Musical az Operaházban? Balett egy musicalben? Talán ezek lehettek az első kérdések, amelyek felvetődtek az emberekben, annak hallatán, hogy a Magyar Állami Operaház repertoárjára tűzi Lee Hall és Sir Elton John világhíres alkotását.

Még mielőtt azonban elérkeznénk 2015 februárjához, amikor is az Operaház vezetősége a nyilvánosság elé tárta hírt, hogy az impozáns épület egy musicalnek kívánt helyt adni a következő évadtól kezdve, utazzunk kicsit vissza az időbe. Lee Hall, angol dráma- és forgatókönyvíró nevét minden bizonnyal akkor jegyezte meg a világ egyszer és mindenkorra, amikor 2000-ben bemutatták az általa írt Billy Elliot című filmet. Sir Elton John, akit a zeneiparban elért munkássága mellett a minden idők egyik legsikeresebb Disney-rajzfilm, Az Oroszlánkirály és az Aida musical révén ismerhetünk, szintén látta az alkotást, amely akkora hatással volt rá, hogy azonnal elhatározta, ebből a sztoriból musicalt kell írni. Hall és John neki is láttak hát a közös munkának, amelynek végeredménye az a 2005-ben bemutatott színpadi változat, amely a XXI. század egyik ikonikus darabjává vált.

A magyar bemutatóra több mint tíz évet kellett várni, mondhatnám, hogy megérte, még a sok vívódás és kritika ellenére is. Először is, joggal merülhet fel a nézőkben a kérdés: mi keresnivalója van egy musicalnek az ország egyik legnagyobb színházában, jelesül a Magyar Állami Operaházban (vagy időnként a kistestvérében, az Erkel Színházban), ahol – a nevéhez hűen - leginkább operákat és balettot láthat a közönség? (Meg időnként azért operettet is.) A választ a kérdés második fele válaszolja meg: a balett. Magyarországon egyre kevesebben adják be a jelentkezésüket a Magyar Táncművészeti Főiskolába, férfi balett-táncosból pedig akkora hiány van, amely pár év múlva akár a szakmát is veszélyeztetheti. Így hát, az Operaház igen különös formáját választotta a promóciónak: műsorra tűzik a Billy Elliotot, amely megmutatja, hogy nem ciki, ha egy férfi is balettozik.

Persze, ez az állítás egy nagyon felszínes összefoglalása lenne a történetnek, amelynek főszereplője a tizenéves Billy, aki apjával, bátyjával és nagymamájával él egy vidéki, konzervatív felfogású faluban. Miközben az egész ország hangulatát áthatja a bányász-sztrájk, addig a fiatal Billy arról ábrándozik, hogy egy nap végre maga mögött hagyhatja a bokszedzéseket. Amikor véletlen betéved a szomszédos teremben zajló balett-órára, ráébred, hogy az igazi szenvedélye a tánc. Mrs. Wilkinson, a tánctanár nagy jövőt jósol a fiúnak, akit különös tehetséggel áldott meg a sors, így elhatározza, hogy bejuttatja Billyt a Királyi Balettintézetbe, ám ahhoz előtte szembe kell nézniük a családdal és az előítéletekkel.

Abba, hogy az elmúlt hetekben milyen irányt vett az egész Billy Elliot-történet Magyarországon, nem igazán mennék be. Az viszont tény, hogy aki csak látta az előadást, az tisztában van vele, hogy az a bizonyos cikk, amely kirobbantotta a botrányt (szándékosan nem linkelem be!), olyan tanulatlanságról és csőlátásról árulkodik, amelyet életemben nem olvastam még művészettel kapcsolatban. Azonban hozzá kell tenni azt is, hogy Ókovács Szilveszter remekül kihasználta a helyzetet, hogy rögtön afféle „negatív kampánynak” állította be, és – részben – ferdített az igazságon. Lássuk be, egy musicalt - amelynek egyfelől hiányzik itthon a kultusza, másfelől immáron harmadik éve megy az ország egyik legnagyobb befogadóképességgel bíró színházában - nyáron, hétköznap délelőtt 11 órára meghirdetni kész öngyilkosság. Így hát jóformán, mondhatni, kapóra is jött az Operaháznak az a bizonyos cikk, mert így tudták valamire fogni a jegyeladás visszaesését, másrészt olyan hírverést csaptak a musical körül, amely az egész világot bejárta (igaz, szintén negatív színben tüntetve fel Magyarországot, fals információk alapján).

