Alföldi Róbert rendezte klasszikus Ibsen-darabbal nyitotta a 2018-as évet a Centrál Színház. Az idén januárban bemutatott Kísértetek utolsó előadásán jártam.

Bizony, sajnálatos módon ez a cikk már nem ajánló, hanem csak élménybeszámoló, megemlékezés lesz. A Centrál Színház 2018 januárjában mutatta be Henrik Ibsen egyik kevésbé ismert drámáját, a Kísérteteket. Tény, hogy ezzel a darabbal a színház kissé kilépett a komfortzónájából, és addigi, leginkább szórakoztató vígjátékokon vagy vígjátékba bújtatott drámákon alapuló repertoárját kibővítette. Viszont, ahogy észleltem, ennek ellenére a törzsközönség fogékony volt erre a bemutatóra is, tekintve, hogy november legelején az utolsó jegyet vásároltam meg a december közepi előadásra, amelyről akkor még nem volt köztudott, hogy búcsúelőadás is lesz egyben.

A történet főhős a néhai Alving kapitány özvegye, aki férje halálának tizedik évfordulójára árvaházat építtet. Az átadásra hazatér fia, Osvald is, aki mindeddig Párizsban festőként kereste a kenyerét. Ám Osvaldról kiderül, hogy súlyos beteg, ráadásul szerelmes lesz az Alving-háznál cselédként dolgozó Reginébe. Helene Alving ekkor dönti el, hogy felfedi az igazságot a családja és közeli ismerőse, Manders tiszteletes előtt, lerántva ezzel a leplet az elhunyt kapitány igazi személyéről.

A Kísértetek Henrik Ibsen kevésbé népszerű drámái közé tartozik, 1881-es bemutatóját követően hazájában, és később több országban is megbukott. Ha nem tudnánk, hogy A társadalom támaszai, a Peer Gynt vagy éppen a Nóra után keletkezett, joggal gondolhatnánk, hogy egy korai műről, zsenge próbálkozásról beszélünk, de sajnos nem így van. Pedig ebből a drámából is mélyen érződik mindaz, amit a Nórában szinte tökélyre fejlesztett, de mégis könnyedén lehet hiányérzete az embernek, ha a történet végére érünk.

Alföldi Róbert nem csak a rendező, hanem a dramaturg szerepét is magára vállalta, amely abból a szempontból mindenképpen jót tett a darabnak, hogy a Kúnos László által fordított szövegkönyvből kihúzott minden felesleges sallangot, ezáltal még feszesebbre húzta a történetet. És nem csak a szövegre, hanem az egész előadásra igaz a letisztultság. A színpadkép stilizált, csupán egy, nagyjából 3x3 méteres négyzet, középen egy ajtóval alkotja a díszletet (tervező: Kálmán Eszter), amelynek U-alakú deszkaelemei – minden egyes titok napvilágra kerülésekor – fokozatosan leomlanak a földre. Szakács Györgyi jelmezei is mellőznek minden feltűnőséget, és kellékekből is csak annyit kapunk, amennyi elengedhetetlen a történethez.

Alföldinél most a színészek semmilyen pótcselekvést nem végeznek, nem járják be a teret. Legtöbbször egymással szemben állva vagy egymás mellett ülve beszélnek, így gondoskodnak arról, hogy semmi ne terelje el a néző figyelmét a szövegről. Mert itt bizony semmiféle akció nem zajlik, a cselekmény a régmúltban történt, minderről most csak szó esik. A legnagyobb erénye, egyben legnagyobb hátránya ez az előadásnak, hiszen megvan a veszélye annak, hogy éppen ezért a néző hamar unni kezdi a darabot (mint ahogyan tette azt a mellettem ülő hölgy). Ugyanakkor, ha fogékonyak vagyunk arra, hogy az emberekről és emberi kapcsolatokról hallgassunk párbeszédeket közel 100 percen keresztül, akkor a darab nem okoz csalódást.

