A tragikusan fiatalon elhunyt Ödön von Horváth népszínművével nyitja a 2019-es évet a Centrál Színház. A Kasimir és Karoline Stohl Andrással és Bata Évával a címszerepben, Alföldi Róbert rendezésében érkezett meg a Kisszínpadra.

Ödön von Horváth (1901-1938), akit leginkább a Mesél a bécsi erdő drámája kapcsán ismerhetünk, harmincegy évesen, 1932-ben írta meg a gazdasági világváltás idején játszódó fájdalmasan szép balladáját, a Kasimir és Karoline-t. Magyarul először 1983-ban mutatták be, az azóta eltelt 35 év alatt azonban mindössze 12 alkalommal került repertoárra. (Érdekesség, hogy 2000-ben Kecskeméten, pont Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója rendezte meg.) Kissé talán meglepőnek tűnhet, hogy 2019-ben pont a Centrál tűzte műsorára, hiszen nem egy könnyen befogadható történetről van szó, amelynek kifejezetten a szórakoztatás lenne a célja. A teátrum azonban úgy tűnik, szeret kísérletezni, feszegetni a határokat (nagyon helyesen), ez már a tavalyi évadban is érzékelhető volt Ibsen Kísértetek című drámájának bemutatásakor – szintén Alföldi Róbert rendezésében.

A történet az 1929-es gazdasági világválság idején játszódik, a helyszín a müncheni Oktoberfest. Mindössze egyetlen nap és éjszaka elegendő, hogy emberi életek dőljenek romba, hiszen mindenki elveszít valamit. Míg a tömeg csodálattal telve figyeli a Zeppelin repülését, addig az ötvenes éveiben járó Kasimir, aki sofőrként kereste addig a kenyerét, elveszíti az állását. Párja, a fiatal Karoline csupán szórakozni akar, „csak felülni a hullámvasútra és enni egy fagylatot”, ám találkozik Schürzingerrel, aki felvilágosítja, hogy nem lesz hosszúéletű a párkapcsolata. Törvényszerű ugyanis, hogy aki elveszíti a munkáját, az elveszti szerelme érdeklődését is. Kasimir és Karoline egyaránt küzd ezen az éjszakán – előbbi a kapcsolatukért, utóbbi saját magáért, miközben aljas bűnözők és élveteg milliomosok is keresik saját boldogságuk kulcsát.

Biztos vagyok benne, hogy a Centrál Színház legújabb bemutatója az egyik legmegosztóbb előadások közé fog tartozni, hiszen a teátrum törzsközönsége a szórakoztató, könnyed darabokhoz vagy az ilyen köntösbe becsomagolt drámákhoz van szokva. A Kasimir és Karoline azonban se nem könnyed, és a szó szoros értelmében nem is szórakoztató, hiszen már maga a kiindulási pont is mély drámáról árulkodik. Azok viszont, akik ismerik a szerző munkásságát, és tudják, mire vesznek jegyet, bizonyára nem fognak csalódni, annak ellenére sem, hogy Alföldi rendezése ezúttal nem mindenben hozza azt a profizmust, amelyet megszokhattunk tőle.

A rendező egy interjúban azt nyilatkozta, hogy számára „ez egy annyira meglepően kortárs darab, hogy igazából nem is jön össze […] a harmincas évekkel.” Ennek megfelelően, habár az időpont (1929 októbere) és a helyszín (München) is adott, mégsem érződik, hogy akkor és ott járnánk. Kortalanná, ezáltal keserűen aktuálissá varázsolja a darabot, hiszen minden, amit látunk, az itt és most is játszódhatna. Erről árulkodik Kálmán Eszter díszlete is, ahol a plafonról ezernyi karácsonyi dísz lóg, a padlót égősor borítja. Ezek adják legtöbbször a csillogást, könnyedén tekinthetjük a gömböket akár a Zeppelin fényeinek, akár a vásári bódék giccses színkavalkádjának. A karácsonyi hangulattal kontrasztot is állít: hiszen ezek a szeretet ünnepének, a békességnek az eszközei, de pusztán azzal, hogy alul-fölül mindent elborítanak, a díszlet is jelzi, hogy itt erre ne számítsunk, romlott az egész világ, és romlott benne minden férfi és nő. (És bár ez kifejezetten nem lehetett célja a rendezésnek, de az, hogy már októberben karácsonyi díszek fogadnak minket, egyfajta fricska a társadalmunknak.) Egyébiránt a díszletet fényes, fekete falak alkotják oldalról, ahonnan folyósok és ajtók nyílnak, bár ez utóbbit viszonylag keveset használják.

Az előadás első felében a humor és a dráma egyaránt megfér egymás mellett, és előbbi kifejezetten jól is áll a darabnak. Alföldi remekül kezeli a komikus helyzeteket, minden poén a helyén van, de sajnálatos módon a mélyebb tartalommal bíró részeknél már elveszni látszik ez a precizitás. A történet számos pontján érződik, hogy oda nem illő vagy unalomig elnyújtott jelenetet látunk, amelyek nem minden esetben viszik előre a cselekményt. Ilyen például a torzszülöttek bemutatása, amelynek, ha nagyon akarom, megtalálom az értelmét a darabban, de ez egyrészt belemagyarázás lenne, másrészt nem változtatna azon, hogy túlságosan unalmasnak találtam. Ez sajnos a darab második felére fokozottan lesz érvényes (ekkor már csak a dráma marad, a humor teljesen elveszik), és bár a befejezés katartikus, mégsem tudja feledtetni a gyengébb pillanatokat, amelyekből akadt bőven. Hiába próbálja meg XXI. századivá varázsolni ezt a szürreális, ám mégis mélyen emberi történetet a rendezés, ez itt és most nem sikerült maradéktalanul. A cselekmény és a dialógusok sokszor önismétlésbe csapnak át, amely csak ártott a darabnak.

