Különös előadásnak lehetnek tanúi azok, akik úgy döntenek, hogy beülnek Duncan Macmillan Dolgok, amikért érdemes élni című drámájára. A Centrál Színház Kisszínpadának nézőtere időről időre színpaddá válik, és az ott helyet foglalók közül páran Pokorny Lia társaként lehetnek szereplői az estének.

Alapvetően szeretem az interaktív-improvizatív előadásokat, mert ilyenkor a színészekből többlet-energiák szabadulnak fel, amivel mindkét fél (játszó és néző) egyaránt nyerhet. Ugyanakkor félek is, mert irtózom a szerepléstől, így minden alkalommal, amikor a színpadról a potenciális jelölteket keresik, igyekszem mélyen a székembe süppedni (már amennyire ezt a közel két méteres magasságommal kivitelezhetem), és azon imádkozom, hogy az extra hangos szívdobogásomat csak az én belső fülem hallja. Joggal tehető fel a kérdés, hogy miért is váltottam jegyet mégis a Dolgok, amikért érdemes élnire, amelyről köztudott, hogy szinte minden néző így, vagy úgy, de szerepléshez jut?

Színházrajongóként és amatőr bloggerként úgy éreztem, nem tehetem meg, hogy egy ilyen előadást kihagyjak, így hát legyőzve minden gátlásomat baktattam a Centrál Színház felé. Ahogyan arról már korábban többen is beszámoltak, Pokorny Lia nagyjából 10-15 perccel a kezdés előtt a nézők között sétál, és sárga cetliket osztogat. Egy ilyen papírdarabka nekem is jutott osztályrészemül, és innentől tudtam, hogy nincs menekvés, ma bizony pár másodpercre reflektorfénybe kerülök. (A színésznő már ekkor megnyugtat mindenkit, hogy nem kell megijedni a feladattól, nem fog fájni, csupán egy adott ponton fel kell olvasni, ami azon a cetlin található.)

Mert miről is van szó? Duncan Macmillan pár évvel ezelőtt bemutatott monodrámájában a főszereplő színész meséli el történetét, amelynek fontos részét képzi egy lista. Ezt a listát hét éves korában kezdte írni, akkor, amikor édesanyja először próbált meg önkezével véget vetni az életének. A lista végigkíséri a gyermek- és kamaszkorát, az első szerelmet, a csalódásokat, az örömöket. Időről időre eltűnik, nyoma veszik, hogy aztán, mint valami mágikus segítség bukkanjon fel újból, amikor főhősünknek szüksége lesz rá.

Az idei évadban ez volt az ötödik monodráma, amit láttam, és abban biztos voltam, hogy csalódni nem fogok, hiszen Pokorny Liát remek színésznek tartom (habár elsősorban a hasonlóan az improvizációra épülő Beugróból és más tévésorozatokból, filmekből ismerem a munkásságát). A színésznő ismét bizonyítja, hogy mennyire jól kezeli ezt a nézőknek szokatlan helyzetet, ahol szerencsére ezen az estén mindenki partner volt (igen, én is), és az utóbbi előadásoktól eltérően semmi rendkívüli nem szakította félbe az estét. (Az elmúlt két hétben az egyiken egy néző zavarta meg folyamatos közbeszólásokkal és heves reakciókkal a bemutatót, a másikon egy kismamának folyt el a magzatvize.)

A nézők kétféleképpen válnak a darab részévé, szereplőjévé. Az egyik csoportnak viszonylag könnyű a dolga, amikor Pokorny kimondja a lista egyik számát, nekünk kell felolvasni azt, amit a mi kezünkben lévő papírlapon található a szám mellett. Ezek olyan apróságok, mint a Lolka és Bolka, a fagyi, a Balatonba pisilés, Sinkovics Imre hangja és haja, Karády Katalin dala, az első szerelmes pillantás, stb. A másik lehetőség a szereplésre, amikor a színésznő egy-egy jelenet erejéig felszólít egy nézőt, hogy legyen a partnere. Többnyire segítségére van a párbeszédeknél, instruálja a társát, de akad olyan pillanat, amikor improvizálni kell. Ez persze a keményebb dió, és kissé veszélyes terep is, azonban Pokorny kiválóan reagálja le kiejtett mondatokat, félszavakat, tud mit kezdeni a zavarral, és kiválóan oldja a gátlásokat.

