Szilágyi Csenge 2015-ben csatlakozott a Vígszínház társulatához, amelynek azóta is oszlopos tagja. Klasszikus és kortárs előadásokban egyaránt látható (sőt, Dorothyként a gyerekeket is elvarázsolja az Óz, a csodák csodájában), emellett péntek esténként a TV2 heti sorozatában, a Korhatáros szerelemben izgulhatunk az általa alakított Dóráért. Csengével színházról, színészi hitvallásról és a drámákhoz fűződő viszonyáról beszélgettünk. 

A terv szerint nem ezzel kezdtük volna, de ha már a helyzet így hozta, hogy a Kinek az ég alatt már senkije sincsen után találkoztunk, adja magát a kérdés. Mennyire vagy még benne a szerepben? Ez nem egy hagyományos előadás, nagy az interaktivitás, más színészi feladatokat igényel.

Pont azért, mert tele van interakcióval, a darab elején a közönség soraiban vagyunk, a nézők szemébe tudunk nézni, ez nem olyan szerep számomra, amit utána le kell vetnem. Úgy érzem, hogy együtt lélegzünk a közönséggel – legalábbis szeretnénk, ha együtt lélegeznének velünk. Itt nincs külön választva a színpad és a nézőtér, ha jól csináljuk a dolgunkat, akkor egy közös csapattá válunk. Az egyetlen dolog, ami nehezemre esik, az a licitálás az első felvonás végén, mert akkor érzem, hogy a többiek mehetnek szünetre, nekem meg ott kell még maradnom, és mennek a súlyos percek a szünetemből. (nevet) De persze ettől függetlenül nagyon szeretem ezt az előadást játszani. Ez egy közösségi dolog, és ez a legfontosabb benne.

Az eddigi tapasztalatok alapján: a nézők könnyedén veszik az interaktivitást? Ez nekem még ma is kicsit olyan, mintha borotvaélen táncolnátok.

Ez kortól, kedvtől és egyéntől függ. A fiatalok nagyon lelkesek, az idősebbeket egy kicsit jobban be kell vonzani. Jó példa erre az én esetemben a sörrel való kínálás az elején, ahol nyilván nem a fiatalokhoz, hanem a férfiakhoz megyek. Rengetegszer visszautasítanak (pláne, délelőtti előadás idején, fél tizenegykor), még úgyis, hogy alkoholmentes. De úgy veszem észre, hogy egy idő után mindenki feloldódik, ők is, meg én is.

Amikor lehetőség adódott az interjúra, az volt az első, ami beugrott, hogy megkérlek, jellemezd magad három szóban.

Úristen, ez nagyon nehéz, gondolkoznom kell! (nevet) Szerintem makacs, akaratos és erőszakos vagyok, bár ez így olyan, mintha csak rosszat gondolnék magamról. Az utolsó legyen inkább – bár szerintem ilyet nem mond az ember magáról –, az alázatos.

Ezek mind a munkádra, mind a személyedre igazak?

Igen, mindkettőre.

Ha a színházat nézzük, milyen a viszonyod a rendezőkkel, a fentebb említett tulajdonságok ismeretében? Melyik a jobb: ha meg van kötve a kezed, vagy ha nagyfokú szabadságot kapsz?