Persze, koránt sem olyan rossz a helyzet, mint amennyire a fentebbi sorokból kitűnik, hiszen akadnak egészen jó rendezői ötletek is, ráadásul a színészi játék is rengeteget képes dobni az előadás színvonalán. Alföldi értelmezésében Kasimir és Karoline nem egy korosztály: a férfi ötvenes, a nő harminc körül jár. Ez eleve predesztinálja, hogy kapcsolatuk nem lehet hosszútávú, nézőként pedig tudjuk, hogy nem a miatt ér véget, mert a férfi elveszíti a munkáját. Stohl András örök vesztes, akaratgyenge munkásosztályból származó Kasimirjéből hiányzik mindaz, amire Karoline vágyakozna. Egyszerű nadrág-pulóver szettjével, és bajuszával igazi átlagpolgárrá változik, aki nem képes (de lehet nem is akar) tenni a sorsa ellen. Stohl ezúttal is bebizonyítja, hogy kiváló a drámai szerepekben is, éppúgy, ahogyan a párját alakító Bata Éva, akit a magyar nép leginkább az ország Tecájával azonosít. Holott, benne is jóval több van: remekül hozza a fiatal, naiv Karoline-t, aki saját feje után menve keresi a boldogságát és önmagát. Kevés élettapasztalattal rendelkezik, így nem ismeri fel, hogy miközben felfelé próbál kapaszkodni, egyre mélyebbre süllyed.

Varju Kálmán eleinte szerethető Schürzinger, megmosolyogtat és reményt ad, mint az egyetlen olyan karakter, aki végletekig tisztességes. Kasimirtől egy fokkal tökösebb csupán, ám még ő sem képes igazán arra, hogy változtasson a helyzetén. Egészen addig a pontig, amíg nem válik ő is a körülmények áldozatává, onnantól kezdve a nézőnek benne is csalódnia kell. Szabó Simon ismételten piti bűnözőt alakít, aki végül elnyeri a büntetését. Szemes Franz sztereotípiával ábrázolt alak: vedeli a sört, falja a kolbászt, igazi hímsovinisztaként a nőket semmibe nézi, és rajta nem múlik, ha kell, meg is üti őket. Párja a Pálfi Kata által alakított Erna, aki mindezek ellenére is kitart mellette, holott nyilvánvaló, hogy a férfi csak kihasználja őt. A történet végén az ő karaktere is tartogat meglepetéseket, Pálfi a végjátékban tud igazán kiteljesedni színészileg.

Papp János Rauch tanácsosa és Cserna Antal Speerje a társadalmi ranglétra magasabb fokán helyezkednek el, ennek megfelelően vissza is élnek a hatalmukkal. Mindketten úgy vélik, hogy a nőket pénzen lehet megvenni, ami helyenként igazzá is válik. Lelkük sötét és ocsmány, jellemük visszataszító, ezt mindkét színész hitelesen jeleníti meg. Ennek ellenére ezeket a részeket éreztem leginkább elnyújtottnak, önismétlőnek, és értem én, hogy a kiszolgáltatottságot és a világ romlottságát kívánja bemutatni a karaktereken keresztül, de talán célszerű lett volna kicsit húzni a dialógusukból. Ugyanez igaz Borbás Gabi szerepére is, aki afféle sanzonénekesként szakítja meg minduntalan a cselekményt. A rendezés retro-slágerekkel (természetesen Szécsi Pál Carolinája sem maradhat ki) tűzdeli tele a történetet, amelyek azonkívül, hogy az elidegenítés eszközeként folyamatosan emlékeztetnek minket arra, hogy itt és most színházi előadást látunk, egyéb célt nem igazán szolgálnak.

Apróbb szerepekben tűnik fel Gats Éva, Szalay Olimpia és Endrédy Gábor. A lányok leginkább a kiszolgáltatottság és a hatalom áldozatai, őket kívánja megszerezni a kiöregedett felsőbb réteg – több-kevesebb sikerrel. Endrédynél kissé kényszeredettnek éreztem, hogy többek között ő játssza a pincérnőt, ebben a történetben nem látom a létjogosultságát ennek a rendezői ötletnek, épp úgy, ahogyan a migránsok említése is kissé oda nem illőnek tűnt számomra. (De lehet, csak azért, mert zsinórban ez volt a harmadik előadás a hétvégén, amelyben felvetődött ez a probléma.)

Látható tehát, hogy nem egy könnyed darabról van szó, amelyen sokáig kell gondolkodnia a nézőnek. Megvallom, ha rögtön az előadás után ragadtam volna magamhoz a billentyűzetet, jóval több negatív kritikát kapott volna a bemutató, de így, hogy több mint egy hetem volt elmélkedni rajta, sok minden a helyére került, más megvilágításba helyezve ezzel az egész történetet és rendezést. Habár továbbra is fenntartom, hogy túlzottan hosszú a játékidő, a színészi alakítások és a katartikus, keserédes befejezés miatt mégis érdemes megtekinteni. Arról nem is beszélve, hogy idővel, ha mindenki belerázódik a szerepbe, jóval kiforrottabbá, dinamikusabbá válhat az egész előadás, könnyedén javíthat azokon a hiányosságokon, amelyek most még a bemutató velejárói.

Író: Ödön von Horváth
Fordító: Gáli József
Díszlet- és jelmeztervező: Kálmán Eszter
Zene: Budapest Bár
Rendező: Alföldi Róbert

A bemutató időpontja: 2019. január 6. – Centrál Színház, Kisszínpad

A cikk a 2019. január 6-án, 19 órakor kezdődő premier alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók a Centrál Színház oldaláról származnak, fotós: Horváth Judit.