A napokban mutatta be a Budapesti Operettszínház Rodgers & Hammerstein, egyben a Broadway egyik legsikeresebb musicaljét, a Carouselt. A Molnár Ferenc Liliomja alapján készült zenés színpadi adaptációra méltán lehetünk büszkék, még ha az új hazai produkció a várakozásainkat nem is múlja felül minden tekintetben.

Molnár Ferenc 1909-ben született és a Vígszínházban ugyanebben az évben bemutatott műve először csúfosan megbukott, később azonban – részben a külföldi előadások hatására – Magyarországon is megtalálta a helyét. A történet – amelyet a magyar drámairodalom egyik legszebb, egyben legfájdalmasabb szerelmi darabjának tartanak – Amerikába is eljutott, ahol annyira megragadta az embereket, hogy kicsivel több mint 35 évvel később, egészen pontosan 1945-ben musical formájában is bemutatásra került. Richard Rodgers és Oscar Hammerstein II Carousel (vagyis Körhinta) címmel írta meg a mű zenés színpadi változatát. A feldolgozás azért is különösen jelentős, mert Molnár évekig nemet mondott a zeneszerzők felkérésére (pedig Puccini és Gerschwin is érdeklődött a történet iránt!), míg végül Amerika és a kor egyik legnépszerűbb párosának adta el a jogokat. A Rodgers & Hammerstein páros a Carouselt megelőzően már nagy sikert aratott az Oklahoma! musicallel, a későbbiekben pedig olyan, mára ikonikussá vált – Magyarországon mégis jórészt ismeretlen – művek fűződnek a nevükhöz, mint a The King and I vagy a Cinderella (Hamupipőke). Hazánkban többnyire az 1959-as A muzsika hangja kapcsán találkozhattunk a szerzőpáros nevével, ezt a musicalt viszonylag gyakran előveszik a színházak idehaza is.

Méltán lehetünk büszkék tehát Molnár Ferencre és az ő Liliomjára, kiváltképp azért, mert a Nem York Times 1999-ben a XX. század legjobb musicaljének választotta a Carouselt. A mű legnagyobb slágerévé a You’ll Never Walk Alone című szám vált, amellyel nem csak a végzős amerikai egyetemistákat köszöntik minden diplomaosztón, hanem a Liverpool futballcsapatának szurkolótábora is himnuszává választotta. Ilyen előzmények után bizony nagy várakozással ülhet be az ember a Budapesti Operettszínház legújabb produkciójára, amelynek bemutatóját április utolsó hétvégén tartották. (Egyébként itt kell megjegyeznem, hogy a hatalmas siker ellenére, mindössze egyetlen hazai bemutatót találtam a színházi adattárban: 1986-ban, akkori nevén a Fővárosi Operettszínház tűzte műsorára, Robert Herzl rendezésében.)

Habár a történetet az alkotók a Városligetből egy észak-amerikai tengerparti kikötővárosba helyezték át, és a szereplők nevét, valamint néhol jellemüket is megváltoztatták, a cselekmény és részint a mondanivaló is azonos maradt. (A könnyebb beazonosítás végett zárójelben az eredeti Molnár-mű szereplőit jelölöm.) Billy Bigelow (Závoczki Endre) egy vidámparkban dolgozik: Mrs. Mullian (Muskátné) körhintájánál csalogató. A Liliomként is ismert csirkefogó nem veti meg sem a nőket, sem az alkoholt, ám egy nap találkozik Julie Jordannel (Julika), onnantól kezdve pedig megváltozik benne valami. Otthagyja a munkáját, feleségül veszi a malomban dolgozó lányt, ám továbbra sem találja a helyét az életben. Mikor megtudja, hogy a felesége, akit néhány nappal korábban egy veszekedés során megütött, kisbabát vár, úgy dönt, hogy igent mond Jigger Craigin (Ficsur) ajánlatára, vagyis: raboljanak ki egy gazdag zsidót. A terv azonban balul sül el, Billy pedig gyávaságában ismét rossz döntést hoz.

