Hármas premierrel nyitja az évadot a Budapesti Operettszínház. Ennek egyike a ’90-es évek egyik ikonikus vígjátéka, az Apáca Show alapján íródott Alan Menken-musical, amely a Szegedi Szabadtéri Játékok után végre kőszínházban is látható.

A bevezetőben írt állítás picit sántít a részemről, mert tudni kell, hogy az Apáca Show nem a Budapesti Operettszínház saját produkciója, hanem a Zikkurat Színpadi Ügynökségé, amelynek a teátrum csak helyet ad – még akkor is, ha gyakorlatilag a stáb 90 %-át az Operettszínház emberei teszik ki. Az ügynökség olyan musicaleket, zenés műveket gondoz, mint a szeptemberben szintén bemutatásra kerülő István, a király, a Kőműves Kelemen, az Árpád népe, vagy az Alföldi Róbert rendezte Passio XXI és a Hegedűs a háztetőn, valamint az ő közreműködésüknek köszönhetően láthattuk magyarul is a Shrek – A musicalt.

Legújabb sikervárományos előadásuk a Sister Act, vagyis az Apáca Show, amely az 1992-es Whoopi Goldberg-film alapján készült. A musical ősbemutatóját 2006. október 24-én tartották, a zeneszerző a világhírű Alan Menken (többek között A Szépség és a szörnyeteg, A Notre Dame-i toronyőr, a Bűbáj, az Aladdin és A kis hableány köthető a nevéhez), a dalszövegeket Glenn Slater (Rocksuli - musical, Aranyhaj és a nagy gubanc, A kis hableány – musical, Love Never Dies), a szövegkönyvet Cheri Steinkellner és Bill Steinkellner írta. Ha utóbbiak neve nem is ismerős (habár Slaternél ez rövid időn belül változhat), Menken dallamait kicsik és nagyon egyaránt dúdolják, hiszen számos Disney-rajzfilmhez adta a nevét (és le sem tagadhatná ezek hatását). Fülbemászó dalokból és slágergyanús számokból most sem volt hiány, többnyire igazi koncert-hangulat alakult ki a nézőtéren (érdemes lenne meggondolni a hanganyag CD-n való megjelentetését), de ugyanolyan erősek voltak az érzelmesebb szólók is. Galambos Attilának (a kiemelés azért is fontos, mert az előadás szórólapjáról lehagyták a nevét) köszönhetően pedig a magyar változat nyelvezete is gördülékeny, kellően modern és leleményes – ahogyan azt a darab meg is követeli.

A történet szerint Deloris van Cartier, egy magát többnek gondoló bár-énekesnő egy fellépés után szemtanúja lesz, amint szeretője, Curtis Jackson saját kezűleg végez egyik emberével, akiről gyanítja, hogy elárulta. A nőnek menekülnie kell, a rendőrség pedig a legkézenfekvőbb megoldást választja: egy zárdát, ahol az apácaruha őt is megvédheti. A ledér és könnyed erkölcsökkel megáldott Deloris természetesen nehezen törődik bele a helyzetébe, lázadó természetével ugyanakkor színt visz a szigorú rendszabályok alapján élő nővérek életébe. A zárdanővér végső elkeseredésében felajánlja a nőnek, hogy lépjen be az egyházi kórusba, amelynek nem sokkal később az élére is áll, és soha nem látott népszerűségre tesznek szert. Csakhogy ezzel oda az inkognitó…

Annak ellenére, hogy a mozifilm már a ’90-es években kultikussá vált és még mai szemmel nézve is élvezetes alkotás (ezt tapasztalatból mondom, ugyanis pár hónappal ezelőtt ismét megnéztem, hogy felelevenítsem a történetet), nem mehetünk el amellett, hogy megvannak a maga hibái. A sztori a maga nemében eléggé egyszerű, a forgatókönyv tipikus hollywoodi mintára készült. Ezeket a hibákat a musical igyekszik kijavítani, és többnyire sikerül is neki: a lényegi dolgok (mint például a szereplők érzelmi viszonyrendszerei vagy Deloris jellemfejlődése) jobban előtérbe kerülnek, bizonyos szálak hangsúlyosabbá válnak, míg a kevésbé érdekfeszítőket nemes egyszerűséggel elhagyja a darab. Így az előadás annak is érdemes lehet megtekintésre, aki kívülről fújja a filmet, és annak is, aki éppenséggel nem igazán szerette. (Igen, a film mondanivalóját megkapjuk itt is, talán kicsit szájbarágósabban, de olyan musicales-szájbarágósan.)

