A Budapesti Operettszínház legújabb szuperprodukciója 2017. augusztus 11-én, 12-én, 13-án, 18-án, 19-én és 20-án kerül bemutatásra a Szegedi Szabadtéri Játékokon, majd ezt követően 2017. szeptemberétől látható a kőszínházban. 2017. július 23-án megtartották az előadás főpróbáját, erről a bemutatóról számol be az alábbi cikk.

Az előadás kezdete előtt Kerényi Miklós Gábor művészeti vezető és a darab rendezője köszöntötte a nézőket, egyben felhívta a figyelmet a bemutató preview jellegére, azaz, hogy az itt látható mű félkész állapotban van, és előfordulhat, hogy meg kell szakítani a darabot újrapróbálás okán. Szerencsére ez utóbbira nem került sor, de abban azért reménykedhetünk, hogy A Notre Dame-i toronyőr ennél még tud jobb lenni.

A musical a hivatalos megfogalmazás szerint Victor Hugo regénye alapján készült, a Disney dalait felhasználva. A feldolgozás – akárcsak az 1997-es rajzfilm – igen szabatos, nagyjából annyi köze van az eredeti műhöz, mint a Disney-adaptációnak. Ugyanakkor arra is fel kell hívnom mindenki figyelmét, hogy a most bemutatásra kerülő musical nem a mesét dolgozza fel, így lehetőleg ne vigyünk tömegével kisgyermekeket a színházba, mert csak unatkozni fognak. (Tisztelet a kivételnek.)

A történet főhőse Quasimodo, akit Veréb Tamás alakít. Hangilag jól oldja meg a feladatot, egyetlen egy magas hangnál szisszentem fel csupán, de ez egy közel három órás előadásnál elnézhető. A darab végére azonban láthatólag kifárad, kevésbé beszél artikálatlanul és kevesebbszer közlekedik görnyedve. A csúf toronyőrt Frollo főesperes neveli a harangtoronyban. Isten szolgájának szerepét – talán nem annyira meglepő módon – Szabó P. Szilveszterre bízták, aki ismét a tőle megszokott tökéletességgel játszik. A musical elrugaszkodik a rajzfilmtől, és arra is magyarázatot kapunk, Frollo miért gyűlöli a cigányokat és miért vette magához csecsemőként Quasimodót. A harmadik férfi a történetben Phoebus kapitány, akit Kocsis Dénes alakít, sajnos kevésbé hiteles módon, mint előbb említett társai. Tény, hogy nehéz dolga van: a férfinak túl sok jellemvonás nem jutott, a hősszerelmest kell színre vinnie, ami önmagában is hálátlan feladat, de eközben olyan mondatokkal is meg kell küzdenie, mint hogy „Baj van, Esmeralda?” – pont miután Frollo megerőszakolni igyekszik a lányt, aki tépett, véres ruhában áll szerelme előtt. Ez a három férfi egyazon nőbe szeret bele: Esmeraldába, a szép cigánylányba. A kezdeti kavarodás után (Vágó Betti gyermekvárás, Muri Enikő kirúgás okán szabadult meg a szereptől) Gubik Petrát láthatjuk ebben a szerepkörben a színpadon. Egyelőre még ő sem volt teljesen hiteles, sokszor eszembe jutott róla Candela karaktere a Nők az idegösszeomlás szélénből, inkább volt hisztis, mint naiv. Vitathatatlan, a színészeknek nehéz dolguk van, mert bár a musical jóval sötétebb hangvételű, mégis felsejlik a Disney szellemisége, ennek megfelelően a karakterek is inkább meseszerűen tipizálják a viselkedéseket, túl nagy mélység egyiküknek sem jut. 

A mesében fontos szerep jut a Quasimodót támogató kőszobroknak, a musicalben kevesebbszer jelennek meg, ugyanakkor a jelenlétük nem tűnik gyerekesnek, mondvacsináltnak. A három vízköpőt Ottlik Ádám, Vágó Zsuzsi és Szerémy Dániel alakítja, kevesebb humorral, mint a rajzfilmbeli társaik. Sokkal inkább szorul össze a szívünk, amikor a toronyőr velük beszélget, hiszen a férfi magányának, egyszerűségének, gyermeki énjének a szimbolikái ezek. A Disney-adaptációtól eltérően kapunk egy újabb szobrot, Szent Aphrodisus képében. A lefejezett szentet Csuha Lajos alakítja üdítő humorérzékkel körítve.

Az eredeti regény, a rajzfilm és a mese egyetlen közös pontja tulajdonképpen a bolondok napja, amikor Quasimodo lemerészkedik a nép közé, ahol megválasztják a bolondok királyának, és végül Esmeralda menti meg őt a felbőszült embertömegtől. Innentől kezdve a musical is teljesen új úton indul el, és habár vannak egyezőségek a mesével, helyenként a dalok is más szerepet töltenek be, mint a rajzfilmben. (A regénytől való eltérésekbe már bele sem megyek, hiszen konkrét cselekményszálakat, szereplőket hagytak ki, vagy éppen a karaktereken változtattak a musical követelményeinek megfelelően.) A musical – főleg a második felvonás – igencsak bővelkedik olyan elemekben, amely indokolttá tenné a tizenkettes karikát legalább a plakátokon. Gondolok itt egyrészt magára az alapszituációra (a főesperes magáévá akar tenni egy cigánylányt), de akár említhetném a fentebb írt megerőszakolási jelenetet, vagy a történet végét. (E tekintetben inkább a regényhez közelít, Quasimodo utolsó monológja kvázi a regény zárómondatai.)