A Carousel már csak abból a szempontból is izgalmas, hogy ez az első produkció, amely az új főigazgató, Kiss-B. Atilla igazgatása alatt került bemutatásra. Habár, ebből messzemenő következtetéseket még nem lehet levonni, hiszen a darabot még a korábbi vezetés (Lőrönczy György) tűzte repertoárra, ugyanakkor bizonyos mértékig mégis rálátást enged az új korszakra. A mostani bemutató új fordítást kapott: a szövegkönyvet Lőrinczy Attila, a dalszövegeket Závada Péter ültette át magyarra. (Az 1986-os bemutatónál Zilahi Judit és Romhányi Ágnes munkáját illeti a dicséret.) Ahogyan az olvasópróbán kifejtették, bizonyos tekintetben szükség is volt az új változatra, és a darab átírására, hiszen az amerikaiak súlyosan félreértették a darab mondanivalóját. Jelesül, hogy Molnár azt mutatja be, hogy ez a két ember (vagyis Billy/Liliom és Julie/Julika) tiszta szívből szeretik egymást, ugyanakkor ez egyszer sem kerül kimondásra a történetben. Miközben Molnár finom érzékletességgel mutatja be ezt a feltétel nélküli, őszinte szeretetet, addig a musical alkotói – ezzel mit sem törődve – egészen konkréten egy duettet szántak ennek kimondására (eléneklésére). A magyar változat ezt a hibát kijavítja, így lett az „If I love”-ból („Ha szeretnék”) „Ha bíznék”. De nem csak ez az egyetlen, jelentősebb változtatás az eredeti musicalhez képest.

Béres Attila, az előadás rendezője és Lőrinczy Attila igyekeztek minél inkább hűek maradni az eredeti műhöz, így nem csak a párbeszédek egy részét emelték át Molnár drámájából, hanem a musical cselekményét is megváltoztatták. Ez a lépés dramaturgia szempontjából jelentős, de kevésbé szerencsés. A mi változatunkban Billy az öngyilkosság után azonnal a túlvilágra kerül, holttestének hazaszállítására (ez a drámában az ötödik kép) csak az utolsó jelenetben, visszaemlékezés formájában kerül sor. Erre a változtatásra feltehetőleg azért volt szükség, hogy a You’ll Never Walk Alone legyen a zárószám, amely hangzásában valóban illik oda, de a katarzis élményét nagyban rontja az összkép. A musical Broadway-változatában ez a jelenet a dráma cselekményével azonos helyen helyezkedik el, a dal pedig a második felvonás közepén hallható. Pontosabban ott is, hiszen fináléként újból elhangzik, de akkor már Billy és Julie lányának, Lousie-nak a ballagásán. Ez a cselekményszál (nagyon helyesen!) a magyar változatból teljesen kimarad, ellenben semmi nem indokolja a jelenetek felcserélését. Meglátásom szerint a sorrend megváltoztatása elhagyható lett volna, hiszen a prózai mű zárósorai (amelyek itt is elhangzanak) magukban hordozzák a katarzis lehetőségét, remek lezárás lett volna, a You’ll Never Walk Alone pedig reprízként adhatott volna a lelki megtisztulásra.

A Carousel nem egy szokványos musical, pontosabban nem az a musical, amit mi, magyarok megszokhattunk. Aki az európai (Lévay-Kunze-, Presgurvic-, Webber-féle) zenés darabokat várja, bizonyára csalódni fog, hiszen ez jóval lassabb folyású és a dallamvilága nehezebben adja magát. A zene igazodik a Molnár-mű eszmeiségéhez, nincsenek heves érzelmek, nincsen adrenalinbomba, az egész inkább hasonlít egy csöndesen folydogáló patakhoz, amely a maga lassúságával kíván az érzelmekre hatni. A dallamvilága mégis gyönyörű és szívbe markoló, már-már operai magasságokba tör, és ha fogékonyak vagyunk rá, bizonyos, hogy a lelkünkig hatol. Ugyanez sajnos nem mondható el a dalszövegről: abból, a hangosításnak köszönhetően keveset lehet tisztán érteni, így végső soron tényleg csak a zene marad, amit élvezhetünk.