Ehhez természetesen elengedhetetlen (a fent említett zenén túl) a látványvilág, amiből jócskán jut osztályrészünkről, Szente Vajk a címhez hűen igazi show-t varázsolt a színpadra. Minden csillog, minden villog, és szinte alig akad pár perc, mikor ez a lüktetés alábbhagy. (Ízlése válogatja, hogy kinek mi jön be, személy szerint én a látottaknál kevesebbel is beértem volna.) A hátteret a led-falakra vetített videók adják (bár bizonyos elemek létjogosultságát néhol nem egészen értettem), a színpad közepén pedig egy óriási diszkógömb helyezkedik el, amely hol kitárul, a belsejét egyéb helyszíneknek átadva, hol becsukódik (rendszerint átdíszletezés idejére). Ötletes, bár nem eredeti ez a színpadtechnikai megoldás, ugyanakkor érezhető, hogy Rákay Tamás díszlete nem kőszínházba való: a színészeknek és a táncosoknak néhol alig jut hely, ráadásul a mozgatható elemek is rendre egymásba akadtak. Kovács Yvette jelmeztervei ötvözik a modernt az 1970-es évekkel, ez még sem hat idegenül - igaz, a darab 2/3-ában apácaruhákat látunk, amely azért valljuk be, az évszázadok alatt nem sokat változott.

Túri Lajos Péter lendületes koreográfiáját nem csak az elevensége miatt öröm nézni, hanem mert a főszereplőket is rendre táncra kényszeríti, így a színészek újabb oldalukat mutathatják meg. A rendező ezen és sok más téren is, le sem tagadhatná, hogy tapasztalatának nagy részét a Madách Színházból szerezte (annak minden profizmusával és – azért valljuk be – negatívumaival együtt), éppen ezért érdekes és izgalmas az Operettszínház művészeit kicsit a komfortzónájukon kívül esve látni. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy Szente Vajk olyan ügyesen lavíroz az ötletekkel, hogy szinte már fel sem tűnik, hogy mindegyiket láttuk már valahol (jórészt a Madáchban), így az eredetiség jelzővel nem igazán illethetjük a darabot.

Peller Anna pályafutása egyik legjobb szerepét köszönheti ennek az előadásnak. A Ghost Oda Mae Brownja után ismét egy klasszikus Whoopi Goldberg-karakter bőrébe bújik, de hála istennek, nem próbálja meg leutánozni azt. Peller nem egyszer bizonyította, hogy kiváló komika, és lehetett már látni igazán komoly, drámai szerepekben is (A kaukázusi krétakör Gruséja), ugyanakkor talán ez az első olyan musical, amelyben egyszerre mutathatja meg mindkét vénáját. Deloris karaktere itt sokkal erősebb, színesebb és kidolgozottabb, mint a filmben - igazi jutalomjáték Pellernek, aki szó szerint lubickol ebben a szerepben. Szerencse, hogy nem csak játszani, de énekelni is kiválóan tud, minden dalában odateszi magát, megmutatja a benne rejtőző dögöt, a második felvonásbeli Nővérként (Sister Act) érzelmessége és átütő ereje pedig sokáig kísérti a nézőt.

Janza Kata alakítja a zárdafőnököt, egy interjúban állítása szerint nagyon sokára találta meg a karakter lényegét, igazát. Ez helyenként még érezhető, néhol az egykori szerepei köszönnek vissza, de összességében még így is kiváló alakítást nyújtott, "Az ima sem segít" ("Here Within These Walls") után pedig jóval nagyobb taps járna neki, mint amit kapott.

