Üvegfigurák (Radnóti Színház, 2017)

Az idei színházi évad egyik új produkciója a Radnóti Színházban bemutatott Üvegfigurák. Az amerikai drámaíró, Tennessee Williams hazánkban kevésbé ismert, ritkán játszott drámája 2017 decemberétől látható újra a fővárosban.

uvegfigurak_ea_01_domolky_daniel_web_022.jpg

Tennessee Williams (1911-1983) amerikai drámaíró neve ismerősen csenghet a színház- és mozirajongóknak. Közel harminc színpadi művet írt, ezek közül a legismertebb az 1947-es A vágy villamosa, valamint az 1955-ös Macska a forró bádogtetőn – mindkét drámáért Pulitzer-díjban részesült. Az első nagy színházi sikere azonban mégsem ezekhez a művekhez köthető, hanem az 1944-ben megírt, majd egy évvel később bemutatott Üvegfigurákhoz, amely többéves kihagyás után ismét látható a fővárosban, a Radnóti Színházban, Barabás András új fordításában.

25399167_1966955819999144_5256649078671053410_n.jpg

A történet egy háromtagú családról szól. Mióta a Wingfield-család feje elhagyta otthonát, az anya, Amanda csak az emlékeiben él. Testi fogyatékos és éppen ezért roppant szégyenlős lánya, Laura egyetlen boldogságát a vitrinben féltve őrzött üvegfigurái jelentik. Ebből a közegből kíván minél hamarabb kitörni Tom, aki a raktárban eltöltött kemény munkásévek és anyja érzelmi zsarolásai elől menekülve, minden este házon kívül igyekszik tölteni. A család élete akkor fordul fel fenekestül, amikor Tom egy nap meghívja vacsorára kollégáját, Jimet, akibe Laura a gimnáziumi évek alatt titkon szerelmes volt.

uvegfigurak_ea_01_domolky_daniel_web_088.jpg

Tennessee Williams négyszereplős drámáját memory planként, emlék-játékként is szokás definiálni, hiszen az nagyban merít a szerző korai élményeiből. Az Üvegfigurák – ahogyan más művei is - terápiás történet is lehetett az író számára: mindaz, amit a családból, a múltból hozott magával, drámáiban vissza-visszatérő elem. Az emlékezés, az álmodozás, az elvágyódás (és vele együtt a szebb jövőbe vetett remény) fontos részei a szereplők jellemének, ahogyan az alkoholizmus, a homoszexualitás és a testi fogyatékosság is gyakorta központi eleme a történeteknek.

25443206_1966955829999143_4013872711125715359_n.jpg

Az Üvegfigurák épp ettől a személyes jellegtől válik igazán intim és meghitt előadássá, amelynek a Radnóti Színháznál jobb játszóhelyet a fővárosban el sem lehetne képzelni. És nem csak azért, mert a teátrum méreténél és kialakításánál fogva is tökéletesen alkalmas arra, hogy annyira közel hozzon egy darabot a nézőhöz, hogy az egy idő után úgy érezze, benne él a történetben, hanem mert kevés az olyan társulat is, ahol annyi tehetséges színész akad, mint amennyi a Radnótiban. Hát még milyen kevés az olyan előadás, ahol mindenki magasan kiemelkedőt alakít.

25446063_1966954143332645_5110003306545354279_n.jpg

Márpedig az Üvegfigurák esetében ez a helyzet: nehezen lehetne bárkit is kiemelni a sorból, mert az egyébként is zseniális színészek egymást viszik végig a darabban. Porogi Ádám a szerző alteregóját, Tomot játssza, egyszerre van jelen narrátorként is. Az előadás elején a magasból (egy erkélyről) köszönti a nézőket, hogy aztán visszatekintsen a távolba, a múltba, felidézve keserű élettörténetét. Porogi szerepének kettősége (a múltban a családból elvágyódó, az álmaiban vakon bízó fiatalember, míg a jelenben a visszaemlékező mesélő) mindvégig megmarad, a rendezés pedig kiváló eszközzel távolíttatja el a két idősíkot. A fiatal színész az idei évadtól szerződött a társulathoz, előtte Kecskeméten játszott, illetve néhány budapesti produkcióban is szerepet kapott (sajnos utoljára három évvel ezelőtt a Sirályban láttam őt, azóta elkerültek azok a darabok, amelyekben szerepelt). Ezzel a darabbal viszont már most bebizonyította, hogy helye van a Radnótiban, játéka őszinte és megható, különösen a testvérével, Laurával közös jelenetei. Habár ebben a darabban semmilyen szerep nem jut a homoszexualitásnak, Porogi alakításában helyenként mégis könnyedén felsejlik bennünk, hogy Tom éjszakai szórakozásainak köze van más férfiak társaságához is.

