„Farkas vagyok!”, „Egy majomban őrlünk”, „Pofon-ofon”, „Beszél a szél” – talán ennyi éppen elég, hogy azonnal eszünkbe jusson a magyar színháztörténelem egyik ikonikus darabja. A Dés-Geszti-Békés trió 1996-ban bemutatott musicaljének, A Dzsungel Könyvének sikerszériája idén ősztől új beállókkal dübörög tovább.

Kétségtelen, hogy a hazai musicalirodalom egyik kiemelkedő alkotása A Dzsungel Könyve, hiszen csak a Pesti Színházban 1996. január 28-án debütáló előadás mára átlépte az 1200. előadásszámot (és akkor a tucatnyi vidéki színház és amatőr társulatok bemutatóiról még nem is beszéltünk!). Dés László zenéjét több generáció dúdolja, ahogyan Geszti Péter sokszor kínos rímekkel és szójátékokkal teletűzdelt sorait is ezrek ismerik, éneklik és idézik. (Jómagam is gyerekként rongyosra hallgattam a kazettát.)

Vitathatatlan, hogy a musical zenei világára nagy hatást gyakoroltak a Disney-rajzfilm indai népzene és a jazz egyvelegéből született dalai, ahogyan könnyen párhuzamot vonhatunk Az oroszlánkirály nyitányával is. Mégis, számomra sokkal kedvesebbek ezek a dalok, mint a klasszikus mozifilm slágerei (bár azt is hozzá kell tennem, hogy szerintem az animációs változat, finoman szólva is, nem tartozik a stúdió legjobb alkotásai közé), ahogyan a történet adaptálásának megítélésénél is a magyar verzió felé hajlana a mérleg nyelve.

A musical – köszönhetően Békés Pál szövegkönyvének – ugyanis elhagyja mindazt a negédességet, giccset, amit a rajzfilm az eredeti történetbe beleerőszakolt, és sokkal hűebben követi a regény eredeti cselekményét. Humorból itt sincs hiány, végtére is az elsődleges célközönség a gyerekek, tinédzserek, ugyanakkor sokkal inkább helyezi a hangsúlyt a felnőtté válás folyamatára. A védtelen kisfiúból, akit csecsemőként örökbe fogadtak a farkasok, dacolva ezzel Sír Kán akaratával, a történet végére olyan férfi válik, aki képes a saját lábán is megállni. Nem nehéz tehát párhuzamot vonni a „mese” és a valóság között, hiszen Maugli mindazzal szembesülni kényszerül, ami nagyban megérinti a fiatalok (különösképpen a tinédzserek) lelki világát: első szerelem, halál, kiszolgáltatottság, a család széthullása.

Ennek megfelelően az előadás több pontja is nagyban hat a nézők érzelemvilágára: kezdetnek mindjárt ott van a nyitány, ahol Maugli szülei önmagukat feláldozva igyekeznek megóvni gyermeküket a veszélytől. Nem kell sokat várni a következő halálesetre sem: még az első felvonásban végleg elbúcsúzunk Balutól, a medvétől, aki a fiú tanítója volt. A második részben Akela száműzetése az időskorúak magára hagyatottságáról szól, a „Beszél a szél”-lel pedig Bagira végleg elbúcsúztatja Mauglit a dzsungeltől, akinek onnantól kezdve egyedül kell megállnia a lábán. Ezektől a jelenetektől válik igazán erőssé a musical, hiszen mindenki életében előbb-utóbb eljönnek ezek a pillanatok. És feltehetőleg többek között ez a titka az immár több mint két évtizede tartó sikerszériának is, hiszen a darab mögöttes tartalma minden korban, minden korosztálynak aktuális.

Habár a színház több fórumon is hirdeti, hogy az előadás megtekintését 10 éven felüli nézőknek ajánlja, sajnálatos módon nem egy családot láttam, akik 4-5 éves (!) gyerekekkel érkeztek. A felhívás nem véletlen: A dzsungel könyve egy óvódás vagy kisiskolás gyermeknek túl sötét, túl sok benne a negatív fordulat, amelyet egyszerűen ők még nem tudnak feldolgozni (tisztelet a kivételnek). Ennek megfelelően számukra hamar unalomba fulladhat az előadás, ami persze azt is maga után vonja, hogy beszélni, ugrálni kezdenek, kérdeznek (a mellettem ülő kisfiú például minden egyes alkalommal teljes hangerővel érdeklődte meg az anyukájától, hogy Bagira miért hívja kis békának Mauglit, mikor valójában ember), ami valljuk be: mindenki (a család, más nézők, színészek) számára rontja az élményt. Rosszabb esetben pedig végképp elmegy a gyerek kedve a színházba járástól, hiszen olyan darabot nézettek meg vele, amelynek felét nem értette.

Hegedűs D. Géza rendezése nem akar sem többnek, sem kevesebb látszani, mint amit a musical láttatni kíván. Nem feltétlen akarja kihangsúlyozni minden esetben, hogy a főszereplők – többnyire – állatok, inkább állati és emberi tulajdonságokból közösen építkezik, ehhez a koncepcióhoz jól passzolnak Orosz Klaudia jelmezei is. Dávid Attila díszlete is hasonlóképpen jól funkcionál mind a természet, mind az ember lakta környezet háttereként. Imre Zoltán koreográfiái lendületesek, látványosak – összességében simán megállják még ma is a helyüket, mint ahogyan az egész előadás. 

