Neil Gaiman világhírű gyermekregényéből készült előadást mutatott be januárban a Budapest Bábszínház. A tizenéves gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló Coraline Ascher Tamás rendezésében került színre.

A Coraline (mármint a regény) megszületésének története jócskán az ezredforduló előtti időkre nyúlik vissza, pontosabban az 1980-as évek közepére. Neil Gaiman ekkor kezdte el írni gyermekének, az akkor ötéves Hollynak a titkos ajtón egy tükörvilágba kerülő lány meséjét. Nem fejezte be, sőt, hosszú évekig pihent a szerző fiókjában, míg nem 1992-ben Gaiman a folytatás mellett döntött. A legfőbb indok Maddy nevű lánya volt, az író pedig nem szerette volna, hogy ő is túlzottan nagy legyen ehhez a meséhez. (Az már más kérdés, hogy Gaiman miért ragaszkodott előszeretettel ahhoz, hogy horror-történetekkel traktálja gyerekeit.) A kötet végül 2002-ben látott napvilágot, a szerző korábbi regényeihez hasonlóan nagy sikerrel. Az évek során készült belőle musical, videójáték, képregény, de a legismertebbé kétségkívül Henry Selick stop-motion technikával készült báb-filmje, a Coraline és a titkos ajtó vált, amelyet Oscarra is jelöltek a legjobb animációs film kategóriában is.

Coraline meséje azonban tovább él, ha máshol nem is, Magyarországon biztosan. A Budapest Bábszínház számára Gimesi Dóra készített színpadi adaptációt, rendezőnek Ascher Tamást kérték fel. Gaiman és Ascher – mindketten igazi húzónevek a saját szakmájukban, így az én részemről kiváltképp nagy várakozás előzte meg a január közepi bemutatót. Annál is inkább, mert a pár héttel korábban látott A vihar a színházi világ egy egészen új szegmensét tárta fel előttem. Szerencsére a végeredményben nem kellett csalódnom: a színház lelkes rajongójaként szó szerint elvarázsoltak, a bennem lakozó gyermek pedig tapsikolt örömében.

A színház hivatalos darab-ismertetőjében Ascher úgy fogalmaz, hogy miután gyermekként látta A szőke ciklon bábelőadást, azóta tudja, hogy „a bábszínházban minden megtörténhet.” A Coraline megtekintése után én magam is így vagyok ezzel. Mintha csak egy színes, szélesvásznú filmet néznénk, úgy elevenedik meg előttünk ez az Alice Csodaországban-t vagy a Jancsi és Juliskát idéző történet. Coraline ugyanis egy hatalmas házba költözik szüleivel, akiket jobban lefoglal a saját munkájuk, mintsem, hogy törődjenek a lányukkal. A kislány ezért felfedezősdit kezd játszani, így ismerkedik meg szomszédjaikkal, a mindig mogorva Bobo úrral, valamint a földszinten lakó két, kiöregedett színésznővel, Spink és Forcible kisasszonnyal. Egy nap titkos átjáróra bukkan a házukban: az ajtó egy, az övéhez szinte mindenben hasonló világra nyílik. Ebben a tükörországban Másik Anya és Másik Apa végtelenül kedves, azért élnek, hogy Coraline-t boldoggá tegyék. Minden szabad és semmi sem kötelező – pont, amire vágynak a gyermekek. Csakhogy a Másik Anya, akinek szeme helyén gombok vannak, azt akarja, hogy Coraline örökre vele maradjon.

A rendező kifejezetten olyan előadást szeretett volna létrehozni, amelyben a színészek nem látszódnak, ennek megfelelően a pálcás bábtechnika dominál. Ez az alsó mozgatású bábjáték – amely feltehetőleg nagyfokú koncentrációt és rendkívüli kézügyességet követel meg – roppant látványos és kifejező, hiszen a karok és a fej mozgatása jóval valóságközelebbi, mint például a kesztyűs báb esetében (amivel szintén találkozhatunk az előadáson.) Emellett árnyjátékot is láthatunk, Bobo úr és patkányai cirkuszi bemutatója pedig a fekete színház eszközével kel életre. Ez utóbbi egyébként a leglátványosabb eleme a darabnak, igazi varázsvilágba csöppenünk, hiszen a fénytechnikának és a talpig feketébe öltözött színészeknek köszönhetően úgy tűnik, mintha Bobo úr óriási feje és kezei önmaguktól lebegnének a levegőben, hogy a patkányok artista-mutatványairól már ne is beszéljek. Elképzelni sem tudom, mennyi tervezés és próba előzi meg az ehhez hasonló jelenetek létrehozását, hiszen itt mindennek és mindenkinek tűpontosnak kell lennie, különben oda az egésznek a bája. (Úgy látszik, jövőre részt kell vennem a minden hónap utolsó szombatján megrendezésre kerülő A bábszínház 7x elnevezésű programsorozaton, ahol a kulisszák mögé leshetünk be.)

