Kakukkfészek - premier (Radnóti Színház, 2019)
Május első hétvégén, az évad utolsó premierjeként került bemutatásra a Kakukkfészek a Radnóti Színházban. A Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regénye alapján készült előadást Zsótér Sándor rendezte.
Elöljáróban le kell szögeznem, hogy a Radnóti Színház az egyik nagy kedvencem, de ezt a blog rendszeres olvasói már úgyis tudják. El sem tudnék képzelni jobb helyet a Száll a kakukk fészkére című történetnek, mint ez a teátrum, ahol minden előadás magas művészi színvonalon, kiváló színészekkel és rendezőkkel születik meg. A Kakukkfészekkel azonban most valami nagyon félrement, hiába a remek alapanyag és a még remekebb hozzávalók, ez az előadás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Randle P. McMurphy, hogy megússzon egy esedékes börtönbüntetést, egy elmegyógyintézetbe utalt kényszer-gyógykezelést választ magának büntetésként. Az otthon különös lakói között találjuk a félig indián-félig amerikai származású, siket-néma Bromden törzsfőnököt, a csoport „vezetőjét” Dale Hardingot, a szégyenlős és félénk Billyt, valamint Charlest, aki mindig mindenben benne van. McMurphy igazi lázadóként fittyet hány a szabályokra, igyekszik a rendszert áthágni, és közben nem megbolondulni. Tevékenysége azonban nem igazán nyeri el Ratched, a szigorú főnővér tetszését, így elindul a harc kettejük között.
Ken Kesey 1962-ben megírt története Amerikában és szerte a világban nagy népszerűségnek örvend. Hazájában a Száll a kakukk fészkére több mint 100 kiadást ért meg, a történetből 1975-ben Miloš Forman készített nagysikerű mozifilmet Jack Nicholson főszereplésével. A regény megjelenése óta eltelt több mint 55 évben számtalan színpadi feldolgozás (prózai előadás, táncjáték) született. A jelen változatot jegyző Dale Wasserman nevével pont ennek az alkotásnak a kapcsán már korábban is találkozhatott a fővárosi közönség: az Orlai Produkciós Iroda 2015 őszétől idén márciusig folyamatosan játszotta a darabot a Belvárosi Színházban. (Aki tehát akarta, egy éven belül mindkét rendezést megtekinthette.)
Számomra nagyon kedves a történet, a filmet is imádom, több színházi produkcióban is volt szerencsém látni, és eddig egyetlen egyben sem kellett csalódnom. Éppen ezért kimondhatatlanul voltam, amikor megláttam, hogy a Radnóti Színház májusban műsorára tűzi ezt a darabot, nagy reményekkel vártam a premiert, mert ha van hely, ahol igazán otthonra találhat ez a történet, az a Radnóti. Amíg nem vált nyilvánossá a szereposztás, szinte biztosra vettem, hogy Pál András vagy László Zsolt lesz a befutó McMurphy szerepére (igaz, utóbbi talán kicsit idős már a karakterhez), de végül Vilmányi Benett kapta meg a főszerepet. Lászlóval ellentétben nekem ő kissé fiatalnak tűnt, ám az eddigiek alapján megszavaztam neki a bizalmat. Sajnálatos módon azonban nem tudott eggyé válni a szereppel, én mindvégig korábbi szerepeit, főként a 10-beli fiatal fiút láttam benne (holott a Futótűzben már bizonyított, hogy tud dühös, energiával teli lenni). Egy pillanatig nem tudtam elhinni, hogy valóban hisz azokban, amiket állít, hogy lázadó szellem lenne, aki szembeszáll a hatalommal és az abból fakadó elnyomással.
Hasonlóképp: nem gondolnám, hogy lenne Magyarországon olyan ember, aki nem Kováts Adélra osztaná Ratched főnővér szerepét. Itt is szinte borítékolható volt a siker, és egy olyan alakítás, ami legendássá válik, és amelyet sokáig fogunk emlegetni az utókor számára. Ehhez képest az előadás 90 %-ában fehér köpenyében, kék hajjal egy forgószéken ül, mosolyog, és úgy monologizál. Ez egyébként az előadásra mindvégig igaz lesz: a karakterek között alig van kapocs, mindannyian inkább a nézőhöz, kifelé beszélnek, hosszasan (és helyenként érdektelen módon) filozofálnak. Természetesen ennek a művészeti formának, elképzelésnek is megvan a maga helye, de véleményem szerint egyáltalán nem illik egy olyan darabhoz, mint a Száll a kakukk fészkére.
László Zsolt Billyje a dadogáson túl nem sok színt képes felmutatni, Rusznák András Charlesja ugyan kecsegtet némi reménnyel az előadás kezdetén, de végül az ő karaktere is unalomba fullad. Zsótér Sándor a rendezés mellett Dale Harding figuráját is magára osztotta (eredetileg Gazsó György játszotta volna a figurát), jelen esetben azonban jobb lett volna, ha pusztán külső szemlélőként tekint magára, annyira érdektelenné vált a történet végére. Martin Márta (Martini), Bálint András (Matterson), valamint a még egyetemista Koroknai Sándor (Ellis) és Márfi Márk (Ruckly) tehetségét az előadás alapján csak elképzelni tudjuk, hiszen nekik abszolút nem jut hely és idő, hogy bármennyire is kibontsák a karaktereiket.
Bajor Lili legnagyobb feladata Flinn nővér szerepében, hogy egy átlátszó plasztik-pajzzsal védi Ratchedet a többi betegtől (egyébként ez azon kevés rendezői ötletek egyike, amely még működik is). Sodró Eliza Pilbow nővére ellenben üde színfoltja az előadásnak, viszonylag kevés ideig látható a színpadon, de mindent kihoz az ájtatos ápoló karakteréből, és hasonlóan emlékezetes Candyként is.
