Mesemusical is megtalálható az idén második évadát kezdő Tesla Teátrum repertoárján. A magyar népmese nyomán íródott készült Szélkötő Kalamona szeptember óta látható a Kazincy utcai színházteremben.

A történetben a gonosz Kalamona, akihez a király nem akarja feleségül adni a lányát, bosszúból megköti a szelet. Így nincs, ami az ország fölé fújja az esőfelhőket, a termés elpusztul, a tartalék vészesen fogy. A király kihirdeti, hogy azé lesz a királylány keze és a fele királyság, akinek sikerül legyőznie Kalamonát. Egyedül Rontó Palkó vállalja a küldetést: Táltossal, a csodaparipával közösen vág neki a kalandnak. Ördögök birodalmán és jéghideg tájakon kell keresztül vágnia, míg végül célba ér, ahol szembesül azzal, hogy Kalamona jóval erősebb, mint amennyire gondolta volna.

A magyar népmesét Litvai Nelli dolgozta színpadra tizennégy évvel ezelőtt, ugyanis a Szélkötő Kalamonát 2004-ben a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház tűzte műsorára. A zenét Darvas Ferenc szerezte, az ő nevével több színházi és filmes produkció kapcsán találkozhattunk már, a dalszövegeket Eörsi István írta. Litvai otthonosan mozog a népmesék világában, írói munkásságának nagy részét ezek alapján írt mesedarabok teszik ki. Ennek megfelelően könnyedén sikerült neki a viszonylag rövidebb történetből, olyan, kétszer 50 percből álló gyermekdarabot írnia, amely fenntartja a gyerekek érdeklődését, amely kellően mai, XXI. századi, ugyanakkor mégis ízig-vérig olyan, mintha felcsapnánk a Hetvenhét magyar népmesét, és abból szállnának ki a hősök.

Gyerekdarabról felnőttként írni roppant nehéz. Alapvetően teljesen másfajta játékstílust igényel a színészektől, mint amit megszokhattunk, ráadásul szakmai szempontból nem is igazán hálás feladat, hiszen túl nagy szerepívet egy karakter sem ír le, ahogyan a történet sem lesz csavarokkal teli. Amikor a véleményemet formálom meg, éppen ezért nem mehetek bele túl nagy mélységekbe, de nem is lenne fair részemről, ha ez alapján ítélném meg a színészeket vagy a társulatot, amelynek munkásságával most először találkoztam érdemben. (Januárban elméletileg sikerül eljutnom a Salemi boszorkányokra, az már egy pár fokkal nagyobb falat lesz mindenki számára.)

Remélhetőleg a fentebbi sorok nem egy negatív kép felfestésééül szolgáltak az olvasók számára, mert annak ellenére, hogy nem én voltam a célközönség, meg túlzottan nem is izgultam a szereplőkért, egészen jól szórakoztam. Amivel engem ki lehet kergetni a világból az ilyen daraboknál, az a túlzott önismétlés, a szájbarágás vagy éppen a felesleges bohóckodás. (Igen, ezek egy része pont az, amit a gyerekek a legjobban élveznek, de én a cirkuszban sem nevettem soha a bohócon, sokkal inkább lenyűgöztek az artisták.) Szerencsére ebben a darabban ennek nyomát sem éreztem: időnként volt kiszólás a gyermekekhez, de az is inkább csak a történet elején. A hely adottságainak megfelelően a színpadtér sokszor egybefolyt a nézőtérrel, ugyanakkor a rendezést el is jól kezeli. Visszakanyarodva a történethez: a kiszámíthatósága ellenére valóban élvezetes, nem egy poénon még én is hangosan felnevettem (ez egyébként általános volt a felnőttek között, különösen az olyan megszólalásoknál, mint az „egy miniszter az sosem hazudik, egy minisztert nem lehet kirúgni”.)