De hogy szép lassan rátérjek magára az előadásra – és egy utolsó gondolat erejéig visszakanyarodva az ominózus cikkhez –, a Billy Elliotnak semmi köze nincs a homoszexualitáshoz. Ez egy gyönyörű történet, amely megmutatja, hogy merjünk küzdeni az álmainkért, még ha a sors rengeteg akadályt gördít elénk. A főhős kitartása és bátorsága nem csak azért ad erőt, mert bebizonyítja, hogy igenis érdemes a vágyaink után menni, hanem mert az is kitűnik belőle, hogy igenis változhat az emberek világfelfogása. A második felvonásban van egy jelenet, amely az egész előadás legérzelmesebb pontja is egyben, jelesül, amikor a falubeliek mind felajánlják megtakarított pénzüket, hogy Billy végül eljusson a meghallgatásra. Ezt a részt én magam is megkönnyeztem, és ahogy észleltem, a körülettem ülők is elővették a zsebkendőiket.

Az Operaház vezetősége úgy döntött, hogy a darab rendezésével az ország egyik legnevesebb direktorát bízza meg, aki számos musicalt vitt már sikerre. Szirtes Tamás hozta a jól bevált csapatát, így jóformán egy újabb Madách-darab született meg, csak ezúttal a helyszín más. (Igaz, akkor már egy értő hangosítót is hozhattak volna, mert többször előfordult sajnos, hogy semmit nem lehetett érteni a dalszövegből.) Szlávik István díszletei és Madarász „Madár” János animációi könnyen felidézhetik előttünk a Les Misérables – A Nyomorultak bizonyos jeleneteit, az átrendezések technikája nagyban építkezik abból a rendezésből.  De persze nem egy szolgai másolásról van szó, hiszen a két történet ég és föld. Szirtes remekül megtalálta a hangsúlyokat, különösen, hogy a sztori nagyon sok rétegből építkezik. Kellően fajsúlyossá vált a háttérben meghúzódó bányász-sztrájk, a Margaret Thatcher-féle politika és ennek az emberekre gyakorolt hatása, amelyet tökéletesen ellenpontoznak Billy pályafutásának első lépései.

A témából adódóan a Billy Elliott az egyik olyan musical, ahol szinte főszerepet kap a tánc, így Tihanyi Ákost jóformán társrendezőként is fel lehetne tüntetni. A koreográfiák lendületesek, érzelmesek, kifejezők, és nem kímélik egyik színészt sem. Ami újdonság, hogy a darab több pontján feltűnik a felnőtt Billy, amikor a kisfiú elképzeli, hogy híres balett-táncosként lép fel. Ezek megkoreografálása egyfelől remek kihívást jelentettek Tihanyinak, aki talán legutoljára a Táncművészetin foglalkozott utoljára komolyabban ezzel a műfajjal. A magyar változat ettől még különlegesebb válik (a szerzők külön engedélyezték a változtatást), igaz, én roppantul sajnálom, hogy így kimaradt a film és a történet másik erős jelenete, amikor Billy apja elsírja magát a színház nézőterén, amikor látja a fiát fellépni. (Habár kétségtelen, ezt egy ekkora színpadon szinte lehetetlen lenne kivitelezni, hogy meg legyen a kellő intimitása.) Ellenben kapunk egy csodálatos táncbetétet, ahol Billy a levegőbe emelkedik, Borsai German segítségével.

Az egyik ok, hogy miért is kellett jó tíz évet várni a hazai bemutatóra, nem más, mint maga a főhős személye. A Billyt alakító színésznek egyszerre kell tudnia színészkednie, énekelnie, táncolnia és balettoznia. És az sem árt, ha 12-14 év körül mozog. Erre kapásból mondhatnánk, hogy lehetetlenség megfelelő embert találni, de az Operaháznak sikerült. (Nem is egyet, jelenleg a címszerepet öt fiatal viszi!) Puczkó-Smith Levente azonban képes arra, hogy ifjú kora ellenére elvigye a hátán az egész darabot. Mozgásában mindvégig volt valami légies könnyedség, amely a tánctanulással egyre inkább kibontakozni látszik. Nagyban múlik a darab megítélése a címszereplőn, nekem iszonyatosan nagy szerencsém volt, mert az apróbb hamis dolgoktól eltekintve, bármelyik végzett színész megirigyelhetné azt, amit Puczkó-Smith véghez vitt ez alatt a két és fél óra alatt. Kíváncsi vagyok, hogy végül marad-e ezen a pályán, a magam részéről örömmel venném, ha láthatnám más darabokban.

