A pár héttel ezelőtt megírt Lear király kritikával nagy adósságomat törlesztettem, azonban még így sem sikerült teljesen utolérnem magam. Az általam nyár közepén megtekintett Szomorú vasárnappal is hónapokat csúsztam, de most, halovány emlékeimet összeszedve igyekszem összefoglalni a gondolataimat az előadásról.

2018 márciusának végén, Húsvét környékén mutatta be a Madách Színház a Seress Rezső életét feldolgozó Szomorú vasárnap című musicalt. A Müller Péter által 1983-ban írt szövegkönyv az egykori zeneszerző dalainak segítségével idézi fel annak életútját. A történet végigveszi gyermekkorát, kezdve azoktól az évektől, amikor Seress még cirkuszi artista akart lenni, majd egy baleset következtében a színészi pályát tűzte ki célul. Tanúi lehetünk annak, hogyan nyerte el felesége, Helénke kegyeit, hogyan született meg az egyetlen igazán világhíres magyar dal, a címadó Szomorú vasárnap. Jön a II. világháború, amikor is Seress négy évig kényszerült távol lenni hazájától, hogy aztán mély depresszióba süllyedjen egészen élete végig.

Az előadás dramaturgiája kicsit csavar a hagyományos élettörténet-feldolgozásokon, ugyanis Seress lelke tér vissza (jelen esetben a Madách Színház) színpadára, hogy sok humorral – néhol már kissé stand-upos stílusban -, és édes-bús keserűséggel mutassa be élete fő állomásait. Itt találkozik Janikával, a Kispipa vendéglő pincérével, akivel élete során szoros baráti viszonyt ápolt. Eleinte ők ketten alakítják a főbb szerepeket, egészen addig, amíg meg nem érkezik Helénke. Újabb drámai fordulat, újabb kérdések: a nő válaszokat akar kapni, válaszokat, amivel betöltheti azt az űrt, amelyet a férje öngyilkosság okozott neki. Rezsőnek és Helénnek vannak titkaik (egymás előtt is), ezek egy részére fény derül, egy része viszont még a közönségre sem tartozik.

A történetmesélés bravúros, a Seress Rezső által szerzett dalok pedig többnyire jól illeszkednek az események folyásába. Nem hagyományos musicalről beszélünk, inkább zenés darab ez, amely tartalmaz musical- és operett elemeket is. Helyenként azonban mégis unalmassá válik a sztori, különösen akkor, amikor bizonyos szituációkat „túlmagyaráznak”. A kevesebb néha több – és ez itt is megállja a helyét. Kétségtelen, hogy 35 évvel ezelőtt, az ősbemutató idején mindez sok érdekességgel kecsegtetett, azonban mai szemmel nézve az előadás túl hosszú, de ez talán az egyetlen hibája.

Mert szerencsére van nekünk egy olyan zseniális színészünk, mint Rudolf Péter, aki képes lenne egyedül is elvinni a hátán a darabot. Fiatalos lendülettel, energiával telve formálja meg a karaktert, és mindez gyenge énekhangját is feledtetni tudja velünk, de legalábbis könnyebben megbocsátjuk neki a hamis hangokat. Minden egyes alkalommal, amikor őt látom, csak ámulok azon, hogy mennyire jól játszik a hangjával, a szavakkal, az arcával, a mozdulataival, nem hiába ő korunk egyik legnagyobb színésze.

Van valami különös báj abban, hogy a darabbeli Helénkét (Rezső feleségét) Nagy-Kálózy Eszter alakítja, hiszen a valóban életben is Rudolf párja. (A színészválasztás feltehetően tudatos volt.) Nagy-Kálózy megjelenésére viszonylag sokat kell várni, ám annál üdítőbb színfoltja lesz az előadásnak. Rudolffal jól kiegészítik egymást, versenghetnének is, ám e helyett viszik a másikat előre, ettől pedig különösen erőteljesek lesznek a közös jeleneteik.

Nagy Sándort – ahogyan néhány, főleg Horgas-rendezésben már megszokhattuk –, ismét több szerepben láthatjuk. Ő alakítja Janit, a Kispipa vendéglő pincérjét, ő a férfi, aki a háború idején beköltözik Seress lakásába, de feltűnik többek között a halál szimbólumaként is. Nagy Sándornak különösen jól állnak az ilyen szerepek, itt tudja megcsillogtatni igazán a tudását, kiváló színészi vénáját. Különösen úgy, hogy jelmezek terén is legtöbbször csak jelzésértékű kellékeket kap, amelyek megkönnyítik a néző számára a karakter beazonosítását, a hitelesség azonban már a színészen múlik.

A látványvilág tipikus Horgas Ádám-darab: nagyban használja a modern technika vívmányait, sok helyszínt vetítéssel ábrázol, a jeleneteket ezzel dobja fel. Az alapdíszlet olyan, mintha egy üveggömböt látnánk. A múltidézés eszköze olyan, mint amikor karácsonykor megrázzuk a hógömböt. Ez nem csak esztétikus, de nagyon is jól jellemezi a történetet. Szép, helyenként vidám, örömünket leljük benne, de a szereplők mégis csak egy zárt világban élnek, amiből nem lehet kitörni. Seress hiába volt világhírű, mindvégig hű maradt hazájához, budapesti kis lakását soha nem akarta elhagyni. (Különösen érdekes tény, hogy mivel félt a repüléstől, ezért nem vette fel a Szomorú vasárnapért járó jogdíjat Amerikában, holott dollármilliókról beszélünk!)

A szövegkönyv igyekszik hű lenni a valós eseményekhez, ugyanakkor a zeneszerzővel kapcsolatos városi legendáknak is teret ad. Horgas rendezése is kiváló lavírozik e két fő jellemvonás között. Ahogyan a rendező többi darabjában, itt is nagy hangsúlyt fektet a látványra, de még inkább hangsúlyosabbá válnak a színészek. Látványosan nagy teret enged nekik, jól vezeti őket a szöveg alapján, a legtöbb mondat a helyén van.

Feltehetőleg nem ez a darab lesz a Madách Színház következő nagy klasszikusa, még magyar musicalek között sem, de jó eséllyel évekig - még ha viszonylag kevés előadásszámmal is – műsoron maradhat. Az idősebb korosztálynak kiváló nosztalgia, a fiataloknak pedig esélye arra, hogy egy kiváló magyar embert ismerjenek meg közelebbről.

Zene: Seress Rezső
Szövegkönyv: Müller Péter
Díszlettervező: Horgas Péter
Jelmeztervező: Bujdosó Nóra
Koreográfus: Hajdu Anita
Rendező: Horgas Ádám

A bemutató időpontja: 2016. március 29. – Madách Színház

A cikk a 2018. július 1-én 19 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók a Madách Színház oldaláról, valamint facebook oldaláról származnak.