Az előadást Vas-Zoltán Iván, a Tesla Teátrum vezetője rendezte (ahogyan a repertoár többi darabját is). Viszonylag kis költségvetésből készült a darab, ez jól érződik a díszleteken (Werner József) és a jelmezeken (Húros Annamária), de ettől még nem válik olcsóvá az előadás. Vas-Zoltán rendezése bebizonyítja, hogy a legnagyobb kincs az ötletesség, amely meg ugyebár ingyen van. Éppen ezért remekül kihasználja a terem adottságait, meg a gyerekek fantáziáját is, így viszonylag egyszerű elemekből építi fel ezt a sokszínű mesevilágot. A díszlet egyik legizgalmasabb pontja egy kerék, amely két méter magasban, egy kerékpár által forgatható, amelyen a Palkót alakító színész mutat be látványos akrobatikus mutatványokat.

Bakó Krisztián alakítja Palkót, jóformán ő az egyedüli színész, akinek ez az egyetlen szerep jut osztályrészül a mesében. (A történet keretét egy színtársulat mindennapjai adják, ők mutatják be a nézőtéren felfedezett gyerekeknek a népmesét.) Viszonylag hűen visszaadja a népmesék hősét, aki jelen esetben nem a legkisebb fiú, hanem a legszerencsétlenebb, mert amihez csak nyúl, az tönkre megy. A színdarabban kissé emberivé válik, ugyanis sokszor fél a jövőt illetően, kételkedik saját magában, de végül felnő a feladathoz. Remekül kiegészítik egymást Varsányi Szabolccsal, aki leginkább a girhes lóból átváltozó Táltos paripa szerépben nyújt emlékezetes alakítást. Inoka Péter több arcát is meg tudja mutatni: a király szerepében humoros, már-már parodisztikus, Durumoly ördögként szeretnivaló, Kőszáli őrnagyként (sasként) pedig bebizonyítja, hogy kiválóan utánoz állati tulajdonságokat. (Még akkor is, ha a történetnek ez a szála teljesen felesleges, és kissé ki is lóg a sorból.) Kelemen Ákos tűnik fel a legtöbb szerepben, rengeteg gyorsöltözés vár rá. Többek között ő alakítja Kalamonát és a Szelet is, az első kellően félelmetes, a második roppant humoros.

Női fronton kiemelkedik Nyári Beáta, aki Palkó anyjaként és Kalamona feleségeként is egyaránt komikus és emlékezetes. Kozma Andreának királynőként is vannak jó pillanatai, de igazán a Kanca szerepében tud kiteljesedni, az biztosítja számára a legnagyobb játékteret, amit élvezettel ki is használ. Kiss Karolinának nem sikerült teljesen elkapnia a királylány figuráját, amely a főkaraktere lenne. Lehetett volna még hisztisebb, jobban elkényeztetett (az sem baj, ha annyira nem szerethető, majd a mese végére azzá válik), vagy maradjon meg a népmesék királylányainak egysíkú szintjén, ez a tanácstalan kettősség viszont zavaró volt.

A színészek látható módon élvezik, hogy (elsősorban) kicsiknek játszhatnak, és ez a lendület, energikusság érződik is az előadáson. Ahogy fentebb írtam: a szülők is szemmel látható módon élvezték a darabot, de ami még fontosabb, a gyerekek is. Olyannak lehetettem tanúja, ami nagyon ritka: a gyermeknézők végig csendben, tátott szájjal figyelték a mesét, nem izegtek-mozogtak, ez pedig csak azt jelentheti, hogy lekötötte őket, amit láttak. Mert tudjuk: a gyerekek a legőszintébb nézők. A Szélkötő Kalamona pedig átment a rostán.

Írta: Litvai Nelli
Versek: Eörsi István
Zene: Darvas Ferenc
Díszlet: Werner József
Jelmez: Húros Annamária
Rendező: Vas-Zoltán Iván

A bemutató időpontja: 2018. szeptember 29.

A cikk a 2018. december 23-án, 11 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók a Tesla Teátrum oldaláról származnak.