Mai szemmel és igényekkel nézve ez a közel 75 éves darab nem is tekinthető igazán musicalnek, hiszen meglepően sok a prózai rész (nagyjából fele-fele az arány), mondhatnánk azt is, hogy a Carousel tulajdonképpen maga a Molnár-féle Liliom, itt-ott dalokkal kiegészítve. A magam részéről nem jósolok nagy karriert ennek az előadásnak, de ez nem feltétlenül a magyar alkotógárda számlájára írható, sokkal inkább annak, hogy a történet és a zenés adaptáció egyaránt nehezebben adja magát, nem kimondottan közönségbarát, de ettől a minőséget vitatni nem lehet. (Ennyit arról, hogy a musical csak limonádé-műfaj, amely könnyed szórakozást és kevés gondolkodást igényel.)

Nem könnyű tehát színpadra vinni ezt a művet, viszont a kreatív stáb minden tőle telhetőt megtett a siker érdekében. Mind közül Cziegler Balázs szemet gyönyörködtető, már-már filmbe illő díszletét kell kiemelnem, amely könnyedén megfelel a musical követelményeinek, ugyanakkor egy prózai színházban is megállná a helyét. Régen leltem örömömet ennyire egy színpadképben, amely tökéletesen visszaadta a kor és hely miliőjét, ugyanakkor többnyire igyekezett hű maradni ahhoz az intimitáshoz, amely a művet áthatja. Béres Attila rendezése erre egyébként nagyon pontosan figyel mindig, az Operettszínház hatalmas színpadát – ha a cselekmény ezt követelte meg – a lehetőségekhez mérten leszűkíti, ezzel kényszerítve a színészeket a minél érzékibb játékra. Szerencsére a csillogást, a giccset is maga mögött hagyja a direktori munka, a színpad csak akkor és ott mozdul meg, ahol feltétlenül muszáj. Egyedül talán a nyitójelenet lóg ki kicsit a sorból, ahol igazi vidámparki hangulat keveredik: artisták, légtornászok, tűzeső, lufitenger, van itt minden, néha kicsit sok is, de ennyi még belefér. Velich Rita egyszerű jelmezeket tervezett a szereplőknek, Duda Éva koreográfiái viszont csúcspontjai az előadásnak, fontos szerep jut a balettkarnak, ezáltal magának a balettnak is – ezek a jelenetek igazán emlékezetesek maradnak.

Dolhai Attila hosszú évek után tért vissza a musicalek világába: szeptemberben az István, a király Koppányaként láthattuk, most pedig ő alakítja Liliomot. Színészileg és ének tekintetében egyaránt kihozza magából a maximumot, viszont Billy karaktere nem passzol hozzá. Sajnos egy percig sem tudtam elvonatkoztatni az eddigi szerepeitől, amelyek többnyire kimerültek a hősszerelmes figurájában (habár évekkel ezelőtt játszotta már Bicska Maxit a Koldusoperában), így számomra nem tudott hiteles Liliom lenni. Ugyanakkor meg kell jegyeznem azt is, hogy nem igazán tudnék olyan musicalszínészt említeni, akit el tudnék képzelni erre a szerepre. Összetettsége miatt igazi kihívást jelent az őt játszó művésznek, mind játékban, mind alkatban: egy lelkileg megtört férfi, akit felemészt, hogy nem képes előrébb jutni az életben, éppen ezért nem képes jó döntést hozni. Egyszerre kell csibésznek és áldozatnak is lennie: olyannak, akiről első ránézésére tudható, hogy simlis, de mégis van benne valami bizalomgerjesztő.

Ellenben Vágó Zsuzsi, akit hosszú idő után először köszönhetünk ismét főszerepben (ki is járt neki!) egy egészen új oldalát mutatta meg, magasan lemosva mindenkit a színről. Igaz, a magas hangokkal nem egyszer megküzdött, de színészi játéka mindezt könnyedén feledtetni tudta. Julieként bebizonyította, hogy prózai színészként is megállná a helyét, nyugodt szívvel rábízhatná bárki Julika szerepét is, drámai vénája talán soha nem volt ennyire erős. Mindvégig viszi magával a nézőt, együtt lélegzünk vele, átérezzük a fájdalmát, amelytől mi már ordítanánk, de ő csendes visszafogottságával még ennél is jóval megrendítőbb. Nem túlzás azt állítani, hogy jelenleg pályája csúcsát érte el ezzel a szereppel.

