A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon nyáron bemutatkozó, Vidnyánszky Attila rendezte Csárdáskirálynő pár nappal ezelőtt debütált kőszínházban. Kálmán Imre legnépszerűbb operettjével nyitotta idei évadát a Budapesti Operettszínház.

Már bemutatása előtt nagy port kavart a februártól Kiss-B. Atilla által vezetett teátrum évadterve, különös tekintettel a nyitóelőadásra, amely nem más, mint a Csárdáskirálynő. A korábbi igazgató, később művészeti vezető, Kerényi Miklós Gábor rendezte változat évekig az Operettszínház zászlóshajója volt, ám feltehetőleg nem ez hajtotta az új vezetést, hogy ismételten repertoárra tűzzék a darabot. Sokkal inkább annak tudható be, hogy Kiss-B., nyilatkozatai alapján még nagyobb hangsúlyt kíván fektetni az operettek népszerűsítésére, a hagyományok megőrzésére, innentől kezdve pedig kézenfekvő volt, hogy Kálmán Imre legnépszerűbb művével nyissák a sort. Ennek megrendezésére pedig a Nemzeti Színház igazgatóját, Vidnyánszky Attilát kérte fel, aki örömmel vállalta el a feladatot. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon tartandó premier után – ahogyan az várható volt – elözönlötték az internetet a szélsőséges kritikák: az ellenzéki oldalak szidták, mint a bokrot, a kormánypárti fórumok pedig hibátlan mesterműnek tartották. Mivel én úgy gondolom, hogy egyetlen előadás és egyetlen rendezés minőségét sem lehet és nem is szabad politikai szempontok alapján megítélni, igyekeztem teljesen elvonatkoztatni minden külső nyomástól, és a most bemutatott Csárdáskirálynőt pártállástól és a korábbi bemutatóktól függetlenül megítélni.

Azt előre leszögezném, hogy bár a rendezés, és így maga az előadás is, abszolút nem hibátlan, de számos erénnyel rendelkezik, amelyek képesek arra, hogy a közönség valóban élvezhesse a jól ismert történetet. Amely talán nem is annyira jól ismert, hiszen az alkotók visszakanyarodtak az 1916-os eredeti (magyarországi) bemutatóhoz, annak szövegkönyvéhez. (Azt tudni kell, hogy 1954-ben Honthy Hanna szerepeltetése miatt jócskán átdolgozták a történetet, Cecíliát kvázi főszereplővé avatták, Szilvia több szólóját átadva neki. Innentől kezdve az újabb rendezések előszeretettel nyúltak ehhez a változathoz.) Így már önmagában ez is érdekessé teszi az új előadást, hiszen a történet egy régebbi-újabb variánsát ismerhetjük meg, úgy, ahogyan az írók eredetileg azt színpadra állították. Arról hosszasan lehetne vitatkozni, hogy melyik „feldolgozás” a jobb, de nem érdemes, mert mindkettőnek megvannak az előnyei és hátrányai.

A 1916-os változat főként a Szilvia-Edwin-Bóni hármasra fókuszál, a többi szereplő jóval kevesebbet van színen. A történet alapjaiban ugyan változatlan: Edwin herceg halálosan szerelmes Vereczky Szilviába, a sanzonettbe, ám tudja, hogy szülei sosem egyeznének bele a házasságba. A feje felett Damoklész kardjaként lebeg a kényszerházasság eshetősége, így a férfi meglepő lépésre szánja el magát: jegyző előtt kötelezvényt ír alá, hogy 8 héten belül feleségül veszi az éppen Amerikában utazni akaró Szilviát.  Miután Edwin távozik a mulatóból, Bóni, aki szintén reménytelenül szerelmes Szilviába, elárulja a nőnek, hogy a házasságra sosem fog sor kerülni, hiszen a hercegnek már van egy menyasszonya az unokatestvére, Stázi grófnő személyében. Szilvia megtörten, csalódottan hagyja ott az Orfuemot, később azonban bosszút forralva, új szerepben ellátogat a hercegi udvarba, ahol éppen Edwin és Stázi eljegyzését készülnek bejelenteni.

