Június 20-án mutatják be Székely Csaba erdélyi magyar melegekről szóló drámáját a Spirit Színházban. A Nyári Játékok keretében debütáló Öröm és boldogság Czeizel Gábor rendezésében látható.

Kezdem azzal, hogy Székely Csaba. Aki látta a Radnóti Színházban tavaly decemberben bemutatott 10 című darabot (vagy a szerző bármelyik más művét), az tudhatja, hogy Székely kiválóan ért a karakterábrázoláshoz, a történetmeséléshez, ráadásul a szórakoztatás mellett mindig valós és jelenidejű problémákat vet fel. (Véleményem szerint egyébként a 10 az idei évad – kis túlzással akár azt is mondhatnám, hogy az évtized – legjobb bemutatója, és ezt igazolni látszik, hogy azóta is percek alatt elkel a darabra az összes jegy.) Nos, ez a kortárs író, akit tekinthetünk a modern Csehovnak vagy a magyar McDonaghnak is, 2017-ben Öröm és boldogság címmel írt drámát az erdélyi magyar melegekről és az ő helyzetükről. Ami nem könnyű. Nagyon nem.

A darabot két évvel ezelőtt a független 3G Színház mutatta be, a produkciót a magyar nézők is láthatták, egy évvel ezelőtt az Örkény Színház, idén a Szkéné Színház vendégelőadásaként. A Spirit Színházban látható változat tehát félig-meddig magyarországi ősbemutatónak is tekinthető, hiszen hazai társulattal itt és most kerül először színre. A történetben a szereplők egy része több szempontból is hátrányos helyzetűnek tekinthetők: erdélyiek, magyarok és melegek. No persze, nem mindenki, de azért akadnak, akiknek számos előítélettel kell megküzdeniük életük során. A sztori mindennek ellenére mégsem válik depresszívé, ahhoz a szerző - ahogyan megszokhattuk tőle - kellő iróniával és jó adag humorral megfűszerezve tárja elénk azt. Székely egy videóinterjúban így fogalmazott a darab megszületésének okáról: „Annyira elkezdett felerősödni az utóbbi időben az idegengyűlölet és a másság iránti elutasítás, hogy megpróbáltam megfejteni, miért ilyenek az emberek. Arra a következtetésre jutottam, hogy leginkább az ismeretlentől félnek, azzal lehet legjobban riogatni őket, amivel nem találkoztak. Ha összebarátkozol azzal, amitől félsz, már nem félsz tőle. Egy társadalom nyitottsága mindig függ attól, hogy milyen emberek vezetik. Föntről nagyon könnyű befolyásolni a népességet. Egyre erősebbek azok a szélsőséges esetek, hogy olyan emberek kerülnek hatalomra, akik az intoleranciát hirdetik. Ez rossz irányba befolyásolhatja a dolgokat, annak ellenére, hogy a társadalom fejlődése ezzel ellentétesen ható erő.”

A fenti nyilatkozat ellenére a darabból nem válik meleg-propaganda előadás, Székely nem tolja direkte a néző képébe, hogy fogadják el a melegeket, egész egyszerűen három élettörténeten keresztül mutatja be azt, mivel kell szembenéznie annak, aki a társadalom megítélése szerint más. A történetnek egy tévéműsor ad keretet: mintha csak egy természetfilmet néznénk, úgy konferálja fel a Hegyi Barbara általa megformált narrátor az elkövetkezendő egy órában látható jeleneteket. Elhangzik, hogy a melegek majdnem ugyanolyan emberek, mint a heteroszexuálisok, hiszen hosszas kutatómunka és tanulmányok tucatjai bizonyítják, hogy ugyanúgy esznek, éreznek, képesek a gondolkodásra, (sőt, ha rájuk zuhan egy zongora, meg is halnak) mint hetero társaik, de azért mégis csak különböznek. Az előadás végén Hegyi visszatér, összegzi a látottakat és hallottakat, miszerint a homoszexuálisok tényleg mások, de mindenkit megnyugtatva közli, hogy a következő adásban egy hasonlóan izgalmas témát, a varangyos békák életét járják körbe. Ezzel a kerettörténettel Székely remekül ábrázolja azt, ami a fentebb idézett sorokból is kitűnik: a média (negatív) befolyásoló erejét. Mosolygunk, nevetünk a narrátor szavain, de azért mégis csak fájó, hogy mindaz, ami elhangzik, a többségnek szent meggyőződése.