25498291_1966957043332355_3027274785444095832_n.jpg

Testvérét, a fogyatékossággal és önbizalmával egyaránt küzdő Laurát Lovas Rozi alakítja, olyan megkapó őszinteséggel, hogy attól könnyedén elszorulhat bárki szíve. Lovas teljesen átlényegült, mindvégig vonzotta a tekintetet (és nem csak a szerénység mögött megbúvó szépsége okán). A fiatal lány, aki tisztában van vele, hogy férj nélkül fog meghalni, hiszen „béna” és „nyomorék”, csak az üvegfigurákhoz tud fordulni. Velük játszik minden szabad percében, a legféltettebb kincseként őrzi őket. Az a gyermeki szeretet és csodálat, amivel a karakter viseltet a gyűjteménye iránt egyben reményt is jelent a számára – épp ezért olyan megrendítő, amikor végül saját kezével töri be a vitrint fájdalmában, elpusztítva mindent, ami a világot jelentette addig számára.

25443327_1966957079999018_8929435007476817705_n.jpg

Nagy Dániel Viktor Jim szerepében (eltekintve az első felvonásbeli nagyjából fél perces felbukkanásától) csupán a darab második felében érkezik meg a színre. A Leszámolás velem óta különösen nagy figyelemmel kísérem a pályafutását (habár sajnos azóta csak filmen láttam, színházban még nem), így kimondottan örültem, hogy erre az előadásra leszerződtették. A színésznek nem csak egy, hanem több új arcát is megismerhettem ezen az estén. Már Eddy szerepében is feltűnt, hogy mennyire finoman nyúl a karakterhez, többféle érzelemből táplálkozva, és ez most sem volt másként. Láthattuk zavarban lévő, ám mégis tisztelettudó vendégként, a gimnáziumi évek felidézésével laza macsóként, a kamaszok félénkségével és izgatottságával Laurához közeledő férfiként, végül akként az emberként, aki reményt ad a lánynak. Játéka sokszor volt megmosolyogtató, ennek köszönhetően a szomorkás hangulat oldódott, és bizonyára nagyon sokan magukra ismernek majd a karakterben.

uvegfigurak_ea_01_domolky_daniel_web_115.jpg

A végére hagytam az Amandát (az anyát) alakító Kováts Adélt, akit most először volt szerencsém színpadon látni, de ez után az előadás után csak azt tudom, hogy még vagy tucatszor akarom. A filmszerepeiből korábban ismertem, de érezhető, hogy a színház az ő igazi terepe. Hasonlóan a többi színészhez, annyira részletesen és finoman építette fel a karaktert, hogy attól végtelenül emberivé vált. Az emlékeket felidéző, azokban élő, a régi szép időket visszasíró asszony, aki igyekszik a legjobbat megadni a gyermekeinek, csak éppen nagy igyekezetében azt nem látja, hogy megfojtja és eltaszítja őket. Érzelmi zsarolásai már-már fel sem tűnhetnek neki, ahogyan az sem, hogy menyire függ a fiától (a család egyetlen kenyérkeresőjétől). Mindeközben kényszeredetten akarja irányítani, befolyásolni gyermekeit, és már nem is lehetünk annyira biztosak benne, hogy igazából kinek a boldogsága is a fontos.

uvegfigurak_ea_01_domolky_daniel_web_049.jpg

Valló Péter rendezése nélkülöz minden manírt, nem a látványra, hanem a szereplőkre és a közöttük dúló, roppant intenzív érzelmekre helyezi a hangsúlyt. És milyen jól teszi! Minden, ami csak elvonná a színészekről a figyelmet, felesleges és zavaró volna, éppen ezért a darab viszonylag egyszerű, ám némely esetben mégis többletfunkcióval ellátott díszletet kapott (Horváth Jenny munkája). A rendező olyannyira személyes és intim jellegű előadást hozott létre, amelyet bármelyik kamaraszínház megirigyelhetne. A darab kiválóan lavíroz a humor és a dráma között – ez utóbbi bizonyítéka, hogy az utóbbi években nem volt ilyen erős a csönd egyetlen színházi előadáson sem, mint az Üvegfigurákon.

uvegfigurak_ea_01_domolky_daniel_web_044.jpg

Az emlékek épp olyanok, mint a címbeli üvegfigurák: csillogóak, ragyogóak, de könnyedén széttörhetnek bennünk és ez által bennünket. Ahogyan a remény is: amire igazán vágyunk, az éltet minket, de amikor megkapjuk és elveszítjük, jön a zuhanás, amely sokkal fájdalmasabb érzés bárminél.

25446389_1966957329998993_3787790023442512450_n.jpg

Megkockáztatom, hogy az idei évad egyik, ha nem a legjobb, legerőteljesebb bemutatóját volt szerencsém látni az este folyamán. Az Üvegfigurák több jelenete élénken élhet a nézők emlékezetében, még az előadást követően is, egészen addig, míg hónapokon múltán esetleg halványodni nem kezdenek. Akkor kell elmenni és újra megnézni.

Írta: Tennessee Williams
Fordította: Barabás András
Díszlettervező: Horváth Jenny
Jelmeztervező: Benedek Mari
Rendező: Valló Péter

A bemutató időpontja: 2017. december 16. – Radnóti Színház

A cikk a 2018. március 3-án 19 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található előadásképek a Radnóti Színház oldaláról és facebook oldaláról származnak (fotó: Dömölky Dániel)