Minden rendező egy külön világ. Ha túl sok szabadságom van, akkor azt sokszor nem tudom kezelni, zavarba jövök. Ha pedig mindent megmondanak, akkor meg begörcsölök, és arra gondolok, hogy hol is vagyok én ebben az egészben. Szerintem itt is az arany középút, a kölcsönösség a jó: a rendező figyel rám, enged improvizálni, hagyja, hogy közösen találjunk ki dolgokat, ugyanakkor van egy határozott elképzelése a szerepemről. Ez akkor jelenthet inkább „problémát”, amikor már játsszuk a darabot, és nincsenek próbák, és teszem azt, a tizenötödik előadás után kezdem azt érezni, hogy kezdek többet tudni a szerepről, mint maga a rendező. Addigra már tizenötször vittem végig az adott történetet, jártam végig azt az ívet, ami az enyém, és ha akkor jön egy megbeszélés, hogy ezt és ezt máshogy csináld, akkor van, hogy azt érzem, nincs igaza, mert én már többet tudok az egészről. De persze ez nem törvényszerű: van, hogy a tizenötödik előadás után olyat mond, amivel rávilágít olyasmire, ami addig nem volt számomra egyértelmű.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem elvégzését követően 2013-ban a Centrál Színházhoz, 2015-ben pedig a Vígszínházhoz szegődtél. Fontos számodra, hogy társulathoz tartozz?

Nekem nagyon fontos a társulati lét, nem tudom máshogyan elképzelni magam. Én csak úgy tudok dolgozni, csak akkor vagyok elégedett magammal, ha olyan emberek vesznek körbe, akik ismernek, akik tudják, mire vagyok képes. Számomra nagyon nehéz új csapatba kerülni, mert ilyenkor elkezdek kételkedni magamban. Ellenben, ha egy olyan közösségben vagyok, akik ismernek engem, rögtön érzem a bizalmat, ezáltal felszabadultan tudok dolgozni.

Nem akartál soha szabadúszó lenni?

Szabadúszásban nem gondolkoztam még komolyabban, de megfordult már a fejemben. Érdekelnek mások, érdekel az össze magyar színész, nagyon szeretnék mindenkivel dolgozni. De egyelőre még ott tartok, hogy egy fix bázisra van szükségem. Én mindig azt keresem, hogy együtt, közösen alkossunk, máshogy szerintem nincs értelme a színháznak. Ez közösségi műfaj. Szabadúszóként is biztosan létezik, hogy az ember minden közösségben megtalálja az újdonságot, az inspirációt, de én még nem érzem azt, hogy belefáradtam volna ebbe a csapatba. Példának okáért négy éve vagyok a Vígszínházban, és még mindig van olyan színész, akivel nem álltam együtt színpadon.

Ahogy mondtad, negyedik évadot kezded a Vígszínházban, ezalatt számtalan darabban láthatott a közönség. Melyik az az előadás, amelyikre különösen büszke vagy, amelyikre szívesen emlékszel vissza?

Az Istenítélet. Ez már sajnos nincs műsoron, de az volt az egyik első előadásom, először dolgoztam együtt Mohácsi Jánossal. Büszke kimondottan egyik bemutatómra, alakításomra sem vagyok, mert minden előadás egy hegy, amit meg kell mászni. Nem lehet hátra dőlni, és azt mondani, hogy na, most felértem a csúcsra, mert tudom, hogy jövő héten megint meg kell csinálnom. A jelenleg futó darabok közül a Kinek az ég alatt már senkije sincsent, illetve A Pentheszileia Programot mondanám meghatározó előadásnak az eddigi szakmai életemben.

Megvallom őszintén, meg voltam győződve, hogy A Pentheszileia Programot fogod mondani elsőnek. Amikor először láttam, engem teljesen lenyűgözött, sokáig ott volt bennem. Ritkán nézek meg egy darabot kétszer, de ebből a tavalyi évadban dupláztam. És az volt az érdekes, hogy mikor másodszor néztem, teljesen más lett hangsúlyos.

Ezzel pontosan így vagyok én is, mindig más az, amiről szól, mindig más érint meg benne. Nagyon sodró az előadás, főszereplőként végig benn vagyok a színpadon. Az aznapi alakításom mindig hűen tükrözi, hogy hol tart éppen Szilágyi Csenge mint magánember. Mindig más mondatokat hallok meg jobban, más érint meg engem is az előadásban, mivel mindig más élethelyzetben vagyok én magam is. Nagy kincs az ilyen szerep, a mai napig új dolgokat fedezek fel benne. És nem utolsósorban nagyon sokat tanultam is belőle. Azóta megfigyeltem, hogy a való életben is mekkora hatással van az emberekre, akár tudat alatt is, hogy mik történtek a múltjában, a családjával. Ezek olyan dolgok, amik nem múlnak el nyomtalanul, hanem hordozzuk magunkban a vér által.