A történet három szála közül az első Ádámhoz (Jerger Balázs) fűződik: a gimnáziumi tanárt magához kéreti az igazgató, hogy elmondja, több szülőtől is panasz érkezett rá, mert megnézette a diákokkal a Teljes napfogyatkozást. Senkit nem érdekel, hogy a film arról az Arthur Rimbaud-ról és arról a Paul Verlaine-ről szól, akik nemcsak a francia, de az európai költészet meghatározó alakjaivá váltak, ahogyan afelett is szemet hunynak, hogy többnyire abszintot isznak, ópiumot szívnak, mert hát végső soron ez egy „buzi film”. Ádámunk hiába akarná megvédeni az igazát, elindul a szóbeszéd, így hát távoznia kell, mert diákok közelében nem engedhető egy „homokos”, egyetlen intézmény sem engedheti meg ezt saját magának. Ez a jelenet könnyedén komikussá válhatna, ha nem lenne valóságalapja, márpedig van, Székely egy megtörtént esetet ültetett át színpadra.

Dénes (Blahó Gergő) azután kényszerült elmenekülni otthonról, hogy apja előtt felvállalta másságát, aki bár gyermekkorától kezdve folyamatosan „buzizta”, mégsem gondolta egy pillanatig sem komolyan, hogy fia valóban az lenne. Megtörténik hát a vallomás, minek következtében a fiú kitagadottá válik, így elhagyja a várost, hogy szülőfalujába visszatérve kezdjen új életet. Munkába áll, Béla bácsi (Jantyik Csaba) kocsmájában kezd dolgozni, ám az emberek itt is „beszélnek mindenfélét”, „jártatják a szájukat”, így Dénes itt sem lelhet teljes nyugalomra.

A darab emellett egy leszbikus pár, Judit (Tenki Dalma) és Tekla (Marjai Virág) mindennapjaiba is bepillantást enged. Előbbi hiába végzett orvosi egyetemet, jó a szakmájában, sőt, még oktat is a katedrán, mélyen hívő anyja csak azt látja benne, hogy a nőkhöz vonzódik, így biztos a pokolra fog jutni. (Igazából a vonzódás még nem is olyan nagy baj, mert Isten megadta neki az önmegtartóztatás képességét, szóval, ha azt gyakorolja, akkor még a mennybe juthat a lelke.) Tekla gyermekkorában gyűlölte a lányokat, mára azonban megszerette, ám egy nap megerőszakolja és megveri egy férfi (Széll Attila) a parkban, minek következtében kórházba kerül. A lányok párkapcsolatába akkor nyerünk bepillantás, amikor az éppen válságban van: ennek oka nincs kimondva ugyan, de többnyire sejthető, hogy ez a két személy nem igazán illik össze, csak mivel a városka kevés leszbikusainak egyikei, jobb híján egymásra vannak utalva.

Székely mélyen emberi történeteket ábrázol ebben a művében is, és hasonlóan a 10-hez – bár ez a darab korábban született meg –, itt sem a lineáris cselekményvezetés eszközét alkalmazza, hanem a nézőnek kell a helyére illesztenie minden egyes puzzledarabot. A tér és idő folyamatosan változik, a szereplők sorsa többször keresztezi egymást, így válik végül egy egésszé a dráma. Bizonyos szempontból a történet lezáratlannak is tűnhet, hiszen a hősökre sem boldog, sem boldogtalan vég nem vár, ennek ellenére mégsem lehet hiányérzetünk a történet kapcsán. A cselekmény folyását időnként megszakítják a szereplők monológjai, amelyek tulajdonképpen stand upba csomagolt vallomások arról, hogy ki hogyan élte meg a melegségét, emellett sztereotipikus eseteket is felhoznak saját életükből. Egyedül a Jantyik által megformált Béla nem vall a közönségnek, mint a darab végére kiderül, nem véletlenül.