Billy barátját, Michaelt Vass Torda Nemere alakította, nála a színészi játékban több hamisság volt megfigyelhető, kicsit felidézi az iskolai szavalóversenyeket, de helyenként kiválóan elkapta a figurát. Viszont nagy előny, hogy nem volt idegesítő – ami, valljuk be, gyerekszínészeknél a hazai színjátszásban gyakran előfordul –, így mindenképpen ő is kellemes emlékeket hagyott bennem.

Gallusz Nikolettre mintha csak ráírták volna Mrs. Wilkinson szerepét, annyira eggyé vált vele. Tihanyi Ákos út sem kímélte, táncjelenetei gyakran tartalmaztak balett-elemeket, amit kecses nőiességgel vitt véghez. A törékeny alkathoz erős jellem párosul, amely idővel kiderül, hogy csak álca, így a tánctanár is elbizonytalanodik és magába roskad néha, amely gyönyörűen árnyalja a karaktert. Gallusz minden rezdülésében érezhető volt ez a fajta kettősség, így sikerült mélyen emberivé varázsolnia a karaktert.

Hasonlóan kiemelkedő alakítást nyújtott Tóth Sándor az apa figurájában. Talán az idősebb Elliot az egyetlen olyan igazi karakter, amely hatalmas jellemfejlődésen megy keresztül: szigorú férfi, aki vaskézzel ragaszkodik az elveihez, de felesége halálát követően mégis képtelen összetartani a családját. Ám szép lassan ráébred arra, hogy támogatnia kell a fiát, még ha az ellenkezik is az ő elképzeléseivel, mert Billy csak így lehet igazán boldog. Ez pedig egy gyönyörű példázata egyben annak is, hogy mi lenne egy szülő igazi feladata. Tóth rendkívül finom eszközökkel formálja meg a karaktert, aminek köszönhetően minden zordsága ellenére hamar a szívünkhöz nő. Épp ezért lesz egyszerre örömteli és fájó látni, amikor elhagyja a sztrájkolók csapatát, ezzel a fiát helyezve az előtérbe.

Fejszés Attila Tonyként (Billy bátyja) szintén a nyers erőről és a lobbanékonyságról tesz tanúbizonyságot, talán jobban is, mint az apja, hiszen benne még él a tinédzserkor szellemisége és lázadása, így a döntései kevésbé racionálisak. Mr. Braithwaite Ömböli Pál megformálásában kevés jelenetben ugyan, de remekül gondoskodik a vidám hangulatról.

Bencze Ilona Nagymamaként még mindig remekel, bájossága vitathatatlan, ahogyan az is, hogy ebből a viszonylag kisebb szerepből is a maximálisat tudta kihozni, igazolva, hogy nem hiába van évtizedek óta a pályán. Az Anya jelenléte a darabban egy-két jelenetre korlátozódik le, de annál nagyobb jelentősége van, még úgy is, hogy igazából elég hatásvadász a szerepeltetése. Simon Boglárka (aki nem is olyan régen nézett anyai örömök elé) kedvessége sugározza magából a szeretetet, amely ha nem is viszi igazán előre a történetet, de mindenképpen kellemes és meghitt perceket okoz.

Nagyon bízom benne, hogy a negatív kampány ellenére nem fog idejekorán lekerülni a darab a repertoárról (a jövő évadban még biztosan játsszák), mert összességében bátran ki merem jelenteni, hogy az elmúlt évek egyik legjobb musical előadását láttam, mind rendezés, mind szereposztás, mind látvány és mind történet vonatkozásában. Hogy Sir Elton John fülbemászó, slágergyanús dallamairól, és úgy egészében a darab kiváló zenei világáról (ahol megfér egymás mellett Csajkovszkij klasszikus zenéje és a populáris vonulat) már ne is beszéljek. Látni kell és kész.

Szöveg- és dalszövegíró: Lee Hall
Zeneszerző: Sir Elton John
Fordította: Bárány Ferenc és Puller István
Díszlettervező: Szlávik István
Jelmeztervező: Kovács Yvette Alida
Világítástervező: Madarász „Madár” János
Koreográfus: Tihanyi Ákos
Rendező: Szirtes Tamás

A bemutató időpontja: 2016. július 29. – Magyar Állami Operaház

A cikk a 2018. július 7-én 11 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók a Magyar Állam Operaház oldaláról, Puskel Zsolt oldaláról, valamint a Musicalinfo.hu facebook oldaláról származnak. (A fotókon a többes szereposztásnak köszönhetően nem minden esetben a cikkben említett színészek szerepelnek.)