Arthur Miller klasszikusát, a Salemi boszorkányokat Vas-Zoltán Iván rendezésében mutatta be tavaly ősszel a Tesla Teátrum.

Arthur Miller 1952-ben, az amerikai, „mccarthysta” kommunistaellenes hisztéria kellős közepén írta meg valós eseményeken alapuló drámáját. A salemi boszorkányok (a Tesla Teátrum előadása a névelőt elhagyja) premierjére 1953 januárjában került sor, és nem kellett sokat várni a darab magyarországi bemutatására sem. Az elmúlt közel hetven évben, a színházi adattár szerint harmincöt különböző előadás született, habár ezek közül több is egy-egy rendező (Mohácsi János, Alföldi Róbert) nevéhez köthető. Ebből is látszik, hogy egy olyan érdekes és izgalmas műről van szó, amelyhez érdemes többször is hozzányúlni, újból és újból elővenni.

1692-ben, Salem Village-ben pár fiatal lány különös tüneteket kezdett produkálni: ismeretlen nyelven beszéltek családtagjaikhoz, a földön fetrengve kerültek téboly közeli állapotba. Végül azt vallották, hogy megbabonázták őket, sorra boszorkánysággal vádolva így a település lakóit. A lányok által megnevezett személyeket börtönbe vetették, majd a vádlottakat a tartomány kormányzójának kinevezése után perbe fogták. Aki bevallotta bűnét, hogy a szövetséget kötött az ördöggel, azt életben hagyták, aki tagadta az ellene hozott vádakat, azt halálra ítélték. Salemben csakhamar tömeghisztéria lett úrrá: vég nélkül, minden racionalitást mellőzve bélyegeztek meg embereket, és a következő év tavaszáig mintegy húsz személyt végeztek ki boszorkányüldözés okán.

A Szélkötő Kalamona után ez a második Tesla Teátrumos darabom, és habár messzemenő következtetéseket a színház működéséről még levonni nem tudok, a repertoárt elnézve egyelőre a kísérletező-kereső fázisba helyezném a társulatot. Az az első pillanattól kezdve érződik, hogy jóval alacsonyabb költségvetésből kényszerülnek dolgozni, mint amennyi járna nekik, így a díszletnek (meg magának a teremnek is) túlságosan is „amatőr-szaga” van. Nincs igazi színpad, mintha csak egy tornateremben lennénk, a székek három oldalról veszik körbe a játszóteret, egy emelkedővel elválasztva két-két sorban. A díszlet elemeinek nagy része feltehetőleg a társulat tagjainak háztartásából származik, a jelmezek viszont egy fokkal színházközelibbek.

Ennek a vidéki-amatőr színjátszócsoport érzetnek azonban az előadás kezdete után már szinte nem is érezni a nyomát. A társulat tagjai egytől egyig akkora lelkesedéssel és erőbedobással alakítják szerepeiket, hogy ha karakterformálásukra nem is, de alázatosságukra és hozzáállásukra mindenképpen használhatjuk a vérprofi jelzőt. A darab viszonylag sok szereplőt vonultat fel, egészen komoly és hosszadalmas próbafolyamat előzte meg a premiert (amit egy sajnálatos megbetegedés miatt október 13-ról 24-re kellett halasztani), és ez, valamint az összeszokottság, a társulati bajtársiasság erőteljesen érződik az előadáson.

Vas-Zoltán Iván, a teátrum vezetője, egyben az előadások rendezője igyekezett meghagyni saját korában a történetet, ez leginkább Húros Annamária jelmezein érezhetők, amely ha szerényebb módon is, de megidézik a XVII. századi Amerikát. Egyébiránt a rendezésre a természetesség a legtalálóbb szó, a színészek eggyé válnak a történettel és annak szereplőivel, így messziről elkerülnek bármiféle teatralitást. A kivitelezés kevés rendezői ötletet tartalmaz (viszont, az a kevés pont jókor, jó helyen üt), kicsit úgy érzem, mintha a vezetőség inkább a mű népszerűsége miatt döntött volna a bemutató mellett, semmint azért, mert Vas-Zoltán a darab által közölni akarta volna saját gondolatait. Persze, a sztori mondanivalója így is átjön, párhuzamot tudunk vonni a boszorkányperek és a mai viszonyok rágalmazásai között, de mindehhez elegendő lenne elolvasnunk az alapul szolgáló drámát. Nem várok modernizálást, vagy teljesen elvont rendezést egy darabtól, főleg nem egy klasszikus esetében, de ugyanakkor fontosnak tartom, hogy legyen benne újító szándék, amellyel indokolttá válik egy újabb bemutató.

