Mennyire jól ismerjük házastársunkat? És a legjobb barátunkat? Meddig tartható titokban a hűtlenség? Melyik a jobb: vállalni a fájó igazságot vagy hazugságban élni, és félni a lebukástól? A Centrál Színház nagyszínpadi „kurzusa”, a Házassági leckék középhaladóknak könnyed kikapcsolódásnak tűnik, de nagyon is aktuális és mély kérdéseket feszeget.

Michel és Laurence házasok. Michel hónapok óta csalja Laurence-t Alice-szel. Alice Paul felesége. Paul Michel legjobb barátja. Ezzel a négy rövid mondattal tulajdonképpen fel is vázoltam a francia Florian Zeller 2011-es drámájának az alaptörténetét. A sztori nem bonyolult, és – lássuk be – nem is túl eredeti, mégis merem állítani, hogy a maga nemében egy kiemelkedő előadást láttam a Centrál Színházban. Bizony, ilyen sok múlik a tálaláson, jelen esetben pontosabban a körítésen, mert Zeller igazi profi módjára bonyolítja a szálakat, csepegteti az információkat, árnyalja a szereplőket.

Mindenekelőtt érdemes kicsit alaposabban megvizsgálni a címválasztást. Az eredeti, francia előadás Le Vérité, vagyis Az igazság címen fut, amely itt hétköznapi egyszerűsége ellenére jóval több rétegű jelentéssel bír, mint azt elsőre gondolnánk. Magyarországon azonban így darabot eladni nem lehet, kiváltképp azért, mert az embernek rögtön egy komoly dráma jutna eszébe, amire vagy kevesebben váltanának a jegyet, vagy csalódás lenne a vége. Így tehát a magyar keresztségben megkapta a Házassági leckék középhaladóknak címet, amelyre már többen felkapják a fejüket, és jóval pontosabban behatárolható, hogy milyen típusú előadásra ülünk be.

Persze, leckékről ténylegesen szó sincs, még annak ellenére sem, hogy hét fejezetben (vagy ha úgy jobban tetszik, lépésben) lehetünk tanúi egy házas férfi hűtlenségének és lebukásának. Michel az állandó szereplője mindegyik jelenetnek, a másik három színész folyamatosan váltja egymást – de egyszerre mindig csak ketten láthatóak a színpadon. Nézőként éppen akkor csöppenünk bele hőseink életébe, amikor Alice már egy kicsivel többre vágyna, mint, hogy szerető legyen, Laurence meg sejteni kezd valamit. Innentől pedig nincs megállás: Michel „mindenki érdekében” hazudni kezd, de a hazudozásban – hogy utaljak a címre – még csak középhaladó, így egyre inkább szorulni kezd a nyaka körül a hurok. Mind a felesége, mind a barátja keresztkérdésekkel bombázza, kétértelmű megjegyzéseket tesznek felé, Michel talpa alól pedig szépen kicsúszik a talaj.

Kétségtelen, hogy Zeller remekül bonyolítja a szálakat. Egy viszonylag egyszerű élethelyzetből képes olyan fordulatos történetet kreálni, amely másfél órán keresztül magának követeli a figyelmet, egy pillanatig sem enged unatkozni. Jelenetről jelenetre mesterien építi fel a cselekményt, hogy aztán a végén egy hatalmasat robbanjon az egész. A hatodik részben (Michel és Paul kettőse) hág tetőfokára a hangulat, ekkor már csak kapkodjunk a fejünket (kivéve, ha nem a hasunkat fogjuk a nevetéstől, vagy a könnyeink letörlésével vagyunk elfoglalva), annyi a csavar. Persze, ezek egy részét sejthetjük előre, de épp az a szép az egészben, hogy minden mondat a helyén van ebben a darabban, minden poén a legjobbkor üt, így ez nem válik sosem zavaróvá.

Arról nem beszélve, hogy a szerző többször is megvezeti a nézőket: soha nem tudhatjuk biztosra, hogy melyik szereplő mikor blöfföl, ki mit akar eltitkolni, vagy éppen elmondani, és részben ez szüli azt a rengeteg konfliktust, amit ez alatt az este alatt látunk. Az utolsó jelenet is tartogat még néhány meglepetést, amelytől minden, amit addig történt, meghatóan drámáivá válik. És ez talán Zeller egyik legnagyobb érdeme: ha könnyed szórakozásra vágyunk, akkor is tökéletes választás a Házassági leckék középhaladóknak, viszont van egy jóval mélyebb rétege, drámai mondanivalója, amely őszintévé, emberivé és közelebbivé varázsolja a sztorit. Ez persze mind egyéntől függ, hogy ki mennyit akar befogadni ebből, kiváltképp azért, mert egy érzékeny pontot (a megcsalást) érinti a darab. De nem csak a hűtlenségről, hanem az igazságról és a hazugságról is szól, éppen ezért remek gondolatébresztő vagy egy jó baráti beszélgetést megalapozó előadásnak lehetünk tanúi. Mindenki másképp vélekedik a megcsalásról (sőt, egyáltalán arról, hogy mi számít annak), vagy akár arról, hogy a fájdalomokozás elkerülése érdekében van-e jogunk hazudni.