Minden, fentebb említett negatívumnak mégsem maguk a színészek, hanem a rendezés az oka. Zsótér Sándor egészen sajátos értelmezéssel közelíti meg a történetet: a cselekményvezetés dinamikája egészen lasssú, sem életet, sem lüktetést nem érezni ezalatt a kicsivel több mint három óra alatt. A megváltoztatott cím alatt, nagyon helyesen szerepel, hogy az előadás Ken Kesey regénye alapján készült, mert bizonyos motívumokon túl, közeli viszonyban sincs az író eredeti értelmezésével, alkotói szándékával. Habár a szövegkönyv írójaként Dale Wasserman került feltüntetésre, aki látta az Orlai Produkciós Iroda előadását, sejtheti, hogy Zsótér és Ambrus Mária erőteljesen belenyúltak a szövegkönyvbe is. Ahogy említettem, nagyon sok monológot, filozofikus gondolatot hallhatunk, amelyek a történet kevésbé viszik előre, ellenben képesek arra, hogy a néző figyelme lankadjon, gondolatai elkalandozzanak. (Részben ezért érdemes úgy jegyet váltani az előadásra, hogy előtte tisztában legyünk az alapsztorival.)
Persze, nem mondhatom azt sem, hogy a rendezés maga semmilyen ötlettel nem rendelkezik, azzal pedig végképp nem lehet vádolni, hogy ne lenne kellően eredeti. Amint felmegy a függöny, és meglátjuk Ambrus Mária remekbe szabott díszletét, még joggal gondolhatjuk, hogy valóban zseniális előadás van születőben. A hatalmas, felfújt matracból álló fél-kupola többféle szimbólummal is bírhat: egyfelől gumiszobaként is tekinthetünk rá, másrészt én azonnal egy emberi agyra asszociáltam, mintha csak egyetlen ember fejében zajlana mindaz, amit a színpadon látunk. Egyébiránt a színpadképre abszolút nem lehet panasz, a rendezés remekül használja ezt a viszonylag egyszerű díszletet, a történet lezárásának ábrázolása kimondottan eredeti, bár itt is meg kell jegyeznem, hogy aki nem ismeri a darabot, annak a befejezés kissé kaotikusnak, zavarosnak tűnhet.
Szomorú tény, hogy a rendezés egyetlen igazán élvezetes pontja pont a díszlet. A szereplők között semmilyen kapcsolat nincs, McMurphyről bármilyen jelző eszünkbe juthatna, csak a lázadó nem, ahogyan Ratched sem válik negatív figurává. (Sőt, tulajdonképpen mint egy android, olyan az előadás teljes időtartama alatt.) Könnyen elképzelhető, hogy a rendező fő alapelve a visszafogottság, a nyugodtság volt, hiszen az előadás maga is olyan, mintha kapott volna egy jó nagy adag nyugtatót. Még talán ezek is mind nyerhetnének értelmet, ugyanakkor számos rendezői koncepciói elemre a mai napig nem jöttem rá. Ratched kék haja még az elfogadhatóság határát súrolja, viszont a Konfár Erik és Porogi Ádám által játszott, kékre festett (a történet szerint afroamerikai) segédek inkább tűnnek a Hupikék Törpikék tagjainak, semmint félelmet keltő gondozóknak. Ugyanígy nem illik bele a történetbe, hogy szinte az összes férfiszereplő félmeztelenre/boxerre/fecskére vetkőzik, és a második felvonás játékidejének több mint felében így rohangál fel s alá.
A végére egy olyan negatívumot hagytam, amelyen sokáig gondolkodtam, hogy leírjam-e, végül mégis arra jutottam, hogy igen. Csomós Mari színészi képességeit tekintve kiváló lehetett volna az Indián szerepére, hatalmas potenciált láttam benne. Sajnos azonban, feltehetőleg a koránál és a szövegmennyiség nagyságánál fogva, nem volt képes megtanulni a szerepét, így végig a színpad jobb oldalán állt, és abszolút látható módon egy monitorról olvasta be mondatait. Ez roppant zavaró (és illúzióromboló) volt, hiszen több ponton megakadt, kereste a szavakat, bár becsületére legyen mondva, igyekezett mindezt színészi játékkal kompenzálni. Rajta kívül Zsótér is elég sokszor pillantott a mesterséges súgóra, bár őt ezért megszólni nem lehet, nem tudom, mi állhatott a szerepcsere hátterében, lehet, az utolsó hetekben kellett beugrania a szerepre.
Így tehát számomra nagy csalódás volt ez a feldolgozás, főleg a kihagyott lehetőségek miatt, pedig én tényleg igyekszem minden újításra nyitott lenni. Az biztos, hogy igen megosztó előadás lesz, már most, alig egy héttel a bemutató után igen vegyes a fogadtatása. Őszintén kíváncsi vagyok, milyen hosszú életű lesz a darab, hogy csak nekem nem nyerte el ennyire a tetszésemet, vagy valóban ez lett a Radnóti egyik nagy melléfogása.
Szerző: Dale Wasserman (Ken Kesey regénye alapján)
Átdolgozta: Ambruás Mária és Zsótér Sándor
Díszlettervező: Ambrus Mária
Jelmeztervező: Benedek Mari
Rendező: Zsótér Sándor
A bemutató időpontja: 2019. május 4. – Radnóti Színház
A cikk a 2019. május 4-én 19 órakor kezdődött premier alapján íródott.
A bejegyzésben található fotók a Radnóti Miklós Színház facebook oldaláról származnak! (Fotók: Trokán Nóra)