Szeptember végén mutatta be idei első előadását a József Attila Színház. A Ternovszky Béla és Nepp József 1986-os rajzfilm-klasszikusa alapján készült Macskafogó musical, avagy ahogyan a teátrum hirdeti „zenés gag parádé” az utóbbi évek legjobb szórakoztató zenés produkciója.

Talán nem tévedek túlzottan nagyot, ha azt állítom, hogy a Macskafogó a magyar animációs filmgyártás egyik, ha nem a legnagyobb remeke. Az 1986-ban bemutatott magyar-német-kanadai koprodukcióban készült alkotás a mai napig képes elvarázsolni kicsiket és nagyokat, azok pedig akik a bemutató idejében látták, nosztalgikus emlékeket őriznek magukban. Igaz, a kritika kezdetben fanyalogva fogadta a filmet, és talán félig-meddig jogosan, ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy a közönség rajongott Grabowskiért, Safranekért, Mr. Teufelért, Lusta Dickért és a négy gengszterért, no meg a mára szállóigévé vált mondatokért. Említésre méltó továbbá, hogy – még ha egészen hiteles képet nem is fest a filmipari termékekről, de – az IMDb „Highest Rated Animation Feature Films With At Least 1000 Votes”, vagyis a „legmagasabb értékelést kapott animációs filmek legalább 1000 értékeléssel” listáján ezen sorok írásakor a Macskafogó a 10. helyen áll. (Arról nem beszélve, hogy szorosan mögötte sorakozik a Vuk (11.), a Lúdas Matyi (16.) és Az erdő kapitánya (24.) is.)

Feltételezhető tehát, hogy a József Attila Színháznak, valamint az alkotótriásznak is ott lebegett a szeme előtt a rajzfilm több mint 30 éve tartó népszerűsége, amikor a zenés adaptáció mellett döntöttek. Ugyanakkor a fejük felett meg Damoklész kardja lógott a felelősség, hiszen minden esetben kockázatos egy ikonikus művet (legyen az regény, film, rajzfilm) színpadra állítani, mert sokan ugyanazt az élményt várják vissza, amit az adott produktum nyújtott nekik egykor, sőt, biztosan akadnak olyanok is, akik szentségtörést kiáltanak, és már csak elvből sem tekintik meg az előadást. Szerencsére azonban a kíváncsi és nyitott lelkületű nézők van többségben, legalábbis ezt tűnt ki a premier estéjéből: a közönség – kis túlzással – szétverte a házat, a színészi játékot és a poénokat több soron nyíltszíni tapssal jutalmazta, hogy a dalokat követő ovációról már ne is beszéljek.

De mégis, mitől működik ugyanolyan jól (szerény véleményem szerint még jobban is) a musical-változat, mint a klasszikus rajzfilm? Megvallom, eléggé szkeptikusan ültem be a nézőtérre, hiszen szentül meg voltam győződve, hogy a Macskafogót színpadra adaptálni lehetetlen, hiszen ez itt nem a Broadway, hanem Magyarország, meg persze, aki látta a rajzfilmet, az tudja, hogy tele van akcióval, robbantással, autós üldözéssel, lövöldözéssel, repüléssel és mindeközben rengeteg helyszínt (az InterMouse titkos épülete, Mr. Gatto palotája, Pokió, dzsungel, tenger) bejárunk, sokszor percenként ugrálva – egyszóval szinte kivitelezhetetlen. Szerencsére azonban csak szinte, mert van egy olyan fiatal rendezőnk Szente Vajk személyében, akinek jóformán a kisujjában van a musical műfajának ezen ága, és egy olyan előadást álmodott színre, amit a Broadway és a West End közönsége is megirigyelne.

