Bartis Attila legújabb kamaradarabját 2017 februárjában mutatták be a Vígszínpadán Házi Színpadán. A színház világában játszódó előadás – ahol a múlt és a jelen különös módon olvad egybe - emlékezés az ’56-os forradalomra is.

Évekkel ezelőtt egy tanulmányban olvastam, hogy a színészek számára mennyire fontos az első találkozás az adott darabbal, amiben játszik. Rendszerint az olvasópróbán kerül először közelebbi kapcsolatba a művel, és az akkori lelki állapota, az első benyomás meghatározó lesz az egész próbafolyamatra és az előadásokra nézve is. Kicsit kiterjesztve ez az elméletet, nézőként is nagyban hozzájárul a lelkiállapot egy darab megítéléséhez. Azért is tartom fontosnak kiemelni most ezt – az amúgy evidens – tényt, mert a Rendezéssel való találkozásomat nagyjából 5 óra alvás és egy A padlás megtekintése előzte meg, így eléggé fáradtan, álmosan ültem be a színházba. Jelen előadás - az alapos történelmi ismeretek mellett - folyamatos koncentrációt igényel, hiszen a múlt és a jelen váltakozik, és közben több fontos problémát is érint.

A történet alapját János (Hevér Gábor) saját maga által írt és rendezett darabja adja, amelynek a főpróbahetébe csöppenünk bele. A direktor alapvetően ideges a premier közeledtével, főleg, hogy színészeivel is meg kell küzdenie: Sándor (Lukács Sándor), a vezető színész képtelen megtanulni a szövegét, míg Lili (Kopek Janka), a fiatal pályakezdő másként is igyekszik felhívni magára a figyelmet. A darab maga az ’56-os forradalom utáni időkben játszódik, de nagyban áthatja a politika, amelyben az igazi bűnösöket keresik.

A Rendezés alapvetően két, önmagában is erős történetszál egybeolvasztásából született. A Házi Színpad intim terében a néző beleshet a kulisszák mögé, hogyan is zajlik egy próbafolyamat, mi húzódik a siker mögött, ez pedig önmagában is izgalmas vonulat. A sors iróniája, hogy a darab akaratlanul is reflektál pont az először a Vígszínházban tavaly év végén kirobbant szexuális zaklatásokra, amely csak még érdekesebbé teszi ezt a szálat.

A színházban a színházban alapvetően mindig ötletes, itt különösképpen az lehetne, hiszen maga a produkció, amit a színészeink próbálnak egy másik nagyon fontos témát dolgoz fel. Az ’56 utáni politikai helyzetben a bűnösök keresése, a saját igazság hangsúlyozása, a nézőpontok váltakozása is remek alapanyag, ugyanakkor jelen esetben nagyon széles történelmi ismereteket követel meg a nézőtől, talán többet is, mint amennyi joggal elvárható lenne.

Itt van tehát ez a két szál, amely – ahogyan már korábban említettem – önmagában is elvinné a hátán a történetet, azonban valami mégis csak elcsúszik, mert nem egészítik ki egymást, így tulajdonképpen az egész előadás szétesik, egy idő után zavarossá válik. A jelen szálai kevésbé vannak kibontva, a karaktereknek nem sok színezetük van, a néző joggal érezheti úgy, hogy keveset kapott. Az sem segít az előadáson (sőt!), hogy a darab elején elárulják a végkifejletet, mert így értelmét (pontosabban drámaiságát) veszti a befejezés.

A színészek ettől függetlenül igyekszenek kihozni a maximumot magukból és a történetből egyaránt, de látszólag Hevér Gábor sem tud sokszor mit kezdeni a kiüresedett jelenlétével, ahogyan Herczeg Adrienn is Olgaként kiváló színészi teljesítményt nyújt, csak éppen a darabbéli szerepében, míg a magánéleti szála teljesen elveszik. Lukács Sándor is remekül hozza a zavarodott, félig-meddig kiöregedett színészt, aki képtelen megtanulni a szövegét, ennek ellenére minden idegesség nélkül tekint a premier elé. Karácsonyi Zoltán, akit – és ezt többször nyilatkoztam – méltatlanul mellőznek időnként, most egy közepes szerepben bizonyíthat – és bizonyít is.

Kopek Janka talán az egyedüli, akinek izgalmas mind a magánéleti, mind a darabbéli szerepe, él is a lehetőséggel, alakítása emlékezetes és egyedi, talán ő marad meg leginkább a nézők emlékezetében. Kisebb szerepben tűnik fel Puzsa Patrícia és Medveczky Balázs, előbbi János darabjában, utóbbi háttérmunkásként, lóti-futiként jelenik meg. Mellettük még Csiby Gergellyel és az egyetemi hallgató Szántó Balázzsal találkozhatunk meg a színpadon, akik bár ígéretes tehetségek, de itt kvázi statisztaként vannak jelen.

Alapvetően a színházi próbafolyamat bemutatása keltette fel az érdeklődésemet a darab iránt, kezdetben ez a szál volt számomra az érdekesebb. Ugyanakkor sokszor éreztem úgy, hogy mivel Bartis Attila nem szerves része ennek a világnak, így nem is tudja hitelesen bemutatni azt, legalábbis nagyon sokszor tűnt úgy, hogy klisékre épít. Így egy idő után sokkal izgalmasabbá válik a szereplők által próbált előadás története, ezek mind-mind apró elemekből, emlékekből épülnek fel, így kell megfejtenünk egy nemrég meghalt apa és férj múltját, életét, titkait.

Nem tudom megítélni, hogy valóban a fáradtság volt pusztán az oka, hogy a Rendezés nem nyerte el a tetszésemet (vagy legalábbis nem annyira, amennyire, mint vártam), vagy valóban gyengébb ez az előadás, mint amennyire erős lehetne. Lehet, ha lesz rá lehetőségem, akkor még egyszer megtekintem a darabot, különösen azért, mert Szikszai Rémusz rendezéseit alapvetően szeretem, de az általam most látottak alapján inkább csak annyit mondanék, hogy tud ő ennél sokkal jobbat és többet.

Író: Bartis Attila
Díszlet: Varga-Járó Ilona
Jelmez: Kiss Julcsi
Rendező: Szikszai Rémusz

Bemutató időpontja: 2017. február 26. – Vígszínház, Házi Színpad

A cikk a 2018. június 3-án 15 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található fotók a Vígszínház oldaláról származnak (fotós: Gordon Eszter)