A Budapesti Operettszínház egy kevésbé ismert, ám annál kultikusabb musicalt tűzött a Kálmán Imre Teátrum műsorára. A Dorian Gray 2018 januárjától látható az egykori Moulin Rouge-ban.

Az 1990-ben, a Vígszínházban bemutatott rockmusical később a Thália Színházba vándorolt, majd a Rock Színház társulata játszotta évekig. Ezt követően ismerhette meg a londoni közönség is a történetet, majd következett a németországi turné. Magyar alkotók musicaléről lévén szó, ez nem kis teljesítmény, joggal lehetünk rá büszkék, mindennek dacára azonban hazánkban csak nem teljesen feledésbe merült a Dorian Gray. Sőt, feltehetőleg még évekig porosodna (maximum néhány musicalest tarthatta volna fenn az emlékét egy-két számmal), ha a Budapesti Operettszínház vezetősége nem dönt úgy, hogy az idei évadban műsorára tűzi.

Oscar Wilde (1854-1900) 1890-ben megjelent, nagy port kavart regénye több szempontból jelentős mérföldköve volt a világirodalomnak, még ha más kortárs művek helyenként el is halványították a fényét. Egyfelől a Dorian Gray arcképe (a magyar cím nem teljesen pontos, mert a történetben nem csak az arcképét, hanem a testét is megfestik) Wilde egyetlen, valóban neki tulajdonított regénye, amely először folytatásokban, erősen cenzúrázva jelent meg. Sőt, teljes terjedelmében is csak évtizedekkel később adták ki (a legteljesebb magyar fordítás is pár évvel ezelőtt látott napvilágot, Dunajcsik Mátyás tolmácsolásában), többek között a homoszexualitás és a drogok, ópiumok világának nyílt ábrázolása folytán. Ugyanakkor ezen regény egyike volt - a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete, a Drakula és a Frankenstein c. könyvekkel egyetemben – az első horror-történeteknek, amelyek megalapozták a műfaj szabályait.

Mindennek ellenére mégis viszonylag kevés feldolgozás készült a történetből. Ami talán leginkább jelentős lehet a mi szempontunkból az egy 1918-as némafilm, Az élet királya (rendező: Deésy Alfréd, főszereplő: Lugosi Béla), ezen kívül egy 1945-ös amerikai horrorfim és a legutóbbi 2009-es angol filmdráma büszkélkedhet nagyobb sikerekkel.

A történet szerint az ifjú Dorian Gray beleszeret a saját magát ábrázoló festménybe, majd azt kívánja, hogy bárcsak a portréja öregedne helyette, hogy ő örökre fiatal és szép maradjon. Kívánsága teljesül, Lord Henry Wottonnak, egy angol arisztokratának köszönhetően pedig beleveti magát az alvilági életbe: kábítószerek, prostituáltak ejtik őt rabul, az élet minden gyönyörét igyekszik megismerni. Dorian valóban gyönyörű marad – de a lelke rohadni kezd, ahogyan a különös festményen is megjelenik a férfi igazi arca.

A Kálmán Imre Teátrumnak – vagy ahogyan sokan emlékeznek rá, az egykori Moulin Rouge-nak – valóban van egyfajta bája, ami már önmagában különös hangulatot eredményez az ott bemutatatott daraboknak. Viszonylag kisebb a befogadóképessége, mint egy nagyszínháznak, de nem is olyan az atmoszférája, mint egy kamaraszínháznak. Dorian Gray történetének is kiváló helyszíne lehetne – ha az erkélyen ülő nézők nem maradnának le a cselekmény bizonyos pontjairól, annak köszönhetően, hogy a nézőtéren lévő folyosóra a rendezők előszeretettel tekintenek meghosszabbított színpadként. Ez persze önmagában ötletes is lehetne, ha a fentebb ülőknek nem az üres teret kellene bámulni, amíg lent egy párbeszéd zajlik.

