A napokban kettős premiert tartottak a Vígszínházban. Míg a Pestiben A félkegyelmű debütált ifj. Vidnyánszki Attila rendezésében, addig a Nagyszínpadon Georges Feydeau Egy éj a Paradicsomban című bohózatát mutatták be a lengyel Michal Dočekal rendezésében.

Megvallom őszintén, bohózatokat ritkán nézek meg – sőt, igazából csak akkor, ha éppen egy olyan színházi bérletet sikerül kifognom, amiben szerepel egy ilyen darab is. Általánosságban ugyanis azt tapasztalom, hogy ilyenkor az egész előadás átcsap egy Sas-kabaré színvonalú műsorba, ahol mintha a színészek is elfelejtenének játszani. Erőltetett poénok, teátrális (vagy akár mondhatnám amatőr színvonalú) alakítások jellemzik ezeket a darabokat, én pedig nem szórakozom, hanem kínosan érzem magam. A Vígszínház legújabb bemutatójához sem fűztem túl sok reményt, egyedül Szilágyi Csenge miatt mentem el, miközben bíztam abban, hogy az utóbbi időben csak jó előadásokat láttam a teátrumban, most sem lesz ez másként.

Georges Feydeau (1862-1921) neve ismerősen csenghet, leginkább talán a Bolha a fülben című darabja okán, amit előszeretettel játszanak kő- és utazószínházak is egyaránt. Az Egy éj a Paradicsomban története is hűen követi a bohózatok szabálykönyvét. Két jó barát, az építész Zseton és a mérnök-kivitelező Kujon egymás szomszédságában élnek. Mikor Mignon, Kujon felesége panaszkodni kezd Marie-nak, Zseton nejének, hogy a férje mostanában elhanyagolja, Zseton kapva kap az alkalmon, hogy elcsábítsa barátja asszonyát. Kapóra is jön, hogy Marie-t elszólítja a kötelessége, így a hűtlenség útjára lépni kívánó házasfelek elszöknek a Hotel Paradicsomba, ahol a diszkréció garantált. Csak hogy azzal nem számolnak, hogy ugyanitt tölti az éjszakát Mathieu, egy régi családi barát, valamint Jolán, Zsetonék szobalánya, aki éppen igyekszik Maximot, Kujon unokaöccsét megszabadítani a gátlásaitól és a szüzességétől.

Kavarásban és kavarodásban nincsen hiány, a történet pedig végig hozza a műfaj kötelező kellékeit. A kiszámítható fordulatok egymást követik, Zseton és Kujonné titka felett pedig végig ott lóg Damoklész kardja, hogy aztán egy viszonylag egyszerű, ám annál láthatóbb módon meneküljenek meg a végső lebukástól. Ahogyan a szünetben hallgattam, az azt követő napokban pedig olvastam a nézői véleményeket, a legtöbben sajnos negatívan nyilatkoztak a darabról, de szerintem korántsem annyira vészes a helyzet. Tény, hogy nem egy világmegváltó előadást látunk, de az Egy éj a Paradicsomban nem is akar az lenni. Egyetlen célja van: kiszakítani minket a valóságból, elterelni a gondolatainkat és szórakoztatni közel három órán keresztül. Ennek pedig ez a darab tökéletesen eleget tesz, noha nem teljesen úgy, ahogyan a színház hirdeti („szakadatlanul kínozza nevetéssel a nézőit”). A sírva nevetés elmarad, de akadnak benne igazán jó poénok, és alapvetően kellemes, vidám a hangulata, ami egészen könnyen át tud ragadni a nézőre, ha képes belehelyezkedni a cselekménybe. Én legalábbis így voltam vele.

Habár meg kell jegyeznem, az első tíz perc után kezdeti félelmeim beigazolódni látszottak, ugyanis a szereplők többsége minden poént erősen játszottak ki, a szójátékok „csattanói” már előre garantálhatóak voltak. Utána a legtöbben belerázódtak a szerepbe, és többnyire a természetesség jellemezte a színészi játékot, vagy legalábbis elkerülték a manírokat és a ripacskodást, amivel engem a világból ki lehet kergetni. A szövegkönyv mindvégig lehetőséget ad arra, hogy átessenek a ló túloldalára, de szerencsére Michal Dočekal inkább a színészi játékra és színpadi ötletekre kívánta helyezni a hangsúlyt, semmint a szóviccek kihangsúlyozására.