Mindezt azonban ellensúlyozza Vas-Zoltán azáltal, hogy a szereplőkre és a közöttük fennálló viszonyrendszerre helyezi a hangsúlyt. Boronyák Gergelyhez minden tekintetben passzol John Proctor figurája: egy esendő férfit látunk, aki a múltban hatalmas hibát követett el azzal, hogy házas ember létére viszonyt kezdett a fiatal Abigaillel, ezért pedig élete végégi bűnhődnie kell. Indulatait nehezen képes kordában tartani, habár igyekszik megfékezni azokat, mikor látja, hogy erőszakos viselkedésével saját sorsát pecsételi meg. Hűtlensége alól a történet végére feloldozást nyer, leginkább a nézőtől, hiszen a boszorkányperek ideje alatt azon kevés vádlott közé tartozik, akik – vállalva a halálbüntetést – emberségből jelesre vizsgáznak. Feleségét, Elisabethet Lakatos Gabriella játssza, rendkívül erős színpadi jelenléttel, emlékezetes alakítást nyújtva. Különösen drámai az a jelenet, amelyben védeni próbálja a férjét, életében talán először vall hamisan, nem is sejtve, hogy pont az igazság elhallgatásával árt a legtöbbet.

Földvári Lilla igazán kellemes meglepetés volt számomra, a lehető legjobb választás volt Abigail Williams szerepére. Alapvetően olyan kisugárzással bír, hogy szinte vonzza a tekintetet, ráadásul roppant kellemes a hangszíne is, így látni és hallgatni is igazi öröm volt. Mindemellett tehetséggel is meg van áldva, így jellemalakulásának minden fázisában abszolút hiteles volt. Eleinte még a nézők is könnyedén elhiszik neki, hogy valóban ártatlan, gyermeki játék volt éjjel kimenni az erdőbe, hogy ott szellemidézéssel mulassa az időt barátnőivel együtt, később azonban előtört számító, bosszúszomja énje, amely kétséget sem hagy afelől, hogy gonoszsága szándékos és tudatos. A lányok közül még Dombrádi Alina játékát érdemes kiemelni, aki Mary Warrenként igazán maradandó élménnyel ajándékoz meg bennünket, különösen a második felvonásban, ahol drámai oldalának sokszínűségét képes megmutatni.

Érdemes megfigyelni a világi és az egyházi bírák viselkedését, hozzáállását a boszorkányperekhez. Elsőre könnyedén úgy tűnik, hogy Pásztor Tibor Danforth-ja kemény kézzel, de a racionalitás talaján megmaradva hozza meg az ítéleteit, és egy kis ideig reménykedhetünk, hogy a Proctor-házaspár megmenekül. Ám végül ő sem képes tisztán gondolkodni – bár mindvégig erősen érződik, hogy kétségek gyötrik az egész eljárás helyessége miatt –, így okozza vesztét tucatnyi embernek. Csík Csongor Hale tiszteletesként kívülálló a történetben, hiszen nem ismeri a városka lakosságát, így minden előítélet és pletyka nélkül képes tekinteni a történtekre. A korszak szelleméhez képest meglehetősen felvilágosult, aki könnyedén átlát mások trükkjein, de sajnos mindez mit sem ér a gyáva, pozícióját és tekintélyét mindennél jobban féltő Parris tiszteletes (Király Adrián) ügyködéseivel szemben. Parris maga is érintett az ügyben lánya, Betty (Kiss Karolina) révén, így mindenképpen érdekében áll megóvni a fiatalokat, még akkor is, ha hazugságaik az idő előre haladtával egyre nyilvánvalóbbak is.

Rajtuk kívül érdemes még kiemelni Kozma Andreát, akinek játéka az idős és mindaddig köztiszteletben álló Rebecca Nurse szerepében megkapóan őszinte. Nyári Beáta Titubája kellően félelmetes és hátborzongató, már-már elhisszük neki, hogy valóban ért a mágiához és a boszorkánysághoz. Mellékszál, ugyanakkor elmaradhatatlan a Putnam-család tragédiája: megrendítő Ann (Farkas Petra) fájdalma, amelyet halva született gyermekei miatt érez, és amely végül őt magát is a veszélybe sodorja.

A dráma nem pusztán a boszorkányüldözéseknek és azok áldozatainak állít emléket, de párhuzamot von a diktatórikus üldöztetésekkel is. Bemutatja, hogy mire nem képes egy ártatlanul útjára indított pletyka, mennyit árthatunk embertársainknak hazugságainkkal. Legnagyobb erénye mégis abban rejlik, hogy mindenféle nyílt ítélkezés nélkül ábrázolja a történtek értelmetlenségét, és figyelmeztet bennünket arra, hogy jóval felvilágosultabbak vagyunk a XVII. század emberénél. Már csak ennek megfelelően kellene cselekedni is.

Író: Arthur Miller
Fordító: Hubay Miklós
Díszlet- és jelmeztervező: Húros Annamária
Rendező: Vas-Zoltán Iván

A bemutató időpontja: 2018. október 24.  – Tesla Teátrum

A cikk a 2019. január 18-án, 19 órakor kezdődött előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók Hajnáczky Gábor (Fények és arcok) munkái.