A Katona József Színház kamaraterme, a Sufni ad otthont Aiszkhülosz ókori drámájának. A Leláncolt Prométheuszt 2018 decemberében mutatták be, az egyetemista Tarnóczi Jakab rendezésében.

Aiszkhülosz a mai ismereteink szerint nagyjából kilencven drámát írt, amiből mindössze hét maradt fent teljes terjedelmében. Ezek egyike a Leláncolt Prométheusz, az egyedüli, aminek bemutatásának éve tisztázatlan. Annyit azonban tudunk, hogy egy három drámából álló, tartalmilag is összefüggő trilógiának az első darabja. Alapját a görög mitológia egyik története képezi: Uranoszt és Gaiát gyermekük, Kronosz letaszítja a trónról, aki ellene szintén saját fia, Zeusz lázad fel, így végül ő lesz az istenek harmadik uralkodója. Prométheusz – aki kezdetben Zeusz támogatója volt – azonban magára vonja a főisten haragját, amikor ellopja a tüzet az emberek számára, és megtanítja őket a mesterségekre, az írásra, a számolásra és az orvoslásra. Zeusz bosszúja azonban utoléri: egy sziklafalhoz láncolja őt egy ember nem lakta tájon, majd arra kárhoztatja, hogy egy sas minden nap a férfi májából lakmározzon.

A dráma története nagyjából azon a ponton kezdődik, amikor Héphaisztosz leláncolja Prométheuszt, és azzal ér véget, hogy Hermész közli a férfival Zeusz végső ítéletét (a májevést). Hozzávetőlegesen úgy saccolnám, hogy az emberek többség pont ennyire részletesen ismeri a Prométheusz-sztorit, a „mi történt ez után?” kérdésre már nehezebben menne a válasz. (Ami, persze, abszolút nem baj, hiszen ilyen részletességgel nem tanítják a középiskolában a görög mitológiát, a dráma sem kötelező olvasmány, így a puszta kíváncsiság hajthatja csak az érdeklődőt, hogy utána nézzen a folytatásnak.) Jelen előadásból sem tudhatunk meg ennél többet, csupán a főhős jóslatai alapján sejthetjük a további eseményeket. A trilógia másik két műve ugyan elveszett, csak a fennmaradt töredékekből következtethetünk arra, hogyan is végződik a titán és Zeusz csatája Aiszkhülosz olvasatában. A történet vége boldog, hiszen békével zárul: Prométheusz segít megerősíteni Zeusz hatalmát, cserébe Héraklész (vagyis Herkules) megszabadítja őt láncaitól, az emberek pedig továbbra is élvezhetik a számukra ellopott tüzet és tudást.

A közel 2500 évvel ezelőtt dramatizált formában megírt történetet 2018 decemberében a Katona József Színház Sufni névre hallgató kamaratermében került bemutatásra. A társulattal és darabjaikkal egyelőre még csak ismerkedési fázisban vagyok, ebben a megkapóan hangulatos, színházi előadáshoz képest meglepően intim térben a Leláncolt Prométheusz volt a debütálásom nézőként. Épp a minap beszélgettem barátokkal arról, hogy az utóbbi időben sokkal jobban élvezem azokat a darabokat, amelyek viszonylag kevés kellékkel, díszlettel dolgoznak, mert ilyenkor a rendezőnek még nagyobb kreativitásra van szüksége, valamint a színészek is jobban ki tudnak teljesedni. A Sufni – adottságait tekintve – tökéletesen illeszkedik ebbe a sorba: nagyjából 40-50 néző fér be, és a játéktér is alig pár négyzetméternyi területtel rendelkezik.