Tavaly négy premiered (Lóvátett lovagok, Háború és béke, Egy éj a paradicsomban, Kinek az ég alatt már senkije sincsen) volt, nyáron a Korhatáros szerelem 2. évadját forgattátok, emellett rendszeresen szinkronizálsz is. Nem érzed néha úgy, hogy kezd sok lenni, hogy meg kellene állni kicsit pihenni?

Nem, úgy vagyok vele, hogy amíg fiatal vagyok és bírom, addig minél több mindent ki akarok próbálni. Persze, fizikailag kezdem érezni, hogy már nem 22 vagyok, hanem 28, főleg most, hogy A diktátorhoz görkori-órákat kell vennem. Ilyenkor alszom egy hosszabbat, és már nem is érzem a fáradtságot. De munka szempontjából egyáltalán nem érzem. Egyrészt nem tudok nemet mondani semmilyen felkérésre, másrészt meg a szinkron, a film és a színház, annyira különböző, hogy ezért nem tűnik soknak. Nekem a színház az abszolút első, semmi másra nem cserélném le. A négy premier szerintem nem is olyan sok, legalábbis úgy érzem, hogy bírom.

Tavaly decemberben mutattátok be a Háború és békét, amivel nyár elején Kínában is jártatok. Milyen élményekkel tértél haza?

Jó volt eljutni Kínába, megismerni ezt a kultúrát, ami teljesen más, mint a miénk. Nekem kicsit ijesztő is, ahogyan ott élnek az emberek. Számomra, ami a „legdurvább” volt, az a környezetszennyezés, azóta még tudatosabban törekszem arra, hogy óvjuk a Földünket. Pekingben annyi ember van, hogy ebédidőben, negyedóra alatt rengeteg szemét halmozódik fel. Itt, Európában hozzájuk képest nagyon kevesen vagyunk, és roppant elkeserítő belegondolni, hogy mi itthon komposztálhatunk ezerrel, amíg ott így működnek a dolgok. Kicsit el is bizonytalanodtam, hogy én, Szilágyi Csenge mit tehetek ezzel szemben, hogyan tudom egyedül „felvenni a harcot”, számomra ez volt a legmegrendítőbb. Elkezdtem a Földért nagyon aggódni.

Ezzel szerintem nem vagy egyedül, bár tény, hogy sokszor felmerül, hogy egy ember mit számít a több milliárdhoz képest. Én például tudatosan nem veszek olyan terméket, amiben pálmaolaj van, és erre igyekszem mások figyelmét is felhívni.

Pontosan ilyenekre gondolok. Azóta még inkább figyelek minél több mindenre, szelektíven gyűjtöm a hulladékot, igyekszem megtenni, ami tőlem telik.

A Vígszínház társulati összetételét, műsorpolitikáját elnézve, úgy érzem, hogy Eszenyi Enikő különösen nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a fiatal generációt megszólítsa, bevonzza őket a színházba.

Ezt nagyon pontosan látod. A Pál utcai fiúknak hatalmas rajongótábora lett, a fiatalok megtöltik a színházat, és egyre többen jönnek az előadásokra. Nem csak arra az egyre, hanem azokra is, amiben szerepelnek a srácok. Igazi mozgalom lett: lányok és fiúk egyaránt várakoznak a művészbejárónál, a rajongásukkal pedig bevonzzák a barátaikat, osztálytársaikat is a színházba, ez pedig mindenféleképpen jó dolog. Az előadásokban kell, hogy legyen nevelői szándék, és szerintem a Vígszínház ebben most nagyon az élen jár. Egyre többen jönnek a Vígbe, a Pestibe, és ahogy látom, most már nem csak a zenés, hanem a prózai darabokra is.