Vidnyánszky Attila szándékai szerint a régi operettjátszást kívánta megidézni a rendezésével, ami többé-kevésbé sikerült is neki. Az első felvonás mondhatni hibátlan, most is, akár csak a Margitszigeti bemutató szünetében is úgy álltam fel a székből, hogy kellemesen csalódtam: jól vezeti a színészeket, szépen és tisztán szólnak a hangok, és remekül lavíroz a humoros és a drámai jelenetek között. Előbbivel a későbbiekben sem lesz túl sok gond, viszont a második felvonás vontatottabbá, darabosabbá válik (és nem csak azért, mert az eredeti második-harmadik felvonást szokás szerint ismét szünet nélkül, egyben játsszák). A színlapon nem találni a dramaturg megjelölését, így jobb híján arra tudok következni, hogy maga a rendező nyúlt bele itt-ott a szövegkönyvbe. A plusz adalékok (kikacsintás a nézők felé, a „modernebb” poénok) szépen belesimulnak az előadásba, ugyanakkor akadnak jelenetek, amelyeken nem ártott volna kicsit húzni, hogy kicsit feszesebbé váljon a történet. Időnként funkciótlannak hat Leopold Mária (Dézsy-Szabó Gábor) és Anhilte (Siménfalvy Ágota) szerepeltetése, különösen azokban a részekben, ahol csupán egy-egy mondat erejéig lépnek színpadra. Hiszek abban is, hogy egy előadásnak jót tesz, ha leomlik az a bizonyos negyedik, láthatatlan fal, és a színészek kimozdulnak a színpadról, mert ez közelebb viszi a nézőket a darabhoz. Többnyire Vidnyánszky is jól kezeli ezeket a szituációkat, de mégis, a kelleténél többször él ezzel az eszközzel, így elveszti varázsát a kifelé való kommunikáció.

Kiss Diána a nyáron még Stáziként volt látható, szeptembertől azonban Szilviaként lép már színpadra, és bátran kimerem jelenteni, hogy személyében új primadonna született. Minden megvan benne, amely alkalmassá teszi őt erre a szerepkörre: kiváló naiva, ugyanakkor tartással, büszkeséggel rendelkező nő is, akinek valóban elhisszük, hogy „az asszony összetör, megkínoz, meggyötör”. Énekhangja könnyedén elvarázsolhat mindenkit a nézőtéren, fiatal kora ellenére hatalmas tehetséggel van megáldva, és nem elhanyagolható szempont az sem, hogy prózában is erős (márpedig ez a primadonnák többségének nem éppen kiváltsága). Homonnay Zsolt nem először tűnik fel bonvivánként (sőt, ez már a negyedik Kálmán Imre-operett, amelyben látható!), így számára abszolút nem idegen a műfaj. Edwinje eltér a megszokottól, kicsit komolyabbra veszi a figurát, egy gyötrődő férfit láthatunk a színpadon, aki a család és a szerelem között őrlődik. Ugyanakkor érdemes kicsit jobban belegondolni, hogy vajon Szilvia mit láthat a férfiban, hogy képes megbocsátani mindent, hiszen Edwin tetteivel nem igazán tudja kivívni a tiszteletet. Értem ezalatt a második felvonás egyik fordulópontját, mikor a herceg elmondja a nőnek, hogy most már feleségül veheti, ha elválik Bónitól (ami ugyebár egy színjáték csupán, de erről Edwin nem tud), mert Szilvia már nem sanzonett, hanem grófné. A nő ezen – joggal – megsértődik, azonban a szövegkönyv (és az operett meseszerűségének) hibája az, hogy ez a későbbiekben nem kap nagyobb hangsúlyt, nem jutunk el addig a pontig, ahol Edwin igazi férfiként viselkedne. (Feltehetőleg, ha nem derülne ki Anhilte múltja – ami sajnálatos módon szintén nem kap nagyobb hangsúlyt –, a boldog vég sem következne be.)

Habár a történet főszereplői Szilvia és Edwin, mégis Bóni viszi el hátán az egész darabot. Ez már a szabadtéri bemutatónál is érezhető volt, akkor Laki Péter játékát élvezhettem, most pedig Dénes Viktor mutatkozott be a nagyközönség előtt. (A színész korábban prózai és televíziós szerepeiről volt ismert, az idei Nemzetközi Lehár Ferenc Énekversenyen II. helyezést ért el partnerével, Faragó Alexandrával a subrett-buffo kategóriában, ezt követően a Budavári Palotakoncerteken kaptak lehetőséget fellépésre.) Dénes játéka azért is különösen élvezetes, mert amellett, hogy igen jó énekhanggal és mozgással van megáldva, remekül tudja kamatoztatni a prózai színházból hozott tapasztalatait, rutinját. Pontosan érzi, hol és mikor kell a poénokat elsütnie, hol kell magasabb fokozatra vagy éppen takaréklángra tennie az energiáit, így még a néhol középszerűnek ható szójátékok is kevésbé hatnak kínosan. Stázi szerepében egy „régi motoros”, Szendy Szilvi tűnik fel, aki már több rendezésben és több nyelven is bizonyította rátermettségét szubrettként, ráadásul a grófkisasszonyt sem először alakítja. A tőle megszokott profizmussal formálja meg a karaktert, hangja és lendületessége mit sem veszített az évek alatt.