A Galambos Attila és Szente Vajk által közösen írt szövegkönyv mindvégig hűen követi a rajzfilm cselekményét, gyakorlatilag a forgatókönyvből építkeznek (minden, mára már klasszikussá vált mondat és poén elhangzik), de ezeket tovább is viszik, ezáltal még inkább kidomborítva a történet humoros oldalát. Van, hogy a darab átesik a ló túloldalára és fárasztó szóviccek hadával törnek rá a nézőre, amelyek helyenként soknak tűnnek, de ez is inkább az előadás első fél órájára igaz, azt követően megtalálták a tökéletes egyensúlyt. A rajzfilm egyik nagy érdeme, hogy remekül parodizálja ki a ’80-as évek sikerfilmjeit (Star Wars, Indiana Jones, James Bond), ami mára kissé avíttnak is tűnne, ráadásul színpadon nem is adná vissza azt a hangulatot. A musical ebből a szempontból is hű a történet eszmeiségéhez, felismerve annak egyik fontos jellemzőjét, a XXI. század meghatározó elemei elé állít görbe tükröt. Csakhogy néhány példával éljek: Safranek otthonában a Catflixen keresnek néznivalót, Mr. Gatto születésnapi buliján a macskák a floss dance-et táncolják, Maxipotzacék pedig a Despacitóra (pontosabban annak hangulatát megidéző számra) buliznak. Színházi előadásról lévén szó, természetesen a musicalek is terítékre kerülnek: már a témából adódóan is szembe találjuk magunkat a Macskákkal, egy sor erejéig megidézik előttünk A dzsungel könyvét, a második felvonás elején elhangzó „Kuacha, huwezi kuishi” című számnak pedig jó esélye van arra, hogy ez legyen a magyar Hakuna matata. De mindez csak töredéke annak a rengeteg mennyiségű poénnak és kikacsintásnak, amit az előadás magában rejt, szinte minden tizedik másodpercre jut egy-egy pillanat, amikor a hasunkat fogjuk a nevetéstől.

Az már szinte megszokott, hogy a Galambos-Szente páros minden évben újabb sikervárományos musicallel jelentkezik (ezek többnyire klasszikus filmek, könyvek újra gondolt verziói, nagy ritkán pedig teljesen eredeti ötlet alapján írnak zenés darabot), de bátran kimerem jelenti, hogy a Macskafogóval érték el eddig pályájuk csúcsát. Ennek a musicalnek ugyanis létjogosultsága van, és nem csak azért mert, mert a maga műfajában (nevezetesen a musical comedy-ben, mert azért még sem hasonlíthatjuk össze az Abigéllel vagy A Pendragon-legendával) az utóbbi tíz év legjobban megírt darabjai közé vonult be, hanem mert ritkán találni olyan darabot, amelyben ennyire minden a helyén lenne. Természetesen ehhez kell egy zeneszerző is, jelen esetben Juhász Levente, aki nem csak szemtelenül fiatal (29 éves!), hanem iszonyat tehetséges is. Képességeiről pontosan egy évvel ezelőtt, A beszélő köntös (szintén Galambos-Szente adaptáció) magam is meggyőződhettem, de ebben a darabban saját magát is túlszárnyalja, abszolút kiteljesedik. A történethez és a szövegkönyvhöz hasonlóan minden egyes szám tele van élettel, a néző jobb esetben csak a lábával veri a taktust, rosszabb esetben erősen vissza kell fognia magát, hogy ne akarjon ténylegesen csatlakozni a „bulihoz”. (Milyen jó lenne, ha divatban lenne egy-egy előadás CD-n vagy más hangzóanyagon való megjelentetése!)

A musical további érdeme, hogy az alkotók felismerték a rajzfilm hibáit és nem voltak restek kijavítani azt. A meseszerűségen túllendülve, nagyobb hangsúlyt fektettek a szereplők jellemfejlődésére, így a macskák egy része a „macskafogó” legyártását megelőzően tér át a jó oldalra. Így többek között értelmet nyer az a jelenet is, amelyben Safranek megszidja a lányát, amiért a kislány egerekkel barátkozik, és nem érti, miért kellene megenni őket, amikor annyi más van, amivel jól lakhatnak. Ezzel pedig nem csak bizonyos eszméket jelenítenek meg a színpadon, hanem azt is bebizonyítják, hogy néha érdemes szembe menni a rendszerrel, Safranek pedig maga teszi meg azt a lépést, amit a rajzfilmben mindvégig vártunk tőle.