Említetted, hogy egy előadásban kell nevelői szándéknak lennie. És mi a színész igazi feladata?

A színészetről mindig úgy gondolkozom, hogy vagy ez a leghaszontalabb, amit csinálunk, mert elmehetnénk orvosnak, szociális munkásnak, vagy műanyag palackokat válogatni, vagy éppen ellenkezőleg: a leghasznosabb. Szerintem ez az elsődleges feladatunk: reflektálni, kérdéseket felvetni, anélkül, hogy megadnánk a választ. A lényeg, hogy gondolkodásra késztessük az embereket. Persze, lehet azt mondani, hogy egy film vagy egy könyv is el tudja érni ugyanezt, de a színészetben, a színházban a jelenidejűség a legfontosabb, én ebben hiszek. Ha egy ember kint áll a színpadon, szólhat a nézőkhöz, abban ott van a most ereje, az csak abban a pillanatban létezik.

Nemrég ért véget a Korhatáros szerelem 2. évadjának a forgatása. Az első szezonban az általad alakított Dóra nekem kicsit egysíkú karakternek tűnt, mintha belekerült volna a főhős legjobb barátnője titulusba és kész. A folytatásban várható, hogy több teret kap?

Igen, a szálak egyre kuszábbak, ezáltal sokkal izgalmasabbak lesznek, de a sztoriról nem árulhatok el semmit. Azt nem tudnám megmondani, hogyan alakítottam a második évadban. Az a nehéz a forgatásban, hogy nincs magamat mihez mérni. Ha nem nézhetem vissza magam azonnal, akkor nem tudom felmérni, hogy milyenek a gesztusaim, hogyan játszottam. Ezért igyekszem minél természetesebben játszani, pont úgy, amilyen vagyok az életben, vagy ahogyan a színpadon játszom. Tudtommal nincs Magyarországon kimondott filmszínész-képzés, és mi sem foglalkoztunk az egyetemen olyan sokat ezzel, így nem tudom megállapítani, hogy a végeredmény milyen lesz.

Hogyan viszonyulsz a kritikákhoz? Teszel különbséget egy hivatásos kritikus és egy laikus néző véleménye között?

El szoktam olvasni őket, mert mindegyikből lehet meríteni. A rosszindulattal nem tudok mit kezdeni, de hála Istennek, ilyet még nem kaptam. Nem teszek különbséget egyik kritika között sem, sőt! Anélkül, hogy bárkit megsértenék, úgy vélem, hogy ha valaki minden estéjét a színházban tölti, és az a munkája, hogy véleményt írjon a látottakról, akkor előfordulhat, hogy egy idő után belefásul, és nem látja tisztán az előadásokat. Ha heti hét napból hatot színházban vagy, egy idő után nem lehet meglepni, újat mutatni, ezáltal elveszted a kíváncsiságodat. Ellenben egy mezei néző – gondolok itt a szüleimre, a barátaimra is –, mindig nyitottan ül be, ahogyan én is, ha sikerült eljutnom színházba. Számomra mindenki véleménye ugyanolyan fontos, akkor is, ha hivatásos kritikus mondja, és akkor is, ha a szüleim.

De ők azért elfogultak, nem?

Nem, nem mindig, sőt! (nevet) Anyukám kezd már kicsit elfogult lenni, de apukám és a bátyám mindig nagyon karakánul megmondják a véleményüket.

A fentiekben nagyon egyetértek veled. Velem is gyakran előfordul, hogy ha három-négy előadást nézek meg egyhuzamban, akkor érzem, hogy nem tud leülepedni bennem, vagy egy mélyen drámai darabot szinte már másnap kiüt egy musical vagy egy vígjáték.