A rendezés ötletes, amellyel mindvégig vékony jégen táncolnak: az pedig, hogy beszakad-e az a bizonyos jég, csak a nézőn múlik. Személy szerint nagyon élveztem azokat az újításokat, amiket Dočekal beemelt, különösen, hogy nem akarta élesen elválasztani a cselekményt a színháztól. Ilyen volt például Zsetonék ajtaja, amely tulajdonképpen csak egy keret, és a háttérben az egyik statiszta személyesíti meg, vagy Jolán harmadik felvonásbeli jelenete, amikor többféle hangsúllyal kívánja kézbesíteni a levelet Kujon úrnak Ezek nem csak rendkívül ötletesek voltak, de sikerült a rendezőnek a humort is egy magasabb szintre emelni, ezáltal megkímélve minket a fentebb kifejtett bohózati átlagpoénoktól. Időnként pedig a nézőket is bevonják, hol egy-egy kiszólással, hol pedig kirohanva, majd átmászva a közönségen, ezzel is újabb humoros jelenetekre adva okot.

A színészek remekül hozták az adott karaktert, habár azok végtelenül egysíkúak. Ahogyan a Háború és békénél is kifejtettem, összességében mindenki kiválóan játszott, ugyanakkor akadtak, akik még így is kiemelkedőt alakítottak. Eszenyi Enikő és Kern András – utóbbi különösen ismert a humoros szerepeiről – már-már rutinból hozzák a figurát, ahogyan Seress Zoltán és Gilicze Márta is élvezetes játékkal örvendezteti meg a nézőket. Hajduk Károlyt eddig még nem volt alkalmam színházban látni, most viszont nagyon meglepett sokszínűségével, elevenségével és azzal az elementáris erővel, ami sugárzott a színpadról, ha ő megjelent. Már várom az áprilist, hogy milyen lesz majd a Hamletben, eddig csak jót hallottam róla, nagyon kíváncsi vagyok.

Akiben most sem csalódtam, az Szilágyi Csenge volt, aki szintén egy új oldalát mutatta meg, kiderült, hogy a komikus vonal is a vérében van, ráadásul gyönyörű énekhanggal is bír, amit egy rövid dallal bizonyított. Az ő esetében mindig ledöbbenek, hogy fiatal kora ellenére mekkora tehetséggel van megáldva, és minden szerepéből a maximumot hozza ki. Darabbéli párja, Ember Márk nemrég került ki az egyetemről, nála időnként úgy éreztem, hogy kiesett a szerepéből, igaz, csak egy-két pillanatig, de öt-hat előadás után szerintem nála sem lesz gond, hogy teljesen elkapja a karaktert.

Kisebb szerepekben láthatjuk Kopek Jankát (Gyopárka), Puzsa Patríciát (Árvácska) és Réti Nórát (Boglárka), akik Mathieu unokáit alakítják. A cselekményre sajnos viszonylag kevés ráhatással vannak, szerepük majdnem elhagyható is lenne, ennek ellenére üde színfoltjai az előadásnak. Éppúgy, mint Karácsonyi Zoltán, aki hol narrátorként, hol a Hotel Paradicsom igazgatójaként jelenik meg, szintén remekül kamatoztatva több évtizedes színészi tapasztalatait. Lukács Sándor alakítja Sasszem felügyelőt, szintén régi motorosként lépve a színpadra, hogy aztán rövid színpadi jelenlétével is mosolyt csaljon az arcunkra. Csiby Gergelynek, a Hotel Paradicsom Lótijának helyenként elég kínos szituációkban, túlzott gesztikulációval kellett helyt állnia, a körülményekhez képest abszolút pozitívan oldott meg a feladatot.

Talán azért, mert nem nagy elvárásokkal ültem be a nézőtérre, de összességében kellemes csalódtam az előadásban. Dočekal és csapata (Martin Chocholoušek, aki a minimiális stílusú, mégis látványos és ötletes díszletekért volt felelős, és Sylva Zimula Hanáková, akinek a kissé szürreális jelmezeket köszönhetjük) kicsit visszaadta a hitemet a bohózatokba, a vígjátékokba, hogy lehet ezt magasabb szintre is emelni.

Georges Feydeau és Maurice Desvalliéres szövegkönyve, valamint Huszár Sylvia és Molnár Zsófia nyersfordítása alapján a vígszínházi változatot készítette: Michal Dočekal, Závada Péter, Mátrai Diána Eszter és Vörös Róbert
Zene: Michal Novinski
Díszlettervező: Martin Chocholoušek
Jelmeztervező: Sylva Zimula Hanáková
Koreográfus: Góbi Rita
Rendező: Michal Dočekal

A bemutató időpontja: 2018. március 3. – Vígszínház

A cikk a 2018. március 2-án 19 órakor kezdődő előadás alapján íródott. 

Fotók: Vígszínház/Dömölky Dániel, Gergely Bea, Mónus Márton