Shakespeare örök klasszikusa és a XXI. század vívmányai. Akár ezt a címet is adhatnám a Szegedi Nemzeti Színház évadnyitó előadásáról, a Szentivánéji álomról szóló kritikámnak. Horgas Ádám rendezése igazi látványorgia, valódi tündérmese kel életre a színpadon.

Több okból is izgatottan vártam, hogy végre eljussak a Szegedi Nemzeti Színház október elején debütáló előadására. Egyfelől, mivel a Szentivánéji álom az új vezetés első bemutatója, így valamennyire képet kaphattam a Barnák László igazgatta teátrum ars poeticájáról. Korábban leginkább az operák miatt utaztam le Szegedre, az utóbbi években azokon kívül egy prózai (Utánképzés – ittas vezetőknek) és egy operett-előadáshoz (XIV. René) volt csupán szerencsém. De ezek még Gyüdi Sándor igazgatói évei alatt kerültek bemutatásra, így leginkább a színészekkel való ismerkedésemet szolgálták a szórakoztatáson túl. Másrészt a Szentivánéji álom az egyik kedvenc Shakespeare-drámám, amelyet pár hónappal ezelőtt a Nemzeti Színház előadásában is megtekintettem. (Mellékesen jegyzem meg csupán, hogy így pont ez a darab lett az első, amelyről több kritika is megjelent az oldalon.) Végül, de nem utolsó sorban kíváncsi voltam, hogy mit hoz ki az a Horgas Ádám a történetből, aki a Virágot Algernonnak, a Dolgok, amikért érdemes élni és A lepkegyűjtő előadásokkal már bizonyított.

A történet Szent Iván éjjelét megelőző napon veszi kezdetét. Athén ura, Theseus éppen házasságot készült kötni az amazonoktól elrabolt Hippolytával. Hasonlóan kényszer-kapcsolatba próbálja apja taszítani Hermiát, aki viszont Lysanderbe szerelmes. A vőlegénynek kijelölt Demetrius - aki hajlandó lenne frigyre lépni Hermiával -, azonban elcsábította Helénát, aki meg beleszeretett. Hermia és Lysander végső elkeseredettségükben a szökés mellett döntenek, ám tervüket Demetrius megneszeli ezért utánuk ered az erdőbe - Heléna meg ő utána. Látva a négy fiatal reménytelen helyzetét, Oberon a tündérkirály megparancsolja Pucknak, hogy csepegtessen az alvó Demetrius szemére egy varázserejű virág nektárjából pár cseppet, hogy a fiú, felébredve álmából beleszeressen Helénába. Ám Puck véletlenül először Lysanderre szór bűbájt (aztán, hogy korrigálja hibáját, Demetriusra is), így mindketten Helénát kezdik üldözni szerelmükkel, Hermiától pedig elfordulnak. Mindeközben Oberon, hogy bosszút álljon feleségén, Titanián, őt is elvarázsolja: a tündérkirálynő egy szamárrá változott férfival bonyolódik szerelmi viszonyba.

Horgas majdnem napra pontosan négy évvel a szegedi bemutatót megelőzően már rendezte ezt a darabot a Pécsi Nemzeti Színházban, ilyen téren tehát nem volt már ismeretlen számára a Szentivánéji álom. Sőt, a videók és képek alapján ugyanazt az előadást hozta át a napfény városába, csak kicsikét tuningolt rajta. Aki látott már Horgas-rendezést, az tudhatja, hogy szinte minden esetben összművészeti előadásról van szó, nincs ez másként most sem. Egyaránt fontossá válnak a prózai színészek és a táncművészek, a díszlet külön főszerepért kiált, éppúgy, ahogyan a vetített animáció.

A díszlet központi eleme (Horgas Péter munkája) egy, a forgószínpadra álmodott hatalmas kocka, melynek három oldalát is áttetsző vászon borítja, ezáltal téve sejtelmesen izgalmassá, ami mögötte történik. Ha teljes valóban megnyílik előttünk a tér, horgolt anyagból készült, dimbes-dombos tájat látunk, amely, jobban megnézve, egy széttárt lábbakkal fekvő nőt imitál, ezzel hangsúlyozva az előadás erotikus töltetét. Bujdosó Nóra jelmezei még a hús-vér szereplőkből is mesehősöket avanzsál, pont mintha egy középkori fantasyba csöppennénk. Ember és tündér között csupán annyi a különbség, hogy utóbbiak ruházata sokkal légiesebb, fényűzőbb, kiváltképp igaz ez az alattvalókra, akiket mintha egy Luc Besson-filmből ragadtak volna ki.

