Újabb off-Broadway musicalt mutattak be hazánkban – ezúttal a Játékszínben, Európában először. Egy négylábú és négy színész a főszereplője a legfrissebb romantikus musical-comedynek, amelyet május óta láthat a közönség.

A musicaljátszás Magyarországon mindig is kissé elmaradott volt: a színházak az utóbbi két évtizedben szerettek biztosra menni és a külföldön már hatalmas sikereket elért darabokat tűzték itthon repertoárjukra. Ennek persze ezer meg egy oka lehet: a jogtulajdonos nem engedélyezi a non-replica játszási jogot, a teátrumok technikailag nem tudják megoldani, amit a darab megkövetel vagy éppen azok olyan mai problémákat dolgoznak fel (homoszexualitás, iskolai bántalmazás, öngyilkosság, vallás), amely már a téma miatt megbukna itthon. Valamiért Magyarországon a közönség nagyobb részének szemében a musical még mindig egyet jelent a limonádé történettel, a könnyed szórakozással, holott ez a műfaj is sokkal több rétegből épül fel. (Nem véletlen, hogy közönségsiker tekintetében egy Miss Saigon vagy egy Les Misérables - A Nyomorultak a nyomában sem érhet egy Mamma mia!-nak, holott nem kérdés, hogy az értéket nézve melyik áll magasabb szinten.)

Habár az idő előrehaladtával a helyzet javulni látszik, a musicaljátszás kezd visszatérni az irodalmi alapanyaghoz, valamint egyre több színház mutat be igazán friss darabot. Mint például a Játékszín, ahol a legújabb off-Broadway (kisszínházi) musical-comedyk egyike debütált idén májusban. Sajnos azonban Eric H. Weinberger és Gayla D. Morgan zenés darabjának mindössze a frissesség az egyetlen pozitívuma, mert egyébként tökéletesen beilleszkedik a sablon karakterekkel tarkított bugyuta történetek sorába.

Igaz, a színház nem árul zsákbamacskát, már a promócióból sejthető, hogy egy könnyed nyáresti kikapcsolódásnak illik be a darab, és magvas gondolatokat sem itt fogunk kapni. Ezzel nem is lenne baj, mert kellenek az ilyen előadások is. A baj inkább ott kezdődik, hogy pár nappal később nem is emlékszünk a sztorira, annyira egy tucat, és hanem inkább azon gondolkodunk, hogy miért pont erre esett a Játékszín választása.

Mert miről is szól a történet? Adott egy fazon, Roland (Nagy Balázs), aki saját magától rájön, hogy a kollégái közül csak azokat léptetik elő, akik házasok, így hát a karrier érdekében elhatározza, hogy megnősül. Ebben lesz segítségére a nőcsábász Guy (Sándor Dávid), aki azt tanácsolja a barátjának, hogy szerezzen be egy kutyát, mert azzal lehet igazán csajozni. Így kerül Rolandhoz egy négylábú (aki az eredeti Ámor nevet kapja), és persze azonnal felfigyel rá a dekoratív és szintén karrierista Blair (Török Anna). Csakhogy a kiskutya még neveletlen, így szükség lesz egy oktatóra, aki meg is érkezik a szigorú Miranda (Foki Veronika) személyében.

A történet innentől kezdve percre pontosan kiszámítható, a néző szinte büszke is lehetne rá, hogy milyen ügyesen ráérzett a drámai fordulatokra, holott csak elég bekapcsolni karácsonykor a Hallmarkot vagy betenni egy Danielle Steel-filmet, és már is megkapjuk a Dog Storyt. A gond csak az, hogy már Hollywood is felismerte, hogy ezeket a „romkom”-nak nevezett történeteket már nem lehet letuszkolni a nézők torkán, és kezdik ők is komolyabban venni a műfajt, igényesebb forgatókönyvvel és kevesebb klisével. Ez az, amire a Weinberger-Morgan páros még nem jött rá.

A sztorival egyébként még a kiszámíthatósága ellenére sem lenne nagy probléma, ha mellé nem kapnánk négy sablonfigurát a szereplők képében. Van itt karrierista férfi, megkapjuk az ő legjobb cimboráját, aki falja a nőket, és aki természetesen még nem komolyodott meg annyira, mint a főhősünk. A gyengébbik nemet a szintén sikerorientált, ugyanakkor érzelemmentes nő és egy magányos, szeretetre vágyó lány képviseli. Az előadás megtekintése előtt még örültem is, hogy azt a szereposztást fogtam ki, amelyben az általam kedvelt színészek játszanak. A négy színész egyébként minden tőle telhetőt megtesz, hogy a lehető legtöbbet hozza a darabból, de a szövegkönyv bugyutaságával és a karaktereik szájába adott idióta mondatokkal néha már ők maguk sem tudnak mit kezdeni, így helyenként a jelenetek kínos komikusságba fordulnak.