Gimesi Dóra adaptációja viszonylag hűen követi a regény cselekményét, legalábbis egy ideig. A történet modernebbé vált, Coraline kapott egy okosórát, amelyben rögzíti felfedezéseinek minden pontját. Később, ezeket visszahallgatva sikerül megmentenie szüleit attól, hogy Másik Anya elpusztítsa őket. Ettől sokkal nagyobb változáson esett át a történet befejezése. Coraline ugyanúgy segít a szellemgyerekeken, szüleivel együtt pedig visszatér a valódi világba, ám az utolsó utazásnál az ajtó túl későn zárul be, levágva Másik Anya kezét. A regényben a Kéz továbbra is üldözi a kislányt, aki végül leleményességének köszönhetően örökre a mélybe zárja azt. Ez a pont az előadásból teljesen hiányzik, így kissé lezáratlannak hat a befejezés. A Kéz valóban átjut a mi világunkban, ám Coraline nem veszi észre, mikor feltűnik a színen, a függöny összecsapódik. Olyan ez, mint a filmekben: minden szálat szépen elvarrnak, de az utolsó pillanatban bedobnak egy függővéget, azt sugallva, meg van az esély a folytatásra. (Ha moziban ülnénk, szinte biztosra is vehetnénk, hogy egy-két év múlva jön a második rész.) Én alapvetően szeretem ezt a megoldást, mert megmutatják, milyen is a valódi élet: attól, hogy legyőztél egy akadályt, közel sem biztos, hogy az később sem bukkan fel az életedben. Az már más kérdés, hogy a gyerekeknek mennyire tetszik a lezárás, mennyit értenek meg belőle (szívesen megnéznénk erről egy közvélemény-kutatást), ugyanakkor arra kétségkívül alkalmas, hogy otthon is elemezzék a látottakat.

Ascher rendezése kiválóan megidézi a regény hangulatát, egyszerre varázslatos, titokzatos és félelmetes. Biztos vagyok benne, hogy Coraline helyében minket is elcsábítana a tükörvilág, ahol kedvünkre játszhatunk, csak azt kell megennünk, amit szeretünk, és ahol olyan csodákkal találjuk szemben magunkat, mint a beszélő állatok vagy artista patkányok. A darab ugyanakkor megmutatja azt is, hogy ez az álomvilág könnyen válhat rémálommá, jobb a mi szabályokkal és kötöttségekkel teli világunk, ahol, ha nem is minden a kedvünk szerint zajlik, de legalább biztonságban vagyunk. Emellett kiválóan reflektál arra az egyre súlyosbodó problémára, hogy a szülők a munkájuk miatt elhanyagolják a gyermekeiket, a családok egyre kevesebb időt töltenek együtt. Amit viszont hiányoltam, az a regény egyik nagyon fontos mondanivalója, vagyis, hogy a bátorság nem azt jelenti, hogy nem félünk semmitől, hanem hogy félelmeink ellenére is helyesen cselekszünk. (Igaz, Gaiman ezt kicsit szájbarágósan adja a tudtunkra, itt viszont nem éreztem elég hangsúlyosnak.)

Spiegl Anna elmondása szerint nagyon megszerette a történet címszereplőjét, amely érződik is az előadáson. Nagy lelkesedéssel kölcsönzi hangját az általa mozgatott bábnak, így a nézőtéren ülő gyermekek könnyen tudnak azonosulni Coraline-nal. Ács Norbert és Pallai Mara játsszák a szülőket a valódi és a Másik világban egyaránt, mindketten élesen elválasztják karaktereiket. (Érdekesség, hogy a Radnótiban futó A párnaemberben is éppen ők játszották az anya és az apa figurákat.) Márkus Sándor Macskája mozgásban és személyiségben is kellően vicces, épp úgy, ahogyan Kovács Judit kiöregedett Spink kisasszonya és Ellinger Edina szintén nem fiatal Forcible kisasszonya. Hannus Zoltán Mr. Bobója hitelesen mogorva a valódi világban és igazi porondmester a cirkuszban. (Megjegyzem, számomra nem csak a bohócok, hanem a konferansziék mosolya és kedvessége is bizarr tud lenni néha, ezt ez az előadás is remekül prezentálja.) A három szellemgyermeket Pájer Alma Virág, Szolár Tibor és Barna Zsombor kelti életre, kellemesen libabőröztető módon. A színészeket a tárgyak mozgatásában Juhász Ibolya, Kovács Katalin és Rusz Judit segíti, valamint ők alakítják a kutyákat és a patkányokat.

Hoffer Károly tervezte a bábokat, amelyek – pont, mint egy rajzfilmben – első látásra hűen tükrözik az adott karakter személyiségét. A látványvilághoz nagyban hozzájárul Khell Zsolt díszlete, valamint Juhász András animációi is. Külön ki kell emelnem, hogy a vetítés egy pillanatra sem válik gagyivá, nincs olyan érzésünk, mintha egy olcsó videójátékba csöppentünk volna – ez pedig azért igen nagy szó, mert láttam én már a Budapesti Operettszínházban és a Madách Színházban is olyan animációt, amiért már én szégyelltem magam.

Látványos, humoros, izgalmas és tanulságos mese a Coraline, amire azért is lehetünk büszkék, mert ez valóban a miénk. Viszont fontos tudni, hogy a történetet 10 éven felülieknek ajánlja a színház, amely nem véletlen. Olyan témákat dolgoz fel, olyan eszközökhöz nyúl, amelyeket a kisebbek nagy valószínűség szerint nem értenek még meg (persze, kivételek mindig akadnak), de – és tapasztalatból mondom, mert volt erre példa – a négy-ötéveseknek inkább keressük másik előadást. Szerencsére, van miből válogatni.

Író: Neil Gaiman
Bábszínházi adaptáció: Gimesi Dóra
Zeneszerző: Kákonyi Árpád
Bábtervező: Hoffer Károly
Díszlet: Khell Zsolt
Animátor: Juhász András
Rendező: Ascher Tamás

A bemutató időpontja: 2019. január 17. – Budapest Bábszínház

A cikk a 2019. január 19-én 10 óra 30 perckor kezdődött előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található fotók a Budapest Bábszínház oldaláról származnak! (fotók: Éder Vera)