Horgas a történetből vérbő fantasyt visz színre, amelynek legékesebb példája az animáció (a rendező és Molnár Balázs közös alkotása). Puck könnyedén varázsol a kezei közé tűzgömböt, amellyel zsonglőr módjára játszadozik. A koncepció számomra mégsem lesz maradéktalanul teljes, mert a rendezés nem tesz különbséget az álom és a valóság között, amely a darab egyik lényeges eleme lenne. A cselekmény mindkét síkon meseszerű, nem éreztem különbséget a történet keretét adó nappalok realitással komor hangulata és az éjszaka bűvös-bájos eseményei között. Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy vidéki színház lévén az alkotógárda biztosra ment, így az erotikát egészen szolid eszközökkel jelenítették meg. Pedig, bárhonnan is nézzük, a fiatalok szerelmi kergetőzése egy felajzott állapotot jelez, éppúgy, ahogyan a szamárrá változott Zuboly Titaniával való időtöltése is a valóságban egy orgia. Nem mondom, hogy mindenáron (fél)meztelen színészek vagy egyéb szexuális segédeszközök színpadon való megjelentetését várom el, de ennél kicsivel több bátorságot még elbírt volna a darab. (Félreértés ne essék, egy-két mozdulattal, színpadképpel utalnak ezekre, de mindez olyan kevés, ha csak egy másodpercre is félrenézünk, már lemaradtunk róla, a többi meg megmarad verbális szinten.)

Eleinte kissé féltem, hogy Arany János több mint 150 éves fordítása idegenül fog hangzani, de szerencsére ezen a téren kellemesen csalódtam. Minden színésznek, kivétel nélkül, jól álltak az archaikus sorok, mondhatni, értően és érthetően hangzottak a szájukból. Igaz, itt is van egy csavar: azon túl, hogy Horgas erőteljesen húzott a darabból (ez mindenképpen annak javára vált), több ponton csak használja az eredeti fordítást, úgy modernizálja, hogy egyben tiszteletben is tartja Arany szavait. Ez az egyértelműsítés természetesen a szöveg könnyebb befogadását, a történet érthetőségét szolgálja, igaz ez az előadás kezdő képsoraira is. A fiatalok a hagyománynak számító tűzugrással kezdenek, továbbá láthatjuk Thesus embereinek és az amazonoknak a csatáját, melyet utóbbiak veszítenek el, így kerül Hippolyta az uralkodó kezére. Ezzel tisztességesen felvázolja a kiindulási pontokat, láthatóvá téve mindazt, amire egyébként csak az elhangzottakból következtethetnénk.

A Szentivánéji álom bemutatóitól nem idegen a szerepkettőzés, a szokásos Puck – Philostrat párost most is egy személy (Poroszlay Kristóf) játssza. Ellenben, ami újdonság, hogy a mesteremberekből verbuválódott amatőr színtársulat egyes tagjait a darab más szereplői keltik életre. Medveczky Balázs Oberonként és Dudásként látható, Rétfalvi Tamás Lysandert és Orrondit alakítja, Szegezdi Róbert pedig Theseus és Ösztövér bőrébe bújik. Hihetetlenül nagy logisztikát és másodpercek alatt lefolytatott gyorsöltözést kíván meg ez az egész csapattól, akik előtt le a kalappal, ugyanakkor nem tudok elmenni amellett, hogy a duplázást a történet semmiképp sem indokolja, de rendezői koncepció szempontjából sem tudom hová tenni. (Ha csak nem a költséghatékonyság volt a cél, bár nem tartom elképzelhetőnek, hogy ez lenne a háttérben.)

Medveczky Balázstól most először láttam olyan színészi teljesítményt, amely miatt nem csak tiszteletből tapsoltam meg a meghajláskor. Oberonnak talán túl fiatal még, ennek ellenére akadnak igazán jó pillanatai (példának okáért, mikor látja feleségét a szamárral enyelegni – szavak nélkül, pusztán mimikájában is drámai az alakítása.) Ehhez a szerephez még érnie kell, ellenben Dudás bőrében igazán remekel, különösen, amikor menyasszonyi ruhába bújva jelenik meg, hogy eljátssza Thisbét. Menczel Andrea tökéletes választásnak bizonyult Titania szerepére, mozgásban és beszédben könnyed és légies, mint egy valódi tündér, de ugyanilyen jól áll neki az erős akarattal bíró királyné, aki ellent mond urának. Mindemellett kellően nőies és csábító, a rendezés keretei között kéjvággyal telivé válik a varázsital hatására.

Puckként Poroszlay Kristóf látható, aki érezhetően élvezi ezt a szerepet, bár az sokkal több játékot elbírna. Ebben a változatban kevésbé pajkosabb, csintalanabb, akinek tényleg elhisszük, hogy véletlen, egyszeri alkalom volt, hogy összekeverte a szerelmeseket, és nem egy olyan figura, aki minden jószándéka ellenére figyelmetlen és állandóan bajt csinál. Ura iránt érzett hűsége sem annyira egyértelmű, sokkal inkább érezhető, hogy szabadulna ő is ettől a béklyótól, hogy saját útját járja. Viszonylag kevés dal hangzik el a darabban, azok többségét viszont Poroszlay énekli. Többnyire nehezen érthető a szöveg, a zene folyton elnyomja, ami azért igazán nagy kár, mert így jóformán csak a színész erősnek nem igazán mondható énekhangja marad meg bennünk.

