Klasszikus dráma a Kultúrbrigád és az Átrium legutóbbi – és remélhetőleg nem a legutolsó – színházi bemutatója. Reginald Rose 12 dühös emberét ezúttal Császi Ádám állította színpadra.

December végén tartották Reginald Rose 12 dühös ember című klasszikusának premierjét az Átriumban. Az 1920-ben született amerikai szerző legsikeresebb és legismertebb műve először 1954-ben, tévéfilmként került bemutatásra, három évvel később pedig világhírű mozifilm készült belőle. A színpadi változatot az író 1964-ben írta meg, azóta töretlen a sikerszéria. Hazánkban is több fővárosi és vidéki színház műsorára tűzte már, legutoljára a Kultúrbrigád és az Átrium közös produkciójaként tűnt fel a palettán.

A vád: előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés. A tanúvallomások elhangzottak, a tények adottak: egy ember meghalt. Most egy másik élete a tét. Ha a 12 főből álló esküdtszék úgy véli, hogy a vádlott minden kétséget kizáróan bűnös, az ítélet halál. Ha csak egy kicsi kétely is merül fel bennük az ártatlansága iránt, akkor szabadon távozhat. Bárhogyan is ítélnek, csak egyhangú döntéssel állhatnak a bíróság elé. – Ezzel a felütéssel veszi kezdetét a világ egyik leghíresebb jogi vonatkozású drámája, amelyben 12 embernek kell döntenie egy fiú életéről. Az eset elsőre egyértelműnek tűnik, de mindig van egy valaki, aki kételkedik.

A 12 dühös ember tipikusan az a dráma, amely akkor is megállná a helyét, ha az eredeti szövegkönyvön semmilyen változtatást nem eszközölnek, és a lehető legtermészetesebb módon tálalják. Persze, minden bemutatónak kell az újdonság, az új szemszögből való megközelítés. 2006-ban a Nemzetiben példának okáért a nézőktől teljesen elválasztva, detektívtükör mögött játszottak a színészek, 2014-ben Szegeden a szereplőket pedig valódi jogászok (bírák, ügyvédek, ügyészek, egyetemisták) alakították. Az Átirum 2018-as bemutatója hű marad az eredeti történethez, a szerző által megírt környezethez és utasításokhoz, de Ugrai István, aki nem csak fordítóként, hanem dramaturgként is részt vett a munkában, sokkal inkább a mai viszonyok közé emelte a sztorit.

A 12 dühös ember nem rendelkezik kimondottan cselekménnyel, minden akció a múltban történt, amely a főszereplők dialógusai során tárul fel előttünk. Reginald Rose darabja azért különösen zseniális, mert a felvetett morális kérdéseken túl egy izgalmas krimit is kapunk. Az esetről jóformán semmit nem tudunk, e tekintetben az esküdtek előnnyel indulnak, hiszen ők hat napon keresztül vettek részt a tárgyaláson, meghallgatva a tanúkat, megismerve a bizonyítékokat és megtekintve a helyszíneket. Persze, később körvonalazódik a sztori, kiderül, hogy a vád szerint egy tizenhat éves fiú késsel leszúrta a saját apját, majd elszaladt – mindezt szemtanúk támasztják alá. Ugyanakkor, mintha csak a nyomozati szakaszban lennénk, újabb kérdések merülnek fel, új elméletek születnek. Helyzetünk különösen nehéz, mert mindaz, amit hallunk, pusztán feltevés, amelynek bizonyosságáról meggyőződni nem tudunk. Ahogyan – a krimiktől eltérően – arra sem derül fény, hogy a fiú valóban ártatlan-e.

Az előadás nem is hivatott megválaszolni a fenti kérdést, hiszen a gyilkosság és a tárgyalás csak a körítés, ezektől sokkal fajsúlyosabb témákat feszeget a darab. Kezdetnek ott van a halálbüntetés. A jogi egyetemen is rengeteget foglalkoztunk ezzel a büntetésnemmel, érveltünk pro és kontra, egy azonban biztos: nem lehet semmissé tenni, ha később kiderül a tévedés. Éppen ez adja a dráma kiindulópontját: a Gyabronka József által alakított nyolcadik esküdt nem a fiú ártatlanságában vagy bűnösségében kételkedik, hanem a döntésük következményében. Amely lássuk be, igazán nehéz: ha bűnösnek nyilvánítják, lehet, egy ártatlan embernek a hóhérjaivá válnak, ha nem bűnösnek, akkor egy gyilkost engednek vissza a világba. A drámai hatás kedvéért persze el kell fogadnunk, hogy köztes megoldás (vagyis szabadságvesztés) jelen esetben nincs, ami pedig nagyban megkönnyítené a döntést.