Véleményem szerint nagy fába vágja a fejszéjét, aki görög drámához nyúl, különösen erős és határozott elképzeléssel kell rendelkeznie, hogy érdekessé tegye a sokszor eseménytelen történeteket. Habár évekkel ezelőtt korábban már olvastam magát a drámát, a biztonság kedvéért pár nappal a bemutató előtt ismét elővettem a már szétesőfélben lévő kötetemet, hogy átrágjam magam Aiszkhülosz művén. Trencsényi-Waldapfel Imre fordítását mai fejjel sokkal gördülékenyebbnek, érthetőbbnek éreztem, mint tizenévesként, de azért be kell vallanom, hogy a nézőként nehezebben befogadhatónak találtam a szöveget. Így mindenképpen ajánlom először otthon, olvasva megismerkedni a történettel, részben azért, mert akkor segítenek minket a lábjegyzetek (amelyek értelemszerűen a színházból kimaradnak), plusz annyi más impulzus éri az embert előadás közben, hogy könnyedén elkalandozhat a gondolata a szövegről.

Az egyetemista hallgató Tarnóczi Jakab, az előadás rendezője azonban minden tőle telhetőt megtesz, hogy fenntartsa az érdeklődést, ami többnyire sikerül is neki. Ez azért is nagy szó, mert a közel másfél órás előadásban tényleg nagyon kevés a cselekmény. Prométheusz láncra verve (a darabban egy vitrinbe zárva) szenved, miközben különböző istenek látogatják meg őt, érdeklődve saját maguk és a férfi sorsa felől. (Prométheusz a jövőbe látás képességével is bírt, ez is szerepet kap a drámában.) Érződik, hogy Tarnóczi sokat foglakozott az ókori történettel, apró, ám annál ötletesebb gesztusokkal oldja fel a két és fél ezer évvel ezelőtti és a mostani kor közötti hiátust. Hogy miért pont erre a drámára esett a választása, azt nem tudom (megvallom, mindeddig nem olvastam interjúkat, kritikákat, pont azért, hogy ne befolyásoljanak), de feltételezem, hogy az is szerepet játszott benne, hogy ebben a történetben Prométheusz az elnyomó hatalom elleni fellázadás szimbólumaként jelenik meg, amely mindig, minden korban aktuálissá válik.

Tarnóczi feltehetőleg azon volt, hogy színészeit minél kényelmetlenebb helyzetbe hozza, ezzel is erősítve a nézőben azt, hogy Prométheusznak mennyit kellett szenvednie azért, amit mi most tudunk és birtoklunk. Elsőre talán úgy gondolhatnánk, hogy a címszerepet játszó Dér Zsoltnak az okozza a legnagyobb nehézséget, hogy mindvégig meztelenül kell játszania, azonban már az előadás nézése közben érezzük, hogy ez jelenti számára a legkisebb gondot. Egy nagyjából 1 négyzetméteres vitrin jelképezi a láncait, és ez a bezártság sokkal inkább frusztrálja őt, mint hogy ádámkosztümben kell megjelennie. (Egyébként ezt nézőként is viszonylag hamar megszokjuk, az előadás végére szinte már fel sem tűnik.) Csak elképzelni tudom, mit jelenthet egy színésznek az, ha úgy kell kiteljesednie, érzelmek egész skáláját megmutatnia, hogy két lépésnél többet nem képes megtenni. Dér Zsolt azonban fiatal kora ellenére is remekül helyt áll: humoros és drámai egyszerre, mindkét terepen otthonosan mozog. Prométheusz egy gőgös alak, s mint ilyen, tudjuk, hogy eleve bukásra van ítélve. A hübrisz alapvető mozgatórugója a görög drámáknak, ennek megjelenítésében Tarnóczi és Dér egyaránt jelesre vizsgázott. Dér megformálásában Prométheusz gyakran tűnik dacos gyermeknek, aki nem képes komolyan venni semmit az életben, ám több soron felsejlik a felnőtt, lázadó természetű férfi alakja is, aki minden kínszenvedést vállal, és ha visszaforgathatná az idő kerekét, akkor sem cselekedne másként.