Ugyanez igaz a rendezésre is: a darab messze elmarad a Szirtes Tamás-féle színvonaltól, kicsit izzadtság szaga van néhol, mintha a direktor is minél hamarabb le akarta volna tudni az egészet, hogy a saját színházában szeptemberben bemutatásra kerülő Rocksulival foglalatoskodjon inkább. Persze, van egy-két jó és frappáns ötlete, de az valahol nagyon szomorú, hogy a legnagyobb truváj a tapsrendre jutott.

Musicalről lévén szó, legalább abban reménykedhetünk, hogy majd a zene elviszi a hátán az egészet. (Látványról ebben az esetben nem igazán lehet szó, Kovács Yvette Alida függönyökből és néhány bútorból álló díszlete egy vetített fal előtt kap helyet.) Sajnos itt is kapunk egy pofont, ugyanis a dalok többsége nemcsak, hogy nem viszi előre a sztorit, inkább csak elnyújtja azt. Mivel a szereplők jellemének abszolút nincs se mélysége, se magassága, a betétdalok felesleges időhúzásnak tűnnek, semmivel sem tudják tovább árnyalni a karaktereket. Jószerivel egyetlen számot lehetne csak kiemelni, aminek néhány taktusa talán megmarad az ember fejében az előadást követően is, de semmi több. Ha a szórólapon nem olvasom Tihanyi Ákos mint koreográfus nevét, az is lehet, hogy fel sem tűnik, hogy az a pár viszonylag egyszerű lépés nem csak improvizáció volt.

Egy-két helyen olvasható, hogy a Dog Story a könnyed hangulata ellenére milyen komoly problémákat dolgoz fel, de ez nem igaz. Igen, felhívja a figyelmet arra, hogy ha van kutyád, akkor foglalkozz vele, ugyanakkor mindez leginkább annak köszönhetőn, hogy Miranda többször beleveri a fejünkbe, a „tanulságot” pedig úgy rágják a szánkba a nézők, amit bármelyik Disney-mese megirigyelhetne. A karrier kontra házasság téma pedig ugyanilyen kínos módon kerül terítékre. Mély mondanivalót ehhez a darabhoz párosítani nagyjából olyan, mint ha a Twilightot vagy A szürke ötven árnyalatát szépirodalmi jelzőkkel illetnénk.

Végezetül azonban hozzá kell tennem, hogy a közönség nagy része mindennek ellenére roppant mód élvezte az előadást. A szünetben és a színházból hazafelé menet is többektől hallottam, hogy jól szórakoztak, így könnyen meglehet, hogy azon kevesek egyike voltam, akik jóformán fapofával ülték végig a darabot. És bár ez nem a darab hibája, ugyanakkor az élvezeti értékhez nagyban hozzájárult: életem legrosszabb közönségét sikerült kifognom. A mögöttem lévő sorban ülő, egyébként abszolút konszolidált negyvenes pár végig beszélte az előadást, mindent poént megismételtek (amit nem hallottak, azt megkérdezték másoktól), előre kitárgyalták, hogy milyen fordulatra számíthatunk, és így tovább. Ilyenkor azért mindig elszomorodom, mert az hiszem, hogy aki közel 7000 forintot ad ki egy jegyért, az tiszteletben tartja, hogy rajta kívül mások is vannak a teremben, akiket esetleg zavar a csevegésük (és aki nem mellesleg, ugyanannyit fizetett a darabért).

Jelen állás szerint a Játékszín ad keretet az idei évadomnak: szeptemberben a Virágot Algernonnak című darabbal kezdtem, a Dog Story pedig az eddigi utolsó előadás, amit idén láttam (igaz, még van másfél hónapom, de egyelőre nincs betervezve más). Lehetett volna maradandóbb élmény is. Mondják, hogy Amerikában gyerekkel és kutyával mindent el lehet adni. Kár, hogy a kutya itt csak az utolsó öt percben érkezik meg.

Írta: Eric. H. Weinberger és Gayla D. Morgan
Fordította: Bárány Ferenc és Puller István
Dramaturg: Szabó Csilla
Díszlettervező: Kovács Yvette Alida
Jelmeztervező: Rományi Nóra
Zenei vezető: Gulyás Levente
Koreográfus: Tihanyi Ákos
Rendező: Szirtes Tamás

A bemutató időpontja: 2018. május 19. - Játékszín

A cikk a 2018. július 7-én 19 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók a Játékszín oldaláról, valamint Puskel Zsolt oldaláról származnak.