Saját hanyagságomnak köszönhetően ez a cikk inkább lesz megemlékezés, mint ajánló. A 2015 októberében a Radnóti Miklós Színházban bemutatott Lear király ugyanis közel két és fél év után, 2018 májusában köszönt el a nézőktől.

Nem akarom magyarázni a bizonyítványom, mert nincs is rajta mit, egyszerűen saját csapdámba esve született meg ilyen későn ez a kritika. Pedig könnyen lehetett volna belőle még ajánló, hiszen az általam áprilisban látott előadás az utolsó előtti volt. Ugyanakkor a látottak olyan mély nyomot hagytak bennem, hogy csak nem sikerült összeszednem a gondolataimat, aztán meg időhiány lépett fel (meg persze más színdarabok is terítékre kerültek), így végül egyre inkább háttérbe szorult a cikk megírása. Éppen ezért nagy bajban is vagyok, kénytelen vagyok az előadás után leírt vázlatpontokra és az emlékezetemre hagyatkozni.

Shakespeare legendás királydrámája mondhatni népmesei kezdettel nyit. Az idősödő Lear király magához hívatja három lányát, birodalmát pedig akként igyekszik igazságosan elosztani, hogy melyik utód mennyire szereti őt. A két legidősebb mézes-mázos szavakkal igyekszik megnyerni magának apjuk kegyét, míg a legkisebb őszinteségével magával haragítja az uralkodót, és kitagadottá válik. A két nővérnek azonban egy idő után elege lesz egyre inkább tébolyulttá váló apjukból, kimutatják foguk fehérét, így Lear menekülni kényszerül – bomlott elméje messzi tájakra űzi.

Jelen előadás rendezője Alföldi Róbert, aki nem először találkozik ezzel a drámával, ugyanakkor most először játssza nála a főszerepet László Zsolt. Alföldi rendezése igyekezett minél jobban kibontani a családi viszonyokat, a karaktereket, és tette mindezt a rá jellemző módon. Naturalista színházat láthattunk: a halál itt tényleg véres, az őrület színtiszta elmebaj. Habár a legtöbb haláleset és Gloucester gróf megvakítása indokolatlanul - és éppen ezért néhol már kínosan – hosszúra nyúlt, a drámaiság mégsem veszett el teljesen. Ez pedig leginkább a színészeknek volt köszönhető.

A darab egy idillikus családi ebéddel nyit, a hatalmas és pompásan megterített kerekasztalnál ülők boldogsága azonban csak illúzió, amely hamar szétfoszlik Lear kérdésével és lányai válaszával. Az asztal – mint központi elem – végig fontos részét képezi a díszletnek (díszlettervező: Menczel Róbert), folyamatosan alakul át, hol sírrá, hol búvóhellyé, a legvégén pedig a halotti tor helyszínévé. Akár a birodalom, úgy maga az ebédlő is rommá hullik az előadás végére: semmi nem marad ép, már nem lehet visszahozni.

László Zsolt Lear szerepében talán még annál is nagyobbat alakított, mint amennyire a neve engedni sejtette. Egyszerre volt ijesztő és nevetséges, távoli és emberi. Olyan finom érzékenységgel formálta meg a csalódott, valamint a dühtől és tébolytól megvakut apát, majd az egyre inkább a dolgokra ráeszmélő egykori uralkodót, ahogyan arra csak kevesek képesek. Méltó párja volt Kováts Adél a bohóc szerepében, aki a darab elején még a szeretőjeként tűnt fel, hogy aztán álruhában, szétkenődött sminkkel visszatérve bizonyíthassa hűségét. Hasonlóképpen a Csomós Mari által megformált Kent grófhoz, akit szintén Lear üldöz el, és akit visszatértekor, bár felismer, mégis maga mellé engedi, mert tudja, hogy csak rászámíthat. Csomósnak igazi ajándék volt ez a szerep, amit a legnagyobb alázattal hálált meg. Ráadásul volt abban valami felemelően szép, ahogy a két nő támogatta és kísérte a megtört férfit hosszú, fájdalmakkal teli útján.

Szávai Viktória Gonerilje kellően hűvös és rideg, nem csak viselkedése és szavai, hanem megjelenése is sugallja megátalkodottságát, hatalomvágyát. Egy fokkal érzékenyebb Martinovics Dorina Reganja, aki csak kicsivel később mutatja ki a foga fehérjét, és akiről az elején még elhisszük, hogy valóban sajnálja a történteket, húga kitagadását. Sodró Eliza Cordeliája tökéletes ellenpont, érzékeny és rokonszenves, aki pont törékenységével szegezte magára legtöbbször a tekintetet. Gazsó György kissé tétova Albany hercege és Adorjáni Bálint kegyetlen Cornwall hercege szintén kellemes meglepetés volt, főleg, mert utóbbitól hosszú idő után olyan alakítást, amelyről pozitívan tudok nyilatkozni.

A történet másik szálát – amely bizonyos mértékig mindentől független – Gloucester gróf és két fia adja. Lear királynak több soron szóvá teszik társai, hogy ne csak nézzen, hanem lásson is a szemével, de ugyanez igaz lehetne a Schneider Zoltán által játszott grófra is. Utóbbi persze fizikai értelemben véve rosszabbul jár, hiszen a történet végére valóban elveszti a szeme világát, ugyanakkor könnyen észrevehető az a párhuzam, amit Shakespeare sugallni akar. Pál András Edmundja egy pillanatra sem képes rokonszenvet ébreszteni a nézőben, még annak ellenére sem, hogy háttértörténete (balkézről fogant gyermek) adhatna rá okot. Pál szó szerint lubickol a gonosz és ármánykodó férfi szerepében, miközben helyenként humoros oldalát is megcsillogtatja. Szatory Dávid Edgarja – hasonlóképpen Cordelia karakteréhez – ellensúlyozza őt, ékes bizonyítékát adja a feltétlen gyermeki szeretetnek.

Az előadás egyetlen hibája, hogy a kezdeti ötletesség a második felvonásra kissé elveszni látszik. Az első fél óra frenetikus eredetisége már nem volt képes elvinni a hátán az egész darabot, ráadásul a történet végére (ahogyan az Shakespeare-nél szokás) olyannyira felgyorsultak az események (nagyjából minden tizedik-ötödik percben meghalt valaki) és összegabalyodtak a szálak, hogy azzal a rendezés sem tudott mit kezdeni. Helyenként az egész történet királydrámából olcsó szappanoperába csapott át, amely leginkább az igencsak teátrálisan ábrázolt haláleseteknek volt köszönhető. A végén így a katarzis sem volt akkora átütő erejű, mint amennyire lehetett volna, ha kicsit merészebben nyúlnak a drámához.

Mindennek ellenére mégis sajnálatos, hogy viszonylag kevés előadásszámmal búcsúzott a Lear király, véleményem szerint elbírt volna még pár évadot, különösen, hogy a színészek egytől egyig megérdemelnék a többéves szériát. 

Írta: William Shakespeare
Fordította: Nádasdy Ádám
Dramaturg: Vörös Róbert
Jelmeztervező: Zöldy Z. Gergely
Díszlettervező: Menczel Róbert
Rendező: Alföldi Róbert

A bemutató időpontja: 2015. október 4. – Radnóti Színház

A cikk a 2018. április 20-án 19 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található fotók a Radnóti Színház oldaláról és facebook oldaláról származnak (fotós: Dömölky Dániel)