Én pont így éreztem most, amikor a Vatikánban és Rómában voltam. Annyi élmény ért, hogy egyszerűen már nem tudtam feldolgozni. Egy idő után csömört kap az ember, ha, mondjuk, sok festményt néz egy múzeumban. A végén azt sem tudja, hogy melyik tetszett igazán neki, összekuszálódik az esztétikai érzéke. Legalábbis én így vagyok ezzel.

Szeptemberben indult a Nagy Dráma Kihívás, amelyben te is szerepet vállaltál. Mi motivált leginkább abban, hogy dráma-nagykövet legyél?

Amikor kicsi voltam, és elhatároztam, hogy színésznő szeretnék lenni, akkor kezdtem ismerkedni a drámákkal. Rengeteg Shakespeare-kötetünk van otthon, tizenhárom-tizennégy éves lehettem, amikor falni kezdtem a drámákat, egyiket a másikat után olvastam. Sokkal jobban élveztem, mint más könyveket, mert a párbeszédek mögé nagyon sok mindent tudtam képzelni. A regényekhez meg nem mindig volt türelmem, a leírások sokszor untattak. Viszont, képzeld el, hogy ami Shakespeare volt otthon (nem az összes, de rengeteg), azt mindet elolvastam. Nem mindet értettem, persze voltak lábjegyzetek, volt, amit akkor félbehagytam, volt, aminek nehéz volt a fordítása, de már akkor is éreztem, hogy ennek az egésznek színházszaga van. Éppen ezért nagyon élveztem drámákat olvasni. Az meg különösen jó volt, hogy az irodalomórákon mindig tudtam, hogy miről beszélnek. Drámát olvasni élmény.

Lanczkor Gábor azt nyilatkozta, hogy „a kőszínházakban leginkább a Shakespeare-Csehov-Molnár Ferenc- malom forog váltakozó színvonalon”, Székely Csaba egy interjúban erre úgy reagált, hogy „ez egyfajta íratlan szabály: nagyszínpadon nagy klasszikusok és közönségbarát művek, kisszínpadon kis klasszikusok és félőrült rendezők munkái. Kortárs magyar darabokra nincs igazán kereslet, általában csak kisméretű, ötven-száz férőhelyes termekben találkozunk velük. Az egy biztonságos méret.” Te hogyan látod a drámák, különösen a kortárs drámák helyzetét most, 2018-ban?

Ezekkel mind egyetértek. Vegyük a Vígszínházat, amelynek 1200 férőhelyes nézőtere van, ha színházigazgató lennék, a nagyszínpadra én is nagyon óvatosan engednék be kortárs darabot. Ez nehéz kérdés. Van az a réteg, aki vágyik a kortársra, ők elmennek egy Pintér Béla-darabra, vagy a Katonába. Viszont van az a réteg, akiknek a színház Molnár Ferenccel, Moliére-rel és Shakespeare-rel egyenlő, az ő igényeiket is ki kell elégíteni. A klasszikusokra éppúgy szükség van, mint a kortársakra. Példaként a most bemutatásra kerülő Liliomot tudom hozni, ami egy valódi csoda, megérdemli, hogy újra és újra elő legyen véve. A Vígszínháznak, mint minden színháznak, megvan a maga profilja, de ezt lehet valamennyire formálni. Ott van például a Földrengés Londonban, ami kortárs és a nagyszínpadon mutattuk be. Kortárs magyar drámák terén is nagyon sok az újdonság, a próbálkozás (Pintér Béla, K2), szerintem fantasztikus, mikor a semmiből születik egy új darab. Nekünk itt van Vecsei H. Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila, akik mindig igyekeznek valami újat létrehozni, és ebben a Vígszínház is támogatja őket bizonyos keretek között. Úgy érzem, hogy egyre nagyobb létjogosultsága lesz a kortárs drámáknak, egyre több teret nyernek maguknak, ami jó dolog.

Köszönöm az interjút!

Fotók: Vígszínház (Dömölky Dániel, Gordon Eszter)