Bodnár Erika testesíti meg az Erőt, valamint egyszemélyben az Ókeaniszok karát, akik mindvégig kitartanak Prométheusz mellett. Rögtön a nyitójelenettel emlékezetessé válik a játéka, hiszen ő próbál meg adást fogni egy apró tévékészüléken, de hiába, az „embernemjárta vidéken” már semmilyen technika nem létezik. Alakjában megjelenik időnként a féltő anya és a szerető fájdalma (igaz, szerepét tekintve egyik sem igaz rá), ami számomra azért is volt különösen megható, mert rajta kívül frissen végzett színészek és egyetemisták játszanak a darabban, így bölcs tanítóként is tekinthetünk rá, aki vezeti a fiatalokat. Vizi Dávid három szerepben (a szövegkönyv szerint: Héphaisztosz, Ókeanosz, Hermész) tűnik fel, de jelenléte nem csupán ezen karakterekre koncentrálódik. Ő gondoskodik többnyire a „zenei” aláfestésről, valamint a hangeffektről, többnyire egy mikrofon segítségével, saját testét használva. 

Az egyetemista Tóth Zsófia jó választás volt a böglyök és saját sorsa, valamint az istenek (de leginkább Héra) bosszúja elől menekülő Ió szerepére. Megvallom, számomra pont az a dráma legélvezetesebb pontja, mikor ő színre lép, így kimondottan vártam, miként oldja meg a rendező ezt a jelenetet. Ió itt a korábban már említett televíziót hurcolja magával, mindezt pedig egy jégkorcsolyával a lábán teszi. Tarnóczi feltehetőleg így kívánta érzékeltetni azt a hosszú és kínkeserves utat, amely Ió mögött és előtt áll. A tehénné változott lány saját maga meséli el múltját Prométheusznak (és vele együtt a nézőnek), hogy miért is kellett menekülőre fognia, és miért csípi őt szüntelen a Héra által utána küldött bögöly (sejthető, hogy a mindig kanos Zeuszhoz van ennek is köze), ám jövőjét, amely még több szenvedéssel teli, a láncra vert férfitől kell hallania. Itt már kapunk utalást arra is, mi lesz végül majd Zeusz és a címszereplőnk viszályának a sorsa, hiszen Prométheusz látja a jövőben, hogy lesz, ki megdönti a főisten hatalmát.

Tarnóczi azonban nem csak a színészeket, hanem a nézőket is igyekszik minél többször kellemetlen helyzetbe hozni, vagy pontosabban, kizökkenteni a komfortzónából. (Megijedni nem kell, semmilyen interaktív elemet nem tartalmaz az előadást.) Már önmagában a meztelenség ténye kényelmetlen helyzetbe hozhatja a szemérmesebbeket, de sokszor kísérletezik a hang- és fényhatásokkal is (példának okáért Prométheusz láncra verése kicsivel hangosabb a kelleténél). Az is nehezebben befogadható és egyesek számára talán értelmezhetetlen is, hogy Dér közel öt percen keresztül nem tesz mást, mint igyekszik kitörni a korlátok közül (vagyis ököllel veri a vitrin falát). Ezek tipikusan olyan eszközök, amelyek kétséget kizáróan mélyítik az előadást, ugyanakkor befogadóképességtől és tűréshatártól függ, mennyire tartja feleslegesnek, vagy éppen ellenkezőleg, művészinek a néző.

Különleges és izgalmas vállalkozásnak tűnik a Leláncolt Prométheusz színpadra állítása 2018-ban, szerencsére a darab beváltja a hozzá fűzött reményeket. Ha fogékonyak vagyunk a kísérleti jellegű előadásokra, mindenképpen ajánlatos jegyet váltani, szerencsére viszonylag gyakran van műsoron.

Szerző: Aiszkhülosz
Fordító: Trencsényi-Waldapfel Imre
Dramaturg: Varga Zsófia
Díszlet-jelmez: Giliga Ilka
Rendező: Tarnóczi Jakab e.h.

A bemutató időponjta: 2018. december 20. – Katona József Színház, Sufni

A cikk a 2019. március 15-én, 19 óra 15 perckor kezdődött előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók a Katona József Színház oldaláról származnak (fotós: Dömölky Dániel).