Ágoston Katalinról sejtettem, hogy kiváló Hermia lesz – igazam is lett. Neki való ez a szerep, amelyben egy elkényeztetett lány szélsőséges viselkedését tudja megmutatni. Hozzá hasonlóan (sőt, ha igazán őszinte akarok lenni, akkor azt írom, hogy nála jobban) teljesedik ki Csorba Kata Helénaként. Vágyakozása Demetrius után egészen emberi, ahogyan sértettsége is, amikor azt hiszi, tréfát űznek vele. Négyük közül talán ő a legszerethetőbb szereplő, akivel leginkább azonosulni tud az átlagnéző. A két férfiról (Rétfalvi Tamás – Lysander, Ferencz Nándor – Demetrius) azonban nem megy már ilyen könnyen a pozitív nyilatkozás. Nem tudom, rendezői utasítás volt-e (ha igen, remekül sikerült), de egyik esetében sem értettem, hogy miért is vannak oda értük a lányok. Erényeikből nem sokat mutat meg a darab, így csak abból építkezhetünk, ami előttünk történik. Mindkettőjükből olyan mértékben hiányzik a férfias kiállás, hogy számomra az volt meglepő, hogy Hermia ahelyett, hogy örömtáncot lejtett volna, hogy azok ketten nem őt üldözik a szerelmükkel, inkább szerelmi bánatba esett. A kergetőzés során (amely egyébként nagyon jól sikerül pontja az előadásnak) nyilvánvaló, hogy sem Demetrius, sem Lysander nem járta meg a katonaságot, amely akkor és ott, kiváló humorforrás – de ennél semmiképp sem több.

Aki a Szentivánéji álomról kérdez, annak mindig elmondom, hogy bár nagyon szeretem ezt a darabot, mégis, a mesteremberek jelenetei halálra untatnak, vontatottnak és feleslegesnek érzem. Ezen Horgas rendezése sem fog változtatni, ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy javított valamennyit a helyzeten. Nem, továbbra sem fogom magam halálra nevetni azokon a poénokon, amelyeken elsőre sem sikerült, de ennek az előadásnak legalább sikerült elérnie azt, hogy ne akarjak minél hamarabb túljutni ezeken a részeken. Humorforrásként a rendezés szélsőséges sztereotípiákból építkezik, a mesteremberek nem egyszerű szakmunkások, hanem kvázi fogyatékosok, amely a közönség nagy részénél be is válik. (Nálam nem.) Viszont, az őket alakító színészek (a fentebb felsoroltakon túl Kárász Zénó – Zuboly, Szívós László – Vackor, Bánvölgyi Tamás – Gyalu) kiválóan hozzák a játszani végképp nem tudó színészeket, ez pedig, hogy hiteles legyen, mint tudjuk, az egyik legnehezebb feladat. Nem egyszer kiparodizálják a színházat (a mait és Shakespeare-ét egyaránt), különösen Kárász Zénó, aki a legönérzetesebb mindannyijuk közül. Meghalni tudni kell – mondják, a darabbéli Zuboly pedig eleget is tesz ennek, perceken át tartó haláltusájával, amely egészen színpadtól a nézőtérig és vissza kitart, jogosan kapott nyíltszíni tapsot. És csak mellékesen jegyzem meg, hogy meglepő módon, Zubolyként maradandóbbat alkotott, mint szamárként.

Szegezdi Róbert félelemkeltő Theseus, aki első pillanattól kezdve érzékelteti, hogy mindenkinek az a legjobb, ha minden úgy történik, ahogy akarja. Borsos Beáta Hippolytája tökéletes ellenpontja, rabsága ellenére is megmarad az alattvalók iránti embersége, tudjuk, hogy jó uralkodónője lesz Athén népének. (Feltéve, ha újdonsült férje ezt engedi neki.) Viszonylag kevés jelenlét jut kettőjüknek ebben a szerepkörben, még kevesebb prózával, de játékuk szavak nélkül is mindent elárul személyiségükről. Ezen a téren ők ketten tesznek leginkább tanúbizonyságot színészi képességeik nagyságáról.

Végezetül, ki kell még emelnem a tánckart, akik az előadás üde színfoltját képezik. A koreográfusi feladatokat is magára vállaló Horgas Ádám, kiválóan építi bele őket a darabba, külön kihangsúlyozva a színháznak ezen formáját. Összességében vegyes érzelmekkel viseltetek a szegedi Szentivánéji álom iránt, bemutatkozásnak éppen jó volt, de azért kíváncsian várom az évad további premierjeit, bízva abban, hogy azok nagyobb benyomást tesznek rám. 

Író: William Shakespeare
Arany János fordítását felhasználva színpadra alkalmazta: Horgas Ádám
Zeneszerző, koreográfus: Horgas Ádám
Díszlet: Horgas Péter
Jelmez: Bujdosó Nóra
Animátor: Molnár Balázs
Rendező: Horgas Ádám

A bemutató időpontja: 2018. október 5. – Szegedi Nemzeti Színház

A cikk a 2019. január 10-én, 19 órakor kezdődött előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók a Szegedi Nemzeti Színház oldaláról származnak.