Október első hetében mutatkozott be A király beszéde a József Attila Színház nagyszínpadán. Hargitai Iván rendezésében Bertie-t, York hercegét Fila Balázs, Lionelt, a beszédtanárt Mucsi Zoltán formálta meg.

A király beszéde először mozivásznon debütált: a Thomas Hooper rendezésében készült filmet 2010-ben, a Telluride Filmfesztiválon mutatták be. VI. Györgyöt Colin Firth, Lionelt, a király személyi logopédusát és beszédtanárát Geoffrey Rush alakította. Az alkotást összesen 12 kategóriában jelölték Oscar-díjra, amelyből négyet (legjobb film, legjobb rendező, legjobb férfi főszereplő és legjobb eredeti forgatókönyv) díjra is váltott. A BAFTA-gálán szintén a legtöbb jelölést tudhatta magának abban az évben, mintegy 14-et, ennek felét (legjobb film, legjobb férfi főszereplő, legjobb férfi mellékszereplő, legjobb női mellékszereplő, legjobb eredeti forgatókönyv, legjobb filmzene, legjobb brit film) sikerült hazavinnie. A nagy sikerre való tekintettel a forgatókönyvet némileg átdolgozták, így színpadi előadásként is debütálhatott a történet. A 2012-es ősbemutatót követően egy évvel később Magyarországon is műsorra tűzték a darabot, elsőként Kaposváron, azóta pedig számos vidéki városban (többek között Kecskeméten és Győrben) bemutatták. Idén ősszel a fővárosba is megérkezett a különös barátság története, jelesül a József Attila Színházba.

A történet valós események alapján íródott: V. György király halálát követően legidősebb fia, David került a trónra, aki egy kétszeresen elvált amerikai nőt készült feleségül venni. Ezt azonban sem az egyház, sem az udvar nem nézte jó szemmel, így a férfi lemondásra kényszerült. A helyére súlyosan dadogó öccse, Albert lépett, aki 1936-tól VI. György király néven látta el uralkodói kötelességeit. Beszédhibájának legyőzésében egy sajátos módszereket alkalmazó terapeuta, Lionel Logue segít neki. 1939. szeptember 1-én Németország megtámadta Lengyelországot, ezzel kezdetét vette a II. világháború. 1939. szeptember 3-án Nagy-Britannia hadat üzen a Harmadik Birodalomnak, mely esemény okán VI. György király rádión keresztül szól a nemzethez és a világhoz. Ahhoz, hogy legyőzze félelmét, amelyet a dadogás és a nyilvános beszéd kényszere okoz, Lionel különleges eszközöket vet be.

A film forgatókönyvírója, valamint a színpadi változat szerzője, David Seidler kisgyermekként kezdett el dadogni. VI. György gyógyulásának példája adott erőt a fiatal férfinak is, így hát elhatározta, hogy felnőttként írni fog a brit uralkodóról. Az 1970-es évek végén és az 1980-as években számos kutatást végzett: Louge fiával, Dr. Valentine Logue-gal is sikerült felvennie a kapcsolatot, aki megosztotta vele az emlékeit, valamint megígérte, hogy a rendelkezésére bocsátja apja jegyzeteit, amennyiben Erzsébet anyakirályné is beleegyezik. Erzsébet azonban, a fájdalmas emlékekre hivatkozva, feltételesen adta áldását erre: beletekinthet az iratokba, de csak az ő halála után. Így a történet megírása parkolópályára került. 2002-ben az anyakirályné meghalt, Seidlernél pedig három évvel később torokrákot diagnosztizáltak, így újból visszatért az eredeti tervéhez. Ekkor azonban már nem tartotta a kapcsolatot Dr. Logue-gal, így a korabeli kezelési technikákkal kapcsolatosan nagybácsikájától kapott megerősítést. Ezek alapján írta meg a forgatókönyvet, amelyet megmutatott a feleségének, aki azt javasolta, hogy az őszintébb hatás kedvéért gondoljon inkább úgy rá, mint egy színdarabra, így nagyobb hangsúly kerülhet a király és Logue kapcsolatára.

Habár az előadás igaz történet alapján íródott (ismét bebizonyosodik, hogy az élet a legjobb forgatókönyvíró!), ha A király beszéde pusztán fikció lenne, a herceg és a beszédtanár közötti barátság akkor is megérintené a nézők lelkét. Tekinthetünk a darabra úgyis, mintha az alapproblémát valóban a dadogás okozná (mint ahogyan félig-meddig így is van), azonban, ha a kiindulópontot szimbolikusnak vesszük, rájövünk, hogy mindannyiunk életének megvan a maga „beszédhibája”. Bertie-nek a nyilvánosság előtti beszédtől való félelme bátran behelyettesíthető bármilyen más félelemmel, amivel az életünk során szembe kell néznünk. Ahogyan az a történetből is kiderül, a herceg beszédhibája is a ránehezedő nyomás hatására jön elő, amely a megfelelő eszközökkel kezelhető, gyógyítható. Gondoljunk csak bele, mekkora felelősség helyeződik a vállára, főleg azért, mert nem elsőszülöttként a tervek szerint David került volna a trónra, és bár az előjelek mindvégig szem előtt voltak, egyik napról a másikra kellett Bertie-nek királyként helyt állnia.