Réthly Attila a történet gótikus-horror hangulatát kívánta kihangsúlyozni, amelyhez a Túri Erzsébet által megálmodott, önmagában is félelmet keltő jelmeztervek remekül passzolnak. A történet bizonyos pontjai erősen emlékeztethetnek bennünket a Jekyll és Hyde musicalre, amely tekintve, hogy sok hasonlóságot mutat ezzel a történettel, nem is annyira meglepő. A rendezésben további nagyszerű ötletekkel is találkozhatunk, mint például a süllyesztő folyamatos le-felmozgatásával, amellyel hol a magasba repíti a szereplőket, hol pedig a mélybe taszítja. Ezzel tökéletesen szimbolizálja az „egyszer fent, egyszer lent” örökérvényű bölcseletet., valamint az alvilágot, ahová Dorian is egyre mélyebben süllyed.

A musical azonban még sem teljesíti be maradéktalanul a célját: a várt katarzis a végén elmarad, aminek legfőbb oka az én szememben, hogy az egész történetből hiányzott a lélek (ha már stílszerű akarok lenni). Nem voltak meg a miértek, nem kaptunk választ arra, hogy mi motiválja a szereplőket, sőt, nem egy alkalommal úgy látjuk viszont őket, hogy időközben évek teltek el, csak éppen nem tudjuk, mi is történt. Igaz, ez nem feltétlenül a rendezésnek róható fel, sokkal inkább a kórusnak és a hangosításnak. Ez a kettő ugyanis annyira nem tudott együttműködni egymással a szombat délutáni előadáson, hogy a kórusrészekből szinte semmit nem lehetett érteni. A zene túl hangos volt, utóbbi meg alapból érthetetlenül, nem egymással összhangban énekelt. Ennek köszönhetően hamar elvesztettem az érdeklődésemet a darab iránt, bizonyos jeleneteket eléggé untam, aztán meg meglepődve konstatáltam, hogy hirtelen egy újabb jelenetnél járunk, ahol az egyik főszereplő a tízperccel azelőtti énjével teljes ellentmondásban áll.

A történet éles ellentétbe állítja a külcsínt a belbeccsel, hiszen Dorian Gray mindvégig csak a felszínen és a felszínnek él. Nem törődik mások érzéseivel, ha kell, célja elérése érdekében gyilkol, és szerelmét, Sibylt is minden gond nélkül eltaszítja magától, amikor annak tehetsége már megkopni látszik. Mindvégig olyan érzésem volt, hogy az előadás is ennek a szellemében született volna meg: a színészek jól elvannak Túri Erzsébet viszonylak kevés díszletelemei között, az ensemble pedig lelkesen táncolja Bodor Johanna – egyébként látványos – koreográfiáját, de mindez csak a felszín, mert mindvégig hiányzik a mögöttes tartalom.

Várkonyi Mátyás zenéje, amely simán felveszi a versenyt a legnevesebb Broadway-musicalekével, azonban kifogástalan, gyönyörűen illeszkedik a történethez. (Mindannak ellenére, hogy gyakorlatilag három-négy szám különböző variánsait hallhatjuk.) A szövegkönyv (Gunar Braunke, Ács János munkája), amely a mostani produkcióban további négy számmal egészült ki, néhol hagy kivetnivalót maga után, túl hirtelenek a változások. Az sem könnyíti meg jelen esetben a sztori érthetőségét, hogy minimális prózával találkozhatunk, ami alapvetően nem lenne baj, csak a fentebb kifejtett akusztikus gondok miatt róható fel hibaként.

Kocsis Dénes Dorian Gray szerepében részben megfelelő választás volt. Nem kimondottan jóképű, az arca inkább szépnek mondható, így alkatilag nála nem is találhattak volna alkalmasabb a társulat tagjai közül a szerepre. Ami viszont kicsit nagyobb baj, hogy a dalok többsége túl magas volt neki, így azoknál alacsonyan énekelt, ráadásul színészileg is még érnie kell egy ekkora ívet leíró karakterre. Hozzá kapcsolódóan kell említést tenni a „potréról”, amelyet a színpad hátuljára vetítettek ki időnként, és amely remek animációval mutatta be a festmény pusztulását (a dicséret Varga Vincének jár).

