakítják. Mindkettő elég karakterszerep, utóbbi ráadásul a valóságtól teljesen elrugaszkodott, de így legalább kap egy kis humort is a darab, ami kezdetben szükséges is. Laklóth Aladár Dr. Bak Róbert, az analitikus szerepében lép színpadra, de túl sokat ő sem tud kihozni a figurából.

Kisebb szerepekben feltűnik még Sándor Dávid, Barabás Kiss Zoltán, Kiss Ernő Zsolt, Bereczky G. Zoltán és Németh Gábor is, de az ő esetükben tényleg csak pár sorról van szó. Ellenben ki kell még külön emelnem Baranyai Annamáriát, aki most a kórus tagjaként tűnt fel, viszont még így is magasan kiemelkedőt nyújtott gyönyörű énekhangjával. Minden egyes jelenetnél, ahol az ensemble is jelen volt, őt kerestem a szememmel, és alig vártam, hogy újra énekeljen.

Így, két előadáson túl már kicsit más szemmel nézem a musicalt, de alapvetően még mindig egy kiemelkedő darabnak tartom magyar viszonylatban. József Attila versei jól működnek dalszövegként is, a zene pedig tökéletesen összhangban áll azokkal: nem akar sem több, sem kevesebb lenni, enged a szövegre fókuszálni, ám mégis fülbemászó. A darab cselekménye akármennyire is távol áll a valós eseményektől, a mondanivalót még így is eljuttatja felénk: szeretni és szeretve lenni. Ez a legfontosabb.

Zeneszerző: Vizy Márton
A szövegkönyvet József Attila verseinek felhasználásával írta: Tóth Dávid Ágoston
Színpadra alkalmazta: Szirtes Tamás és Szente Vajk
Díszlettervező: Szlávik István
Jelmeztervező: Rományi Nóra
Koreográfus: Tihanyi Ákos
Zenei vezető: Kocsák Tibor
Társrendező: Szente Vajk
Rendező: Szirtes Tamás

A bemutató időpontja: 2012. február 10-11. – Madách Színház

A cikk a 2018. február 23-án 19 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található fotók a Madách Színház oldaláról származnak.