Fila Balázs alakításában a herceg roppant szerethetővé, és ami a legfontosabb, mélyen emberivé válik, akivel a néző az első perctől képes együtt érezni. (Szinte hihetetlen, hogy egy héttel korábban Fila még Mr. Gatto, a maffiavezér szerepében tűnt fel a Macskafogó premierjén, most pedig egy teljesen új szerepben debütált – ráadásul párhuzamosan próbálta a két darabot!) Színészileg igen megterhelő feladat jutott neki, hiszen a beszédhibát úgy kell megjelenítenie, hogy az mindvégig hiteles maradjon. Ez nem csak azt vonja maga után, hogy mindent kerülnie kényszerül, ami karikaturista módon jellemezné ezt a figurát, hanem láttatnia kell azt a szenvedést is, ami az ezzel a problémával küzdő férfi sajátja. Fila ezeknek a feltételeknek minden szempontból megfelelt: minden apró mozdulatban, gesztikulációban, mimikában érzékeltette a fájdalmat, de ugyanígy megjelent az ez ellen való tenniakarás szándéka is. (Arról nem is beszélve, hogy időnként a szerepe a tökéletes beszédet kívánja meg, iszonyatosan nehéz lehet egyik pillanatról a másikra átváltani.)

Partnere ebben az előadásban Mucsi Zoltán volt, aki vendégművészként csatlakozott a József Attila Színház társulatához. Megvallom, elég régen, még a bemutató idején láttam a filmet, így bár a történetet ismertem nagyvonalakban, de releváns összehasonlítási alapom már nem nincs, különösen a szerepformálásokat illetően. De talán ez nem is szükséges, hiszen Mucsi ismét kiválóan, saját egyéniségével vegyítve jelenítette meg Lionel Logue figuráját. Neki is megvan a személyes története (ausztrálként próbál meg Angliában színészként érvényesülni – ez a szál adja az ő kudarcát, félelmét), amely többnyire háttérbe szorul és főként humorforrásként szolgál a darabban, de azért végig ott lebeg a háttérben. Logue azt a férfit testesíti meg, akivel azért tud együtt haladni a néző, mert – bizonyos szempontból – példaképként tűnik fel: ő az egyedüli, aki nem ijed meg Berti titulusától, teljesen hétköznapi emberként kezeli, amire a hercegnek, mint később kiderül, szüksége is van. Maga mögött hagyja és teljes mértékben elutasítja a formaságokat, és szokatlan, néhol tiszteletlennek is tűnő stílusával fordul irányába, ami abban a korban abszolút szokatlan volt. (És lássuk be - liberalizmus ide vagy oda - még ma is az lenne.)

Bár a történet valódi főszereplője Bertie és Lionel, a szövegkönyvnek hála további izgalmas karakterek is megjelenítésre kerülnek. Szabó Gabi játssza Elisabeth yorki hercegnét, Szilágyi Katalin pedig Myrtle-t, Logue feleségét. Szerepe mindkét nőnek felelősségteljes, karakterük párhuzamba is állítható egymással, hiszen ők ketten azok, akik jóban-rosszban kitartanak férjük oldalán. Elisabeth esetében ez főleg a támogatásban nyilvánul meg, míg Myrtle-nek sokkal erősebbnek kell lennie, hiszen mindvégig hazavágyik Ausztráliába, és nehezen viseli Logue folyamatos és látszólag felesleges ábrándkergetéseit. A darabban fontos szerep jut a politikának is, amely bár kétségtelenül szükséges a történet teljességéhez és hitelességéhez, időnként mégis feleslegesen elnyújtottnak tűnik. Persze, ezekben a jelenetekben is akadnak izgalmas pillanatok, ilyen az Előd Álmos alakította David walesi herceg trónra kerülése és attól való megfosztása, amely egyben a családi dráma-faktort is erősíti. Cosmo Lang, Canterbury Érseke (Schlanger András) és Winston Churchill (Mihályfi Balázs) mesterkedései és ármánykodásai is képesek rövid távon érdekesnek hatni, de – és ez inkább a szövegkönyv, mint a színészek hibája – legszívesebben minél hamarabb visszatérnénk Logue otthonába, hogy újból láthassuk a férfi és Bertie közös „munkáját”.

Horesnyi Balázs díszletének központi elemét egy toronyóra (feltehetőleg a Big Ben) belseje adja, amely remekül szimbolizálja a két főszereplő közötti viszonyt: a grandiózus falak, a hatalmas óralapok és mutatók (Bertie) mögött egy szolid, egyszerű igényeknek megfelelő berendezéssel (Lionel) találkozunk. Kárpáti Enikő jelmezei remekül megidézik a korabeli divatot, nagyszerűségük egyszerűségükben rejlik. Éppúgy, mint ahogyan a rendezés maga is: Hargitai kimondottan a két főszereplő kapcsolatára, valamint a történet emberi oldalának kidomborítására helyezte a hangsúlyt, megfosztva az előadást mindenféle felesleges körítéstől, giccstől, ami elvonná a néző figyelmét. De, azt hiszem, ez a történet ezt is érdemli.

Szerző: David Seidler
Fordító: Takácsy Gizella
Díszlettervező: Horesnyi Balázs
Jelmeztervező: Kárpáti Enikő
Rendező: Hargitai Iván

A bemutató időpontja: 2019. október 5. – József Attila Színház

A cikk a 2019. október 5-én, 19 órakor kezdődött premierelőadás alapján íródott.

Fotók: Kállai-Tóth Anett (forrás: József Attila Színház)