Annál is inkább, mert ha Alföldi rendezői ötleteit nem is, de kiváló színészvezetési képességeiről többszörös is tanúbizonyságot tesz. Básti Juli Helene Alvingként ismételten drámai szerepben bizonyíthatja a tehetségét, és ez különösen jól áll neki. Egyedüliként ismeri az elhunyt férje igazi valóját, amelyet tíz évvel annak halála után képes csak elárulni. Akkor is teszi ezt a lelkésznek, akibe egykoron szerelmes volt, akihez a házassága első évében menekült, és aki visszaterelte a „helyes útra”. Madersnek mesélve, a darab erősen feminista jellegű válik, Alvingot állítja be negatív szereplőnek, ám később, amikor fiának, Osvaldnak árulja el a titkot, amit évekig magában hordozott, már egészen más szempontból közelít a múlthoz. Az nem derül ki egyértelműen, hogy fia kedvéért próbálja felmenteni az apát a bűnei alól, hogy az ne haraggal a szívében gondoljon rá a későbbiekben, vagy azzal, hogy végre kiadhatta magából az évek alatt felgyülemlett keserűséget, a történtekben saját szerepét is átértékelte. Básti legerősebb jelenete minden kétséget kizáróan a finálé, amelyben többperces némajátékkal vonzza magára a tekintetet, és amelyben színészi képességeinek maximumát mutatja meg.

Sajnálatos módon Gáspár Tibor Manders tiszteletes szerepében csak helyenként villantja fel színészi képességeit, sokszor volt olyan érzésem, hogy még most, egy év és kicsivel több mint 25 előadás után sem tud mit kezdeni a karakterrel. Pedig ha van szerep, amely méltó párja lehet összetettségében Helene Alvingénak, akkor ez az. Romlottságban felveszi a versenyt az elhunyt kapitánnyal (akit ugyebár csupán hallomásból ismerünk), mindaz a kapzsiság, számítás, negatívizmus, amely jellemezi a karaktert csak nagyon haloványan sejlett fel Gáspár alakításában. Vele ellentétben a „másik Gáspár”, vagyis Gáspár Sándor végig hitelesen játssza a részeges, sántikáló Engstrand szerepét. És hogy mennyire igaz, hogy a látszatra nem adunk: a történet végére kiderül, hogy épp az, aki a társadalmi ranglétra legalsó fokán áll, aki lecsúszottnak tűnik, éppen ő a legtisztább lélek mindannyijuk közül.

Kevésbé hálás feladat színészileg Osvald szerepe, akit Ódor Kristóf a tőle telhető legnagyobb erőbedobással igyekezett megformálni. Viszonylag kevés idő és tér jut neki a teljes kibontakozásra, Ódor mégis maximálisan hely állt ezekben a jelenetekben. Habár a darabból teljesen egyértelműen nem derül ki, de feltehetőleg a szifilisz az az apjától örökölt betegség, amely az állandóan fejfájást, az egyre gyakoribb rohamokat okozza. Regine szerepét szeptembertől Sztarenki Dóra játssza (előtte Ágoston Katalin formálta meg), nála is erősen érződött, hogy még nem formálódott meg benne teljesen a szerep. De ettől függetlenül sem okozott csalódást, mert amit csak tőle telt, kihozta az érdekeiért harcoló cselédlány szerepéből, ugyanakkor sajnálatos, hogy nem jut neki több lehetőség bizonyítani, mert biztos vagyok benne, hogy egy fél év múlva még hitelesebb játékot láthattunk volna tőle.

A történet végére a házfal – a cselekmény szerint és a színpadon is – véglegesen leomlott, a háttérben felsejlik egy vásznon a tengerpart képe, amely a vágyott szabadságot szimbolizálja, de mindezt már későn. Addigra a múlt kísértetei már győzedelmeskedtek a jelenen, a jövő pedig éppolyan bizonytalan és keserű, mint amennyire saját cselekedeteink azzá teszik. 

Író: Henrik Ibsen
Fordító: Kúnos László
Díszlettervező: Kálmán Eszter
Jelmeztervező: Szakács Györgyi
Rendező: Alföldi Róbert

A bemutató időpontja: 2018. január 5. - Centrál Színház, Kisszínpad

A cikk a 2018. december 20-án, 19 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók a Centrál Színház oldaláról származnak, fotós: Horváth Judit.