Az apácák közül két színésznőt kell mindenképpen kiemelnem: Jenes Kittit és Nádasi Veronikát. Jenest Mary Robertként láthatjuk, az előadás egyik legszerethetőbb figurája, aki néhol még elbizonytalanodik, gyermeki csodálattal tekint Delorisra, miközben folyton harcol saját magával és hitével. Szerény és eleinte visszahúzódó lány, aki igazán nagy teret a második felvonásban kap (itt hangzik el egyébként a musical egyik legszebb száma, a "Mást is kérhetnék" ("The Life I Never Led"). Ugyanilyen tökéletes választás Nádasi Veronika Mary Patricknek, akinek szintén kijárt már, hogy új arcát mutathassa meg. Komikus énje ezidáig többnyire háttérbe szorult (talán A chicagói hercegnő Edithje az eddigi kivétel), így nem csak az nyert bizonyosságot, hogy a humorban is otthonosan mozog, de az is megmutatkozik ismét, hogy mennyi mindent ki tud hozni egy kisebb szerepből is.

Szabó P. Szilveszter Curtise igazi alvilági figura, hideg-rideg, ugyanakkor vígjátékhoz méltóan a szellemességet sem nélkülözi. Félig-meddig szólója, a "Nyakon csípem" ("When I Find My Baby") lazasága különösképp jól áll neki, ahogyan a bandájával való kapcsolatának színre vitele is. Cseh Dávid Péter egyszerű észjárású TJ-je kevésszer van jelen, de annál maradandóbb élményt okoz, Faragó András a Valami Amerika-filmek után – ezúttal rövid hajjal - ismét gengszterként tér vissza Joey bőrében, György-Rózsa Sándort pedig igazi temperamentumos Pablóként mutatkozik be.

Peller Károlyt ismét musicalben köszönthetjük, amely ha nem is teljesen idegen számára, még nem igazán érzi otthonosan magát benne. Az énekhangjára és a tánctudására most sem lehet panasz - bár kissé értetlenül állok az „átöltözés” vastaps-ovációs sikere előtt, mikor ehhez hasonlót (a József és as színes szélesvásznú álomkabátban), sőt ennél különbet is láttunk már magyar színházakban is -, inkább a szerepformálásnál volt hiányérzetem. Tény, hogy Eddie, a rendőr karaktere nem a leghálásabb feladat egy színész számára, mert eléggé egysíkú (különösen a többiekéhez képest), és látszólag Peller sem tudott ezzel mindig mit kezdeni, megragadnia a lényegét.

A zene fülbemászó, a dalszövegek frappánsak, a színészek is remekelnek, a látványvilág a Broadway és a West End hangulatát idézi – minden a helyén van, és mégis, mindennek ellenére valami hiányzik. Hiányzik ahhoz, hogy nézőként új kedvenc musicalt avassak (annál is inkább, mert – bár elsőre kissé nonszensz – de nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy mennyi párhuzam figyelhető meg az Apáca Show és az Abigél története között), hogy vágyjak arra, hogy újból láthassam. Számomra olyan ez az előadás, amit akkor és ott nagyon élveztem nézőként, nevettem és tapsoltam (bár hozzá kell tennem, hogy a közönség tapsoltatása az ensemble által kissé erőltetett), de nem vittem ki magammal a színházból, mintha ott maradt volna a nézőtéren, a fényekkel együtt. És ezt azért valahol sajnálom.

Zene: Alan Menken
Dalszövegek: Glenn Slater
Szövegkönyv: Cheri Steinkellner, Bill Steinkellner, Douglas Carter Beane (Joseph Howard forgatókönyve alapján)
Magyar szöveg: Galambos Attila, Szente Vajk
Díszlettervező: Rákay Tamás
Jelmeztervező: Kovács Yvette
Koreográfus: Túri Lajos Péter
Producer: Rosta Márta
Rendező: Szente Vajk

A bemutató időpontja: 2018. augusztus 10. (Szegedi Szabadtéri Játékok), 2018. szeptember 8. (Budapesti Operettszínház)

A cikk a 2018. szeptember 15. napján 15 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található fotók a Budapesti Operettszínház facebook oldaláról (Fotók: Gordon Eszter) és  a Deszkavízió facebook oldaláról (fotók: Várady Nikolett) származnak!