A szerepek és az énektechnika csiszolására még van lehetőség – ezért reménykedem benne, hogy a szegedi bemutató zajosabb sikert arat majd -, ami viszont feltehetőleg nem fog változni, az a rendezés. Ha valakinek ez lesz az első operettszínházi musical előadása, nem fog csalódni, aki azonban már látta a Rómeó és Júliát, az Elisabethet, a Mozart!-ot vagy éppen a Marie Antoinette-et, annak semmi újat nem mond majd ez a darab. Az előadás magán viseli azokat a rendezői ötleteket, amelyeket Kerótól megszoktunk és amelyekkel több mint tíz éve operál. Kiemelkedő (musical)rendezést a színház művészeti vezetőjétől legutoljára a Ghostnál tapasztaltam, ott a modern környezet kényszerítette őt új ötletekre, megoldásokra és látványvilágában is merően mást láthattunk. Habár Khell Csörsz díszletei itt is remekül funkcionálnak, szinte végig magunk előtt láthatjuk a Notre Dame-ot, hol kívülről, hol belülről, és könnyedén váltunk át Csodák Udvarába is – noha ez utóbbi sokkal inkább hasonlít egy elhagyatott vidámparkra, mint cigányok búvóhelyére –, mégis sokszor felsejlenek előttünk a fentebb említett musicalek egyes jelenetei. Talán célszerűbb lenne a szuperprodukciónak kikiáltott darabokat más rendezők kezébe adni, hiszen nem egy példát tudunk mondani arra, ha Béres Attila (Rebecca, Menyasszonytánc), Somogyi Szilárd (Abigél, Elfújta a szél, Ördögölő Józsiás) vagy Böhm György (A Szépség és a szörnyeteg) kap lehetőséget a direktori szerepre, merőben új produkciókat láthatunk.

Ugyanez igaz a jelmezekre is. Habár elhangzik, hogy a cselekmény 1482-ben zajlik, senki ne lepődjön meg a többféle stílus megjelenésén. Az még elfogadható, hogy a szereplők többsége szürke köpenyben jelenik meg a darab elején és a végén, valamint Veréb Tamás is modern öltönyt kap – később, a szemünk láttára változik át Quasimodóvá -, ugyanakkor ennek jelentősége is van, egyfajta színház a színházban játék alakul ki. Mészáros Árpád Zsolt (Clopin szerepében) sokkal inkább juttatja eszünkbe Jack Sparrow kapitányt, mint egy cigánybanda vezetőjét, és ugyanígy, a banda tagjairól is hamarabb mondanánk, hogy a riói karneválról szabadultak a színházba. Kero rendezésében ez is megszokott: a történelmi korszakot is igyekszik modern kiegészítőkkel feldobni (gondoljunk csak a Marie Antoinette zipzáros pulcsit viselő szereplőire), Horváth Kata jelmeztervező ennek a kívánalomnak most is eleget tett – csak sajnos ezt is már nem egy darabban láthattuk.

Amire viszont nem lehet panaszunk, az a koreográfia. Duda Éva régi motorosnak számít az Operettszínház berkeiben, és most is látványos táncjelenetekkel ajándékoz meg minket, amelyben természetesen oroszlánrészt vállal a musical együttes is (legtöbbször lelkesebben, nagyobb élvezettel játszanak, mint maguk a szereplők). És ugyanígy látványorgiában lehet részünk bizonyos jeleneteknél (a harangtorony belseje, a kocsma felgyújtása vagy éppen a Notre Dame ostroma – ez utóbbi az egyik legjobban megkomponált rész, a hideg kirázza a nézőt, ahogy ömlik a tűzeső).

Eleinte tartottam attól, hogy zavaró lesz az általam tucatszor megnézett rajzfilm kívülről fújt dalait más fordításban hallani - a magyar szöveg egyébként Somogyi Szilárd és Kerényi Miklós Gábor munkája -, de szerencsére mivel annyira eltávolodik a mesétől a musical, erre sem igen lehet panaszunk. (Egyedül Esmeralda dalaival nem vagyok megelégedve: egyfelől a Fohásznál szerintem klasszisokkal jobb volt az eredeti fordítás, másfelől a lány belépőjében a "cuki srác" és hasonló kifejezések nagyon idegennek hatottak nekem.)

Összességében nem rossz a darab, egyszer mindenképpen érdemes megtekinteni, de sajnos messze elmarad az általunk eddig látott Disney-daraboktól (A szépség és a szörnyeteg, Mary Poppins), ahogy az Operettszínháztól is láthattunk már ennél jobb előadást. Biztos vagyok benne, hogy szép diadalmenetet fog bejárni a darab, de ettől függetlenül a nyomába sem ér az igazi szuperprodukcióknak.

A bejegyzésben található fotók a sajtótájékoztatón készültek, az előadás fotói egyelőre nem elérhetőek, a jelmezek csak szimbolikus jellegűek, nem tükrözik az eredeti terveket!

Victor Hugo regénye alapján a Disney dalait felhasználva írta: Peter Parnell
Zeneszerző: Alan Menken
Dalszövegíró: Stephen Schwartz
Fordította: Kerényi M. G. és Somogyi Szilárd
Dramaturg: Mátrai Diána Eszter
Díszlettervező: Khell Csörsz
Jelmeztervező: Horváth Kata
Koreográfus: Duda Éva
Rendező: Kerényi Miklós Gábor - KERO

A bemutató időpontja: 2017. augusztus 11. - Szegedi Szabadtéri Játékok; 2017. szeptember 22. - Budapesti Operettszínház