Az előadás szereposztása épp annyira hibátlan, mint amennyire a musical alkotóinak munkája. Puskás Péter, bár viszonylag keveset van színen, annak ellenére, hogy ő játssza Grabowskit (az első felvonásban alig 10 percnyi jelenléte van), hozza magával mindazt, amit a pozitív főhős figurája megkíván. Makranczi Zalán Mr. Teufelje mintha csak a rajzfilm-változatból lépett volna ki, egyszerre mesebeli és valós alak, akit, legyen bámennyire is negatív, nem lehet nemszeretni. Ugyanez igaz a Mr. Gattót megformáló Fila Balázsra, akinél aranyosabb maffiavezért feltehetőleg nem hordott a hátán a föld – bizonyára akad olyan néző, aki legszívesebben ölbe venné, és napestig simogatná. Szerednyey Bélára mintha csak ráöntötték volna Safraneket– azt hiszem, az ő esetében nem is volt kétséges, hogy ismét lubickolni fog a szerepében. Feke Pálról, aki Lusta Dicket játssza, szintén csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni, a számtalan komoly, drámai szerep után kimondottan jól állt neki a nagy álmokat kergető, kövér rendőregér szerepe, aki még arra sem rest, hogy az István, a királyból trombitáljon pár sort.

Számomra a rajzfilm – és ilyen téren félig-meddig a musical – csúcspontja a négy gengszter, az ő aranyköpéseik a mai napig könnyet csalnak a szemembe. Blazsovszky Ákos (Billy), Chajnóczki Balázs (Buddy), Szorcsik Viktória (Pissy) és Korponay Zsófia (Cookie) szemmel láthatóan ugyanezen a véleményen lehetnek, a lehető legtöbbet kihozzák a karakterekből – az pedig nem kevés. Az ikonikus „Négy gengszter dala” a magas jogdíjak miatt kimaradt az előadásból (erről született is egy nagyon jópofa jelenet), ami nem is annyira baj, mert helyette kaptunk egy sokkal jobbat. Fekete Réka Thália Chino sanja kissé nimfomániásra sikeredett, Botár Endre Fushimishi professzora pedig a tipikus szenilis vén tudóst testesíti meg. A musical további nagy erénye, hogy teret ad a gyengébb nemnek is, így két olyan szerep is van, amelyek bár a rajzfilmben férfiak, itt mégis nagyszerű színésznők játszanak: Az egyik az Intermouse feje, Poliakoff (Fehér Anna), a másik Maxipotzac (Jónás Andrea).

Rákay Tamás kissé futurisztikus, ám mégis meseszerű díszlete remekül visszaadja a történet hangulatát, Kovács Yvett Alida jelmezei tisztelegnek a rajzfilmben látottak előtt, mégis hordoznak magukban eredetiséget. Túri Lajos koreográfiái minden percben szó szerint elvarázsolják a nézőt, sokszor azt sem tudjuk, hova is kellene néznünk, hogy semmiről ne maradjunk le. A Macskafogó (mind a rajzfilm, mind a musical) azon kevés alkotások egyike, amely bár kortól függetlenül élvezhető, mégsem nevezhető gyerekdarabnak. Kicsivel több annál, de ez senkit ne gátoljon meg abban, hogy a gyermekével együtt érkezzen, hiszen ez a történet a létező összes generációhoz szól. És reméljük, a jövőben is szólni fog, én a magam részéről több évtizedes sikert jósolok a Macskafogónak.

Ternovszky Béla és Nepp József azonos című filmje alapján írta: Galambos Attila, Szente Vajk
Zeneszerző, zenei vezető: Juhász Levente
Díszlettervező: Rákay Tamás
Jelmeztervező: Kovács Yvette Alida
Koreográfus: Túri Lajos
Rendező: Szente Vajk

A bemutató időpontja: 2019. szeptember 28. - József Attila Színház

A cikk a 2019. szeptember 28-án, 19 órakor kezdődött premierelőadás alapján íródott.

Fotók: Kállai-Tóth Anett (forrás: József Attila Színház)