Kasimir és Karoline - premier (Centrál Színház, Kisszínpad, 2019)

A tragikusan fiatalon elhunyt Ödön von Horváth népszínművével nyitja a 2019-es évet a Centrál Színház. A Kasimir és Karoline Stohl Andrással és Bata Évával a címszerepben, Alföldi Róbert rendezésében érkezett meg a Kisszínpadra.

15470312833959_56.jpg

Ödön von Horváth (1901-1938), akit leginkább a Mesél a bécsi erdő drámája kapcsán ismerhetünk, harmincegy évesen, 1932-ben írta meg a gazdasági világváltás idején játszódó fájdalmasan szép balladáját, a Kasimir és Karoline-t. Magyarul először 1983-ban mutatták be, az azóta eltelt 35 év alatt azonban mindössze 12 alkalommal került repertoárra. (Érdekesség, hogy 2000-ben Kecskeméten, pont Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója rendezte meg.) Kissé talán meglepőnek tűnhet, hogy 2019-ben pont a Centrál tűzte műsorára, hiszen nem egy könnyen befogadható történetről van szó, amelynek kifejezetten a szórakoztatás lenne a célja. A teátrum azonban úgy tűnik, szeret kísérletezni, feszegetni a határokat (nagyon helyesen), ez már a tavalyi évadban is érzékelhető volt Ibsen Kísértetek című drámájának bemutatásakor – szintén Alföldi Róbert rendezésében.

15470312980027_56.jpg

A történet az 1929-es gazdasági világválság idején játszódik, a helyszín a müncheni Oktoberfest. Mindössze egyetlen nap és éjszaka elegendő, hogy emberi életek dőljenek romba, hiszen mindenki elveszít valamit. Míg a tömeg csodálattal telve figyeli a Zeppelin repülését, addig az ötvenes éveiben járó Kasimir, aki sofőrként kereste addig a kenyerét, elveszíti az állását. Párja, a fiatal Karoline csupán szórakozni akar, „csak felülni a hullámvasútra és enni egy fagylatot”, ám találkozik Schürzingerrel, aki felvilágosítja, hogy nem lesz hosszúéletű a párkapcsolata. Törvényszerű ugyanis, hogy aki elveszíti a munkáját, az elveszti szerelme érdeklődését is. Kasimir és Karoline egyaránt küzd ezen az éjszakán – előbbi a kapcsolatukért, utóbbi saját magáért, miközben aljas bűnözők és élveteg milliomosok is keresik saját boldogságuk kulcsát.

15470312979179_56.jpg

Biztos vagyok benne, hogy a Centrál Színház legújabb bemutatója az egyik legmegosztóbb előadások közé fog tartozni, hiszen a teátrum törzsközönsége a szórakoztató, könnyed darabokhoz vagy az ilyen köntösbe becsomagolt drámákhoz van szokva. A Kasimir és Karoline azonban se nem könnyed, és a szó szoros értelmében nem is szórakoztató, hiszen már maga a kiindulási pont is mély drámáról árulkodik. Azok viszont, akik ismerik a szerző munkásságát, és tudják, mire vesznek jegyet, bizonyára nem fognak csalódni, annak ellenére sem, hogy Alföldi rendezése ezúttal nem mindenben hozza azt a profizmust, amelyet megszokhattunk tőle.