Bordás Barbara Carrie-je (a drámában Marika) hű és jó barátja Julie-nak, aki igyekszik mindvégig kitartani mellette, egészen addig, míg hozzá nem megy Enoch Snowhoz (a drámában Hugó). A tizenhat évvel későbbi jelenetben figurája nagyobb pálfordulást hoz az eredeti műhöz képest, igazi nagyvilági dámaként próbál tetszelegni: szíve szerint hátra hagyná a múltat (a szegénységet, a nyomort), de a vér nem válik vízzé, így inkább lesz közönséges, mint úrinő. Érdekes elgondolkodni azon, vajon kényszerből látogatja-e egykori legjobb barátnőjét, vagy szíve mélyén tényleg visszavágyik ebbe a szegényes, de annál kevésbé felszínes, érzelmekkel teli világba. Vannak egészen finom mozdulatai (például amikor pénzt ad Julie-nak), amely utalhat akár a valódi segítőszándékra, de egyfajta sajnálkozás, lenézés is érezhető a részéről. Bordás egyébként kimondottan erős színészi alakítást nyújt, öröm látni, hogy neki is sikerült kiszakadnia az operettek primadonnáinak szerepéből, ezúttal több arcát is megmutatja.

Peller Károly Enochként a történet egyetlen igazán humoros figurája, amely passzol a színész képességeihez. Nehezen képzelhető el, hogy önerőből, egyedül sikerült meggazdagodnia, nem az a típus, aki feltörekvő, másokat eltipró jellem lenne, sokkal inkább a szülői, később pedig a házastársi nyomás okán tehetett szert vagyonra. Polyák Lilla viszont kevésbé erős Mrs. Mullin szerepében, tőle valóban távol áll a prózai színjátszás (ez a szerep pedig tisztán az). Pedig az ő karaktere is többrétű, számtalan érzelmet kellene felvillantania, ennek ellenére én mindvégig a Rudolf Stefániáját láttam benne. Janza Kata Nettie-je az, aki befogadja unokahúgát, Julie-t és annak férjét, miután azok az utcára kerültek, és szemben az eredeti mű Hollundernéjával, jóval szerethetőbb figura, akit valóban a segítő szándék vezérel.

Szabó P. Szilveszter alkatánál fogva kiváló Jigger szerepére, és jól is hozza ezt az alvilági figurát, aki saját bűntársát is képes meglopni, ha a szükség úgy hozza. Jelleméhez kétségkívül remek adalékként szolgál, ám a történet szempontjából mégis felesleges az a jelenet, amikor megpróbálja elcsábítani Carrie-t, kihasználva annak naivitását. A rendezés részéről ezt kissé túlzónak, a darabhoz nem illőnek éreztem, amely szándékával ellentétben inkább komikussá, mint tragikussá vált, a nézők többsége félre is értette ezt a jelenetet, csakúgy, mint a túlvilági szálat, amelyet mindvégig kuncogás kísért, holott annak is adott a drámaisága.

Ha értékelnem kellene ezt a musicalt, nehéz helyzetben lennék. Egyfelől, nagyon kevés olyan pillanat akadt, amely magával tudott volna rántani, amikor úgy éreztem, én is benne vagyok a történetben, nem csak külső szemmel figyelem az eseményeket, és a katarzis is messze elmaradt. (Igaz, hozzá kell tennem, hogy nekem már maga az alapmű sem egy nagy kedvencem.) Ugyanakkor, most, hogy aludtam rá egyet, mégis azt mondom, hogy az összkép kellemes: ha felidézek egy-egy jelenetet, zenei motívumot, még most belefájdul a szívem, mintha a lelkem egy darabja ott maradt volna a színházban. Elgondolkodtam: lehet, nem is a darab hibája, hogy kívül maradtam, hanem én akartam így.

Zeneszerző: Richard Rodgers
Szövegkönyv: Oscar Hammerstein II (Molnár Ferenc Liliom című színműve alapján)
Fordította: Lőrinczy Attila (szövegkönyv), Závada Péter (dalszövegek)
Zenei vezető: Makláry László
Díszlettervező: Cziegler Balázs
Jelmeztervező: Velich Rita
Koreográfus: Duda Éva
Rendező: Béres Attila

A bemutató időpontja: 2019. április 26. és 27. – Budapesti Operettszínház

A cikk a 2019. április 28-án, 19 órakor kezdődött előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók a Budapesti Operettszínház facebook oldaláról származnak (fotós: Gordon Eszter).