Annak ellenére, hogy a közel másfél órás előadás alatt könnyesre nevetjük magunkat, van a darabnak mondanivalója is. Igaz, csodát nem kell várni, nagyjából a címből is sejthető, hogy mi az: élvezzük az élet apró örömeit, lássuk meg a jót mindenben, akkor leszünk igazán boldogok. Igaz, a Centrál Színház előadását magyar viszonyok közé helyezték, ugyanakkor tagadhatatlan az alapanyag hollywoodi mivolta. A sztori végtelenül egyszerű, a magyarázat szájbarágós, a történet jól bevált klisékkel igyekszik az érzelmekre hatni (ez nagyjából a nézők felénél sikerült is), ebbe a hatásvadász stílusba pedig remekül beleilleszkedik Máté Péter Most élsz című (amúgy valóban gyönyörű) dala, amely az egész estét zárja.

Ahogyan az előadás során szóba kerül, hogy Goethe Az ifjú Werther szenvedései nyomán az emberek tömegesen követtek el öngyilkosságot (valamint ez a legenda járja a szintén elhangzó Szomorú vasárnap kapcsán), úgy akarja ennek az ellentétét elérni a nézőknél Macmillan darabja. Mivel alapvetően optimista embernek tartom magam, és minden apróságnak tudok örülni, így a mondanivaló rám nem hatott az újdonság erejével, inkább csak megerősített benne.

De persze ez az élvezeti értékből nem sokat von le: ahogyan Paul Portner Hajmeresztőjét sem akkor nézzük meg, ha egy csavaros krimit akarunk látni, úgy a Dolgok, amikért érdemes élni is inkább a kivitelezésnek, az ötletességének köszönheti báját és sikerét. Az előadás rendezője az összművészeti darabjairól híres Horgas Ádám, bár ebben az esetben van egy olyan sejtésem, hogy nem lehet élesen elválasztani a rendező-színész szerepet, különösen az utóbbi tekintetében, hiszen a szokottnál is nagyobb egymásra hangolódást és kölcsönösséget igényelhetett a próbafolyamat.

Érdemes lenne egyébként az alkotóknak a darab utaztatásán is elgondolkodni, mivel az előadásnak nincsenek túl nagy technikai igényei, a díszlet például mindössze egy ládából és kettő post-itekkel teleragasztott táblából áll. Apropó, post-it: az előadás előtt és után is lehetőségünk van arra, hogy mi is bővítsük a listát azokkal a dolgokkal, amikért érdemes élni, és ezeket több helyen is felragaszthatjuk a táblára. Kíváncsi lennék, hogy a többéves előadás-sorozat (a hosszú sikerszéria garantált) milyen gondolatokat szül, akár egy honlapot is létrehozhatnánk, ahová ezeket mind egybegyűjtenék, így akár évekkel később is visszakereshető lenne. Több helyütt is szerepelt az alábbi, abszolút klisés, de attól még roppant igaz kijelentés – amivel én is zárom a soraimat –: az ilyen előadásokért érdemes élni.

Író: Duncan Macmillan
Társszerző: Jonny Donahoe
Fordította: Csukás Márton és Csukás Barnabás
Magyar színpadra alkalmazta: Horgas Ádám
Rendező: Horgas Ádám

A bemutató időpontja: 2017. október 6., Centrál Színház - Kisszínpad

A cikk a 2018. június 21-én 19 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található fotók Puskel Zsolt munkái.