A tizenkét szereplő tizenkét különböző embertípust jelenít meg, és ha nem is lesz mindenki dühös, elég széles a paletta. Nyár van, hőség, a légkondicionáló nem működik, ez már önmagában feszültté teszi az embert, hát még, ha számára értelmetlen, meggyőződés nélküli kötelességből kell jelen lennie. A többség igyekezne is haza, céljuk minél hamarabb lezavarni a szavazást, mások csak egyszerűen az elhangzott tényekre alapozva hozzák meg döntésüket. Első körben tizenegyen vélik úgy, hogy a fiú követte el a gyilkosságot, Gyabronka karaktere szavaz csak ellen. Ő maga sem tudja eldönteni, hogy mit gondoljon, de azt tudja, hogy egy emberélet többet ér öt perc beszélgetésnél, jegyzőkönyvezésnél és pillanatok alatt lezavart kézfeltartásos szavazásnál. Meggyőzhető ő maga is, de szeretné még egyszer, megfontoltan-meggondoltan megvitatni a többiekkel az esetet. Ezzel pedig fel is vetődik az első kérdés: mennyit ér egy emberélet?

Később aztán folytatódik a sor: tudunk-e előítéletektől mentesen, teljesen szubjektíven dönteni? Képesek vagyunk-e mindent úgy elhinni, ahogyan azt elénk tárják, és ahogyan elkívánják hitetni velünk? És valóban bűnös-e az, aki embert ölt, vagy léteznek mentő körülmények? A feszült hangulatban sorra kerülnek elő a bizonyítékok, a tanúvallomásokban hibát fedeznek fel, amelyek nem zárják ki ugyan a fiú bűnösségét, de nem is állítanak sziklaszilárd talapzatot neki. Az esküdtek idővel maguk is kételkedni kezdenek, a szavazás állása folyamatosan változik, hol az egyik, hol a másik oldalra billen a mérleg nyelve.

Rose darabjának egyik legnagyobb erőssége, hogy minden szónak súlya van. Új értelmet nyernek a „nem úgy gondoltam”, „az általánosságban mondtam”-kifejezések, ahogyan a szavak jelentése is különösen hangsúlyossá válik. Ami az egyik embernek csak egy szinonima, az egy másik számára perdöntő is lehet. Ha egy botra támaszkodó, két szélütésen túl esett öregember eskü alatt vallja, hogy az ajtóhoz szaladva látta a fiút elmenekülni a tetthelyről, akkor mennyire vehető szavahihetőnek minden más tekintetben? Vagy: mennyire tekinthető megalapozottnak a fiú dühe, ha az apja nem megütötte, hanem megverte? Sokszor mi magunk sem vesszük észre, hogy akár tudatosan, akár tudat alatt, de mennyire ki tudjuk színezni egy-egy történetünket, pusztán azáltal, hogy mondandónk során szinonimákat használunk.

Reginald Rose drámáját a Nemzeti Színház Színműtárának kiadásában olvastam, amely feltehetőleg nem a teljes szöveget, hanem a színház dramaturgja által átdolgozott szövegkönyvet tartalmazza, azonban viszonyítási alapként csak azt tudom használni. Az Átrium előadásában jóval hangsúlyosabbnak találtam az előítéletre való fókuszálást. Ebben élen jár Brasch Bence MTV Híradón és Tényeken szocializálódott karaktere (tizedik esküdt), aki elvből utál mindenkit, aki nem legalább hetedíziglen nem tudja visszavezetni amerikai származását. Ám hiába a remekül felépített, görbe tükörként működő figura, az állandó „migránsozás” egy idő után sokká válik. Nem azért, mert a karakter túlzó lenne, hanem mert a második felvonás vége felé már úgy éreztem, hogy túlmagyarázzák a témát, a néző szájába akarják rágni azt, ami már az első fér óra után világossá vált.

