A Semmi a Budapest Bábszínház egyik legsikeresebb előadása, 2013-as bemutatása óta folyamatos teltházzal fut. Az érdem nem alaptalan: a dán Janne Teller ifjúsági regényéből készült bábelőadás garantáltan katartikus élményt okoz nézőjének.

Janne Teller Semmi (Intet) című regénye 2000-ben jelent Dániában, és azonnal hatalmas port kavart. A XXI. század A Legyek Urájának kikiáltott könyvet szülői összefogásra először betiltották, később – irodalmi díjak hatására – kötelező olvasmánnyá vált a középiskolákban. Magyarul először 2011-ben jelent meg a Scolar Kiadó gondozásában, Weyer Szilvia fordításában, azóta további hat kiadást élt meg. 2016-ban a szerző a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendégeként hazánkban is tiszteletét tette (kíváncsi lennék rá, vajon látta-e az előadást?), valamint nálunk is több gimnáziumban ajánlott olvasmányként tartják számon. Ebből a regényből készített – nem is olyan sokkal a könyv magyarországi megjelenését követően – bábszínházi előadást Gimesi Dóra, melyet 2013 óta folyamatosan láthatunk a Budapest Bábszínház Ország Lili Stúdiójában.

„Semminek sincs értelme. Ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.” Ezekkel a mondatokkal veszi kezdetét a történet: a nyolcadik osztályos Pierre Anthon (Szolár Tibor) a tanév első napján felpattan a székéből, világgá kiáltja újonnan szerzett tapasztalatait, majd fogja magát és felmászik a házuknál álló szilvafára, hogy onnan terjessze saját eszméit. Osztálytársai be akarják bizonyítani, hogy igenis van értelme az életnek, ezért egy elhagyatott telepen létrehozzák a Fontos Dolgok Halmát. Először egy könyv, egy bicikli, egy napló, egy régóta vágyott szandál kerül bele a közösbe, a játék azonban kezd egyre komolyabbá válni. A gyerekek elveszítik a kontrollt saját szabályaik felett, míg végül mindenki feláldozza saját személyiségét. A kérdés azonban az, hogy hasznos lesz-e a Fontos Dolgok Halma, vagy – ahogy Pierre Anthon állítja – tényleg semminek nincs értelme?

Amióta vezetem a blogot, egyre gyakrabban fordulok meg színházakban, sajnos többször előfordul, hogy inkább egyfajta kényszerűség hajt. Persze, korántsem akarom sajnáltatni magam, hiszen minden egyes alkalommal örömmel és kíváncsisággal ülök be a nézőtérre, ugyanakkor ez a sok előadás gyakran kiüti egymást, nem hagy elég teret az érzelmeknek és a gondolatoknak. Az utóbbi években éppen ezért nagyon kevés olyan darab akadt, ami tényleg képes volt arra, hogy magával rántson, ami megadta számomra a kellő katarzist. Az idei évadban eddig mindössze a Mi történt Baby Jane-nel? (Szabadkai Népszínház Magyar Társulata), valamint a 10 (Radnóti Színház) volt az, ami az első perctől kezdve beszippantott, és a hangulata, a gondolatisága napokig nem engedett el. Most ebbe a sorba állt be harmadikként a Semmi, amelynél professzionálisabb bemutatóhoz tényleg nagyon ritkán van szerencsém.

Fentebb már említettem A legyek ura című regényt, mint hasonlítási alapot, ugyanakkor – ha a kevésbé ismertebbek közül kellene választanom – idesorolnám még Sam Taylor Erdő Köztársaságát (