Egyértelmű, hogy a legnagyobb feladat a Michelt alakító Stohl Andrásra hárul, aki szinte végig a színpadon van, és gyakorlatilag 110 %-on pörög ezerrel, amit a karaktere meg is követel. Michel tipikus példája az önző, egoista férfinek, aki nem törődik azzal, hogy kinek mekkora fájdalmat okoz, hiszen az Alice-szel folytatott viszonyát sem azért titkolja, mert nem akarja megbántani a feleségét vagy a legjobb barátját, hanem hogy saját magát megóvja a kellemetlenségektől. Persze, ha őt bántják, sértett kisfiúként viselkedik, amelynek többször hangot is ad. Egyrészt roppant komikus és ironikus, ahogy kifakad, hogy a felesége nem képes megbízni benne, vagy hogy Paul mennyire elárulta őt azzal, hogy évekig hagyta nyerni a teniszben, másrészt a szerző ezzel kiválóan árnyalja a karaktert. Michel tulajdonképpen a nézők gondolatait tolmácsolja, sőt, akár jogosak is lehetnének a „dührohamai”, ha nem ismernénk a háttértörténetét. Stohl játéka egyszerre hiteles és teátrális, sikerült megtalálnia a kettő között azt a vékony határt, ahol se nem sok, se nem kevés egyik sem.

Ritka az olyan előadás, ahol a többi színész olyan remekül kiegészíti a főszereplőt, hogy ezáltal egyikük érdeme vagy tehetsége sem lesz kevesebb. Hiába jut kevesebb idő a másik három színésznek, szépen kiegészítik, viszik előre egymást. Kovács Patrícia lelkiismeretes Alice-e, annak ellenére is szerethetővé válik, hogy legelőször szeretőként látjuk, épp azért, mert őt legalább bántja az, amit tesznek, de Schmied Zoltán higgadt és az érzelmeit remekül palástoló Paulja is rejteget meglepetéseket. Balsai Móni meg egész egyszerűen Balsai Móni: kiválóan hozza a mosolygós, naivát megjátszó feleséget, hogy aztán igazán drámai alakítást nyújtson a fináléban.

Puskás Tamás rendezői munkásságának számomra első állomása ez az előadás, így természetesen messzemenő következtetéseket nem tudok levonni, de ebben a darabban maximálisan kihasználta a dráma adta lehetőséget. A karakterekhez és a történethez egyaránt bátran és érzékenyen nyúlt, kiválóan felismerte és ábrázolta a viszonyokat. Hiába ugyanis a remek alapanyag, nagyon könnyen elvihette volna rossz irányba, ripacskodásba vagy kínos bohózatba az egészet, de szerencsére ettől megóvott minket. Pallós Nelli ötletes, félköríves díszletének (egyébiránt a jelmeztervek is az ő munkái) köszönhetően pedig pillantok alatt váltunk át a hotelszobából otthoni nappaliba, öltözőből orvosi rendelőbe.

Nem ismerem Zeller munkásságát, így nem tudom megállapítani, hogy a Házassági leckék középhaladóknak egyszeri csoda-e, de annyi bizonyos, hogy figyelemmel fogom követni a munkásságát, amennyire csak telik tőlem. Ahogyan láttam, eddig nem igazán fedezték fel őt a magyar színházak, egy-két, rövidebb szériát megélt bemutatót leszámítva. De addig is: ezt az előadást különösen ajánlom mindenkinek. Kivéve azoknak, akik éppen a legjobb barátjuk házastársával csalják meg a házastársukat. Vagy inkább éppen nekik.

Szerző: Florian Zeller
Fordító és dramaturg: Baráthy György
Jelmez- és díszlettervező: Pallós Nelli
Rendező: Puskás Tamás

A bemutató időpontja: 2016. december 23. – Centrál Színház

A cikk a 2018. október 29-én, 19 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók a Centrál Színház oldaláról származnak, fotós: Horváth Judit.