A színészek egytől egyig kiválóan hozzák karaktereiket, a tizenkét személy élesen elkülönül egymástól. Érdemes figyelemmel kísérni a még egyetemista Kovács Máté játékát, aki a vádlotthoz hasonlóan bevándorlók gyermekeként él egy lakótelepen, és mint ilyen, ő áll legközelebb érzelmileg a fiúhoz. Eleinte csendesen, visszahúzódva hallgatja a társait, de érezhető, ahogyan gyülemlik benne a feszültség, amikor az általánosítás alá esik. Varga Ádám kiválóan alakítja a szabályokat pontosan betartó elnök, humorral teli, ahogyan megküzd azokkal a problémákkal, amelyekkel eleinte nem számolt. (Ilyen fajsúlyos gond, amikor precízen, egyenlő nagyságú cetliket vagdos ki a szavazáshoz, majd a társai közlik, hogy inkább kézfeltartással voksolnának.) Debreczeny Csaba kifinomult úriemberként van jelen, aki kissé feljebbvalónak érzi magát fiatalabb társainál. Fehér Balázs Benő nagyképű és laza marketinges, szemben a nagypapa-szettben üldögélő, csendes, visszahúzódó Szatory Dáviddal. Mihályi Balázs a leggyámoltalanabb és legbizonytalanabb mind közül, kinyúlt kardigánjában igazán nyámnyila alak. Lecső Péter zord és mogorva kinézete érzőbb embert takar, mint azt gondolnánk, talán ő az előadás legegyszerűbb figurája. Lugosi György élet-tapasztalt öregember, Sütő András felnőni nem akaró harmincas srác.

Habár feltehetőleg a szerző szándéka az volt, hogy a tizenkét szereplő egyenrangú legyen, érezhetően a nyolcadik (Gyabronka József) és a harmadik (Mucsi Zoltán) az igazi főszereplő. Ők ketten adják az előadás keretét, hiszen míg előbbi egyedüliként gondolja úgy, eleinte, hogy a fiú nem bűnös, addig Mucsi karaktere az utolsó, aki meggyőzésre szorul. Ők ketten tárulkoznak ki leginkább a nézők előtt, a harmadik esküdt a történet végére teljesen lemeztelenedik, persze, csak átvitt értelemben. Katartikus élmény, ahogyan megtörve magára marad a felújításra váró tárgyalóban, különösen utolsó monológjának fényében. Gyabronka esküdtje az előadás legszerethetőbb karaktere, aki tulajdonképpen a néző szócsöveként vet fel minden egyes lehetőséget és kérdést, amelyet mi magunk is feltennénk (meg azt is, ami eszünkbe sem jutna).

A rendező az a Császi Ádám, akinek az igen pozitív kritikai visszhangot kapott Viharsarok című fesztiválfilmet is köszönhetjük (érdekesség, hogy annak két főszereplője, Varga Ádám és Sütő András játszik ebben az előadásban). Császi most is kiváló érzékkel vezeti a színészeket, mintha csak karmester lenne, olyan finoman hangolja össze a karaktereket egymással, miközben gondosan figyel az egyéni teljesítményekre is. Nem a látvánnyal vagy kihívó rendezői fogásokkal akarja emlékezetessé tenni az előadást, sokkal inkább koncentrál a történet eszmeiségére, hogy az abban felvetett problémák gondolkodásra késztessék a nézőt. A darab nem szűkölködik a humorban sem, ezeket is mindvégig a helyén kezeli, hosszan és jókat nevetünk, de nem engedi, hogy ezek elvonják a figyelmet a mondanivalóról.

A 12 dühös ember az egyik legnépszerűbb mű a dráma-irodalomban, és nem véletlen, hiszen aktualitása mindig és mindenkor vitathatatlan. Éppen ezért örömteli, hogy az Átrium a kultúr-TAO eltörlése után is úgy döntött, hogy ezt a produkciót mindenképpen műsorára tűzi még, hiszen ez azon ritka előadások egyike, amelyet mindenképpen látni kell. Menjünk el rá. Amíg lehet.

Író: Reginald Rose
Fordító: Ugrai István
Zene: Csengery Dániel
Díszlettervező: Molnár Zoltán
Jelmeztervező: Moskovits Krisztina
Rendező: Császi Ádám

A bemutató időpontja: 2018. december 20. – Átrium

A cikk a 2019. január 6-án 14 óra 30 perckor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található fotók az Átrium oldaláról származnak! (fotók: Mészáros Csaba)