Az előadás nézése közben talán fel sem tűnik hirtelen a nézőnek, de Székely drámájában jóformán egyetlen olyan heteroszexuális alak sincs, aki elfogadná a melegeket. Homoszexuális szereplőinknek megvető pillantásokkal, gunyoros megjegyzésekkel vagy éppen tettlegességgel kell szembenéznie, ami, valljuk be, mélyen elszomorító, kiváltképp azért, mert a szerző feltehetőleg jól ismeri ezt az erdélyi közeget, így az ábrázolás is meglehetősen valós lehet. Szívesen írnám, hogy ezek a szereplők társadalmunk egyes tagjainak csupán karikatúrái, de igazából semmilyen túlzás nincs sem szavaikban, sem tetteikben, így bár többször nevetünk a színészi játékon és a poénokon, de azért jó, ha tudjuk: ezeket a mondatokat más emberek komolyan gondolják és ki is mondják. Így a darab főként a melegekre koncentrál, az erdélyi magyarok hátrányos helyzetére viszonylag kevés idő jut, ezek inkább csak említés szintén kerülnek terítékre, plusz adalékként.

Czeizel Gábor nagyban bízik a szövegben, ennek megfelelően nem is akarja elvonni a figyelmet semmilyen rendezői túlgondolással arról. A díszlet (szintén Czeizel munkája), amely többnyire színesre festett székekből áll, már-már túlontúl egyszerű, de mégis remekül működik. A rendezés jól lavíroz a humor és a komoly pillanatok között, ezeket többnyire a szereplők is jól érzékelik, és ennek megfelelően mindannyian megmutatják komikus vénájukat és drámai oldalukat egyaránt. (Igaz, a főpróbán a drámai vonulatot néhol gyengének éreztem, de szerintem négy-öt előadás után ezzel sem lesz gond.) A színészek többsége egy főszerepet játszik, de emellett mindannyian beugranak kisebb epizódszerepekbe, a váltásokat érthetően jelzik Katona Bálint jelmezei is. Hegyi Barbara talán az egyedüli, akihez nem köthető egyetlen konkrét karakter, ő formálja meg ugyanis az összes antipatikus női szereplőt, aki csak feltűnik a történetben. A sok kis szerep ellenére mégis ő az, aki magasan kiemelkedik a színészek közül, bravúros minden egyes megoldása. (Ezzel természetesen a többi színész teljesítménye sem lesz elhanyagolható.) A jelenetek közötti átrendezéseket maguk a színészek végzik, gyorsan, rutinosan mozognak, igaz, a zeneválasztás előtt kissé értetlenül állok, az „Aranka, szeretlek” például semmilyen összefüggésben nem áll a történettel, de ezek nem annyira zavarók, hogy levonjanak az előadás élvezeti értékéből.

Öröm és boldogság – az előbbi viszonylag könnyen elérhető, ám az öröm csak pillanatnyi érzés, múlandó dolog, de utóbbiért hőseinknek keményen meg kell küzdenie. A befejezésből hiányzik a feloldozás, a megnyugvás, így jószándékú és együttérző nézőként csupán bízhatunk abban, hogy végül mindannyian megtalálják a saját boldogságukat. És nem csak ők, az erdélyi magyar melegek.

Szerző: Székely Csaba
Díszlet: Czeizel Gábor
Jelmez: Katona Bálint
Rendező: Czeizel Gábor

A bemutató időpontja: 2019. június 20. – Spirit Színház

A cikk a 2019. június 19-én 19 órakor kezdődött sajtóelőadás (főpróba) alapján íródott.

Fotók: Kővágó Nagy Imre