Homonnay Zsolt született Lord Henry (akit – mármint a karaktert – nem nehéz azonosítani magával a sátánnal, aki rossz útra csábít). A színész igyekszik eleget tenni a feladatnak, és viszonylag jól hozza az alvilági figurát – ha kell, magassarkúban, bőrruhában, parókával a fején. Ez persze élvezetes lehet számára, hiszen most a történet másik oldalát képviseli (Németországban ő énekelte Doriant), ráadásul övé az utolsó jelenet a darabban, ami mindig nagy felelősséggel jár egy ilyen típusú történetnél.

A „másik Dorian”, vagyis Csengeri Attila a harmadik főszereplő: Basil, a festő fontos részét képezi a történetnek. Önmagában már az, hogy az ő festménye készteti az ördögi alkura főhősünket, de számos egyéb okból is jelentős szerep jut neki. A három férfi közül pedig Csengeri emelkedett ki magasan az előadás folyamán. Hangja szépen, erővel telve szólt mindvégig, ráadásul olyan erős színészi játékot láthattam tőle, ami egyébként nem igazán szokta jellemezni az Operettszínházat. Drámai oldalát remekül megmutatta: minden egyes mozdulatát elhittem neki, minden szenvedését, bűnbánatát, lelkiismeret-furdalását. Ezenfelül a második felvonásban kapott egy gyönyörű szólódalt is, amit kiváltképp élvezet volt hallgatni.

A történet mondhatni abszolút férfiközpontú, ugyanis a többiek mind csak mellékszereplői státuszt kapnak, amit többé-kevésbé jól oldanak meg. Gubik Petra Sibylként az egyedüli, aki viszonylag nagyobb teret kap. Az ő esetében leginkább attól féltem, hogyan fog szólni az Álomvilág, a darab legismertebb száma, főleg, mivel a sajtótájékoztatón bántóan hamis volt mindkét részről (igaz, roppant nehéz dalról van szó). Itt viszont többnyire jól vette még a magas hangokat, aminek köszönhetően teljessé válhatott az élmény, és a fürdőkádba száműzött kettős az előadás egyik legintimebb, legbájosabb pontjává vált. Színészileg nehéz feladat jutott neki, nagyjából fél órányi játékidőben kellett megmutatnia, hogyan veszíti el tehetségét a szerelemnek köszönhetően egy színésznő, és hogyan dolgozza fel azt, ha a szerelme elhagyja őt. Pont ez volt az egyik olyan történetszál, amit túl hirtelennek, kevésbé megalapozottnak éreztem, így az első felvonás végén csak kapkodtam a fejem, hogy miért is vet önkezével véget az életének.

Janza Kata alakítja Sibly anyját, két rövidke jelenetben láthatjuk, de annál átütőbb az alakítása. Régen láttam Janzától ekkora átélést, ami azért is meglepő, mert mindkét megjelenése során szinte végig egy varrógép mögött ül, így jóformán csak az arcával és hangjával tud játszani, most viszont abszolút elvarázsolt. Jamest, a fiát Pesák Ádám játssza: szintén egy karakterszerepről lévén szó, amely túl sok teret nem enged a színésznek, de többnyire Pesák is helyt állt. A további, kisebb szerepekben olyan színészeket is láthatunk, akik az ősbemutatón is játszottak, mint például Papadimitriu Athinát (aki épp úgy, mint 28 évvel ezelőtt, most is a Lotyótündért alakítja), Ullman Zsuzsát vagy éppen Petridisz Hrisztoszt. Mellettük feltűnik még a színen Kalocsai Zsusza, Dézsy Szabó Gábor és Vásári Mónika is.

sszességében elég vegyesek az érzéseim a darab kapcsán: látványos és izgalmas előadás lehetett volna, ami azonban bizonyos okokból kifolyólag elég hamar unalomba fullad (különösen igaz ez a második felvonásra, amikor is szokatlanul sokszor tekintettem az órámra).

Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című regénye alapján a szövegkönyvet írta: Gunar Braunke, Ács János és Várkonyi Mátyás
Zeneszerző: Várkonyi Mátyás
Díszlettervező: Túri Erzsébet
Jelmeztervező: Velich Rita
Koreográfus: Bodor Johanna
Rendező: Réthly Attila

A bemutató időpontja: 2018. február 19. – Kálmán Imre Teátrum

A cikk a 2018. február 24-én 15 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található fotók: Gordon Eszter/Budapesti Operettszínház, gergelybea