Józan László közel 10 éve alakítja Mauglit, alkatilag tökéletes is a szerepre, de színészileg nem sikerült maradandót alkotnia. Józannal kapcsolatban vegyes érzéseim vannak, A Pál utcai fiúkban nem igazán volt meggyőző, a Távoli dallal viszont megmutatta, hogy igen sok lehetőség van benne. Maugliként, vagyis kiskamaszként már nem igazán hiteles, énekben pedig nagyon sokszor volt hamis, a magasabb hangoknál többször is rossz technikát használt. Éppen ezért az 1000. előadás tiszteletére írt, az első felvonás fináléjába beillesztett „Csak egy út van” is sokat veszített erejéből, pedig a musical egyik legerőteljesebb daláról van szó.

Akadnak olyan színészek, akik már a kezdetektől fogva szerepelnek a musicalben. Borbiczki Ferenc Akelája erőteljes vezető, aki minden esetben elfogadja, betartja és betartatja a dzsungel törvényeit, még akkor is, ha azok az ő életére negatív hatással bírnak. Reviczky Gábor rutinból hozza Balu figuráját, de nem a legjobb értelemben: érezhetően nagyon unja már az előadásokat. Legutóbb a Valahol Európában musicalben láttam, már akkor is feltűnt, hogy nehezen beszéli be a teret (most is sokszor nem lehetett érteni a prózai részeket), énekben hasonlóan gyenge. Vele ellentétben Méhes László roppant élvezetes Káként, olyan, mintha először lépne színpadra, holott ő is 1996 óta viszi egymaga a szerepet. Mozgásában, beszédében kiválóan megjeleníti a kígyók jellemvonásait, ő volt az előadás egyik csúcspontja.

A régóta repertoáron lévő daraboknál kell is a vérfrissítés (a társulati tagok jönnek-mennek, a színészek kiöregednek a szerepből), ezek mindig egy plusz löketet adnak. Orosz Ákos az általam látott előadáson debütált, ősztől ő alakítja Sír Kánt Karácsonyi Zoltán mellett. Számomra az ő alakítása volt a legmaradandóbb (azt nem írhatom, hogy kellemes csalódás, mert többször volt szerencsém látni Oroszt, így bíztam a színészi képességeiben), élő energiabombaként élt mindvégig a színpadon. Tény és való, hogy a történetben Sír Kán negatív karakter, de egyben igazi ösztönlény is. Nem hatalomra vágyik, pusztán a saját maga elvárásainak akar megfelelni, ám a dzsungel törvényeit kénytelen-kelletlen, de betartja.

Hálás dolog Bagirát játszani: az anyáskodó, féltőn szerető fekete párduc sokáig védelmezi Mauglit, ha kell, szinte azonnal ugrik, ha baj van, ugyanakkor idővel felismeri, hogy a fiúnak egyedül kell boldogulnia. Fekete Györgyi játékát azonban nem minden esetben éreztem abszolút hitelesnek, és hiába az előadás egyik legszebb dala (Beszél a szél) az övé, mégsem sikerült teljesen maradandót alakítania. Puzsa Patrícia Túnája kedves, ám határozott, igyekszik saját magát érvényre juttatni. Mauglival való találkozása igazi szerelem első látásra, ez az érzelem viszi előre mindvégig a darabban. Nádas Gábor Dávid Buldeóként a kor igazi férfiideálja: erős és remek vadász, mely képességével kivívja a falu lakóinak (különösen a hajadon lányok) tiszteletét, ugyanakkor gőgje és hiúsága jóval hatalmasabb, ez okozza végül a vesztét.

Szántó Balázsnak nem sok tér jut Csilként, de a frissen a színházhoz szegődött színésznek ez is éppen elengedő, hogy megcsillogtassa tehetségét. A keselyű a legdrámaibb fordulatok közepette érkezik, ám megjelenésével, gunyoros stílusával minden alkalommal old a feszültségen. Bármennyire is mulatságosak a jelenetei, mégis van bennük valami keserűség, hiszen ő és társai akkor és ott jelennek meg, ahol a halál felüti a fejét. Kevesen szívlelik is ezért, de a természet rendje szerint ez a feladatot is el kell végeznie valakinek.

Minden apróbb negatívuma ellenére A dzsungel könyve igazi klasszikus, olyan, mint a Macskák vagy Az Operaház fantomja, vagy, hogy magyar példánál maradjunk, az István, a király vagy A padlás. Egyszer mindenképpen látni kell, különösen, ha az ember szereti a zenés színház rajongója, ugyanakkor jelen esetben számolnunk kell azzal, hogy főként prózai színészek viszik az énekes szerepeket is. De a történet kárpótol minket mindenért. 

Zene: Dés László
Dalszöveg: Geszti Péter
Szövegkönyv: Békés Pál (Rudyard Kipling azonos című regénye alapján)
Díszlet: Dávid Attila
Jelmez: Orosz Klaudia
Koreográfus: Imre Zoltán
Rendező: Hegedűs D. Géza

A bemutató időpontja: 1996. január 28. – Pesti Színház

A cikk a 2018. október 22-én, 11 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók a Vígszínház oldaláról származnak (fotók: Almási J. Csaba; Szkárossy Zsuzsa)