Szolnoki Tibor Kerekes Ferkóként egy szerethető apafigurát testesít meg, aki természetesen nem veti meg a gyengébb nemet, és mindezen szenvedélyének a kor szokásainak megfelelő keretek közt igyekszik is eleget tenni. Mészáros Árpád Zsolt Eugen von Rohnsdorffja kellően katonás, aki tulajdonképpen csak a rossz hírek végrehajtója, bár feltehetőleg kisebb káröröm is szorul belé Edwin szenvedését látva. Altsach Gergely először kapott lehetőséget külön szerepre (eddig az énekkar tagjaként volt látható), a részeges jegyzőt kellően komikusan, karikatúra-szerűen formázza meg.

Cziegler Balázs díszlete sajnos nem az Operettszínház méreteihez lett igazítva, túl sok teret elvesz a színpadból, eléggé leszűkíti a szereplők, a tánckar és ezáltal az alkotótársak lehetőségét. Ebből kifolyólag Bozsik Yvette koreográfiái sem tudnak kellő módon érvényesülni, pedig akadnak igazán szép gondolatok, mozdulatok, így különösen nagy kár, hogy nem jutott nagyobb tér a táncosoknak. Természtesen ettől még önmagában a díszlet mit sem veszít a grandiózusságából, éppúgy, ahogyan a Margitszigeten, most is szemet gyönyörködtető. A hatalmas gramofon egyszerre adja vissza a kor hangulatát, és bír többlet-szimbolikával, különösen igaz ez az első felvonásra: az Orfeum túlfűtöttségét, a rejtett erotikát több ponton kellően jól ábrázolja. A második részben a Monarchia pompázatos és fényűző életvitelének a szimbóluma, amely szép fokozatosan darabjaira hullik. Berzsenyi Krisztina jelmezeire viszont abszolút nem lehet panasz, remekül hozzák a századeleji milliőt, a színésznők többsége szebbnél szebb ruhakölteményekben pompázik. Pfeiffer Gyula vezényletével a zenekar is kiváló, pusztán a zenét hallgatva értjük és érezzük, miért is lett világhírű a mi Kálmán Imrénk. (És ezen a ponton kell megjegyeznem, hogy az Operettszínházban évek óta először fordult elő, hogy a hangosítás is rendben volt, a szólókat és a kórust is egyaránt jól és érthetően lehetet hallani, remélem, ez a probléma hosszútávon került kiküszöbölésre.)

Vidnyánszky rendezésében a Csárdáskirálynő kevésbé meseszerű operett, inkább egy édes-bús szerelmi történet, amelynek ugyan happy end a vége, de a finálé mégsem csal önfeledt mosolyt az arcunkra. Az előadás több pontján érezzük a háború szeleit és azzal együtt a Monarchia bukását: köpenyes férfiak jönnek be és szedik darabjaira, így veszíti el végül teljes pompáját a díszlet és vele együtt az arisztokrácia. Erős maga a finálé is: amíg nemesség bent mulat önfeledten és a falak – egyelőre – védik őket a világ gondjaitól, addig a szegények, az átlagemberek tömege az utcán ül megtörten, kiszolgáltatottan, gyámoltalanul. Ezzel meg is van a darab aktualitása.

Zeneszerző: Kálmán Imre
Szövegíró: Béla Jenbach – Leo Stein
Magyar szöveg: Gábor Andor
Jelmeztervező: Berzsenyi Krisztina
Díszlettervező: Cziegler Balázs
Koreográfus: Bozsik Yvette
Rendező: Vidnyánszky Attila

A bemutató időponjta: 2019. július 12. – Margitszigeti Szabadtéri Színpad; 2019. szeptember 6. – Budapesti Operettszínház

A cikk a 2019. szeptember 8-án, 19 órakor kezdődött előadás alapján íródott.

Fotók: Gordon Eszter