15470312977202_56.jpg

A rendező egy interjúban azt nyilatkozta, hogy számára „ez egy annyira meglepően kortárs darab, hogy igazából nem is jön össze […] a harmincas évekkel.” Ennek megfelelően, habár az időpont (1929 októbere) és a helyszín (München) is adott, mégsem érződik, hogy akkor és ott járnánk. Kortalanná, ezáltal keserűen aktuálissá varázsolja a darabot, hiszen minden, amit látunk, az itt és most is játszódhatna. Erről árulkodik Kálmán Eszter díszlete is, ahol a plafonról ezernyi karácsonyi dísz lóg, a padlót égősor borítja. Ezek adják legtöbbször a csillogást, könnyedén tekinthetjük a gömböket akár a Zeppelin fényeinek, akár a vásári bódék giccses színkavalkádjának. A karácsonyi hangulattal kontrasztot is állít: hiszen ezek a szeretet ünnepének, a békességnek az eszközei, de pusztán azzal, hogy alul-fölül mindent elborítanak, a díszlet is jelzi, hogy itt erre ne számítsunk, romlott az egész világ, és romlott benne minden férfi és nő. (És bár ez kifejezetten nem lehetett célja a rendezésnek, de az, hogy már októberben karácsonyi díszek fogadnak minket, egyfajta fricska a társadalmunknak.) Egyébiránt a díszletet fényes, fekete falak alkotják oldalról, ahonnan folyósok és ajtók nyílnak, bár ez utóbbit viszonylag keveset használják.

15470313104336_56.jpg

Az előadás első felében a humor és a dráma egyaránt megfér egymás mellett, és előbbi kifejezetten jól is áll a darabnak. Alföldi remekül kezeli a komikus helyzeteket, minden poén a helyén van, de sajnálatos módon a mélyebb tartalommal bíró részeknél már elveszni látszik ez a precizitás. A történet számos pontján érződik, hogy oda nem illő vagy unalomig elnyújtott jelenetet látunk, amelyek nem minden esetben viszik előre a cselekményt. Ilyen például a torzszülöttek bemutatása, amelynek, ha nagyon akarom, megtalálom az értelmét a darabban, de ez egyrészt belemagyarázás lenne, másrészt nem változtatna azon, hogy túlságosan unalmasnak találtam. Ez sajnos a darab második felére fokozottan lesz érvényes (ekkor már csak a dráma marad, a humor teljesen elveszik), és bár a befejezés katartikus, mégsem tudja feledtetni a gyengébb pillanatokat, amelyekből akadt bőven. Hiába próbálja meg XXI. századivá varázsolni ezt a szürreális, ám mégis mélyen emberi történetet a rendezés, ez itt és most nem sikerült maradéktalanul. A cselekmény és a dialógusok sokszor önismétlésbe csapnak át, amely csak ártott a darabnak.

15470313099196_56.jpg

Persze, koránt sem olyan rossz a helyzet, mint amennyire a fentebbi sorokból kitűnik, hiszen akadnak egészen jó rendezői ötletek is, ráadásul a színészi játék is rengeteget képes dobni az előadás színvonalán. Alföldi értelmezésében Kasimir és Karoline nem egy korosztály: a férfi ötvenes, a nő harminc körül jár. Ez eleve predesztinálja, hogy kapcsolatuk nem lehet hosszútávú, nézőként pedig tudjuk, hogy nem a miatt ér véget, mert a férfi elveszíti a munkáját. Stohl András örök vesztes, akaratgyenge munkásosztályból származó Kasimirjéből hiányzik mindaz, amire Karoline vágyakozna. Egyszerű nadrág-pulóver szettjével, és bajuszával igazi átlagpolgárrá változik, aki nem képes (de lehet nem is akar) tenni a sorsa ellen. Stohl ezúttal is bebizonyítja, hogy kiváló a drámai szerepekben is, éppúgy, ahogyan a párját alakító Bata Éva, akit a magyar nép leginkább az ország Tecájával azonosít. Holott, benne is jóval több van: remekül hozza a fiatal, naiv Karoline-t, aki saját feje után menve keresi a boldogságát és önmagát. Kevés élettapasztalattal rendelkezik, így nem ismeri fel, hogy miközben felfelé próbál kapaszkodni, egyre mélyebbre süllyed.

15470313240495_56.jpg

Varju Kálmán eleinte szerethető Schürzinger, megmosolyogtat és reményt ad, mint az egyetlen olyan karakter, aki végletekig tisztességes. Kasimirtől egy fokkal tökösebb csupán, ám még ő sem képes igazán arra, hogy változtasson a helyzetén. Egészen addig a pontig, amíg nem válik ő is a körülmények áldozatává, onnantól kezdve a nézőnek benne is csalódnia kell. Szabó Simon ismételten piti bűnözőt alakít, aki végül elnyeri a büntetését. Szemes Franz sztereotípiával ábrázolt alak: vedeli a sört, falja a kolbászt, igazi hímsovinisztaként a nőket semmibe nézi, és rajta nem múlik, ha kell, meg is üti őket. Párja a Pálfi Kata által alakított Erna, aki mindezek ellenére is kitart mellette, holott nyilvánvaló, hogy a férfi csak kihasználja őt. A történet végén az ő karaktere is tartogat meglepetéseket, Pálfi a végjátékban tud igazán kiteljesedni színészileg.

15470312836774_56.jpg

Papp János Rauch tanácsosa és Cserna Antal Speerje a társadalmi ranglétra magasabb fokán helyezkednek el, ennek megfelelően vissza is élnek a hatalmukkal. Mindketten úgy vélik, hogy a nőket pénzen lehet megvenni, ami helyenként igazzá is válik. Lelkük sötét és ocsmány, jellemük visszataszító, ezt mindkét színész hitelesen jeleníti meg. Ennek ellenére ezeket a részeket éreztem leginkább elnyújtottnak, önismétlőnek, és értem én, hogy a kiszolgáltatottságot és a világ romlottságát kívánja bemutatni a karaktereken keresztül, de talán célszerű lett volna kicsit húzni a dialógusukból. Ugyanez igaz Borbás Gabi szerepére is, aki afféle sanzonénekesként szakítja meg minduntalan a cselekményt. A rendezés retro-slágerekkel (természetesen Szécsi Pál Carolinája sem maradhat ki) tűzdeli tele a történetet, amelyek azonkívül, hogy az elidegenítés eszközeként folyamatosan emlékeztetnek minket arra, hogy itt és most színházi előadást látunk, egyéb célt nem igazán szolgálnak.

15470312832133_56.jpg

Apróbb szerepekben tűnik fel Gats Éva, Szalay Olimpia és Endrédy Gábor. A lányok leginkább a kiszolgáltatottság és a hatalom áldozatai, őket kívánja megszerezni a kiöregedett felsőbb réteg – több-kevesebb sikerrel. Endrédynél kissé kényszeredettnek éreztem, hogy többek között ő játssza a pincérnőt, ebben a történetben nem látom a létjogosultságát ennek a rendezői ötletnek, épp úgy, ahogyan a migránsok említése is kissé oda nem illőnek tűnt számomra. (De lehet, csak azért, mert zsinórban ez volt a harmadik előadás a hétvégén, amelyben felvetődött ez a probléma.)

1547031283513_56.jpg

Látható tehát, hogy nem egy könnyed darabról van szó, amelyen sokáig kell gondolkodnia a nézőnek. Megvallom, ha rögtön az előadás után ragadtam volna magamhoz a billentyűzetet, jóval több negatív kritikát kapott volna a bemutató, de így, hogy több mint egy hetem volt elmélkedni rajta, sok minden a helyére került, más megvilágításba helyezve ezzel az egész történetet és rendezést. Habár továbbra is fenntartom, hogy túlzottan hosszú a játékidő, a színészi alakítások és a katartikus, keserédes befejezés miatt mégis érdemes megtekinteni. Arról nem is beszélve, hogy idővel, ha mindenki belerázódik a szerepbe, jóval kiforrottabbá, dinamikusabbá válhat az egész előadás, könnyedén javíthat azokon a hiányosságokon, amelyek most még a bemutató velejárói.

Író: Ödön von Horváth
Fordító: Gáli József
Díszlet- és jelmeztervező: Kálmán Eszter
Zene: Budapest Bár
Rendező: Alföldi Róbert

A bemutató időpontja: 2019. január 6. – Centrál Színház, Kisszínpad

A cikk a 2019. január 6-án, 19 órakor kezdődő premier alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók a Centrál Színház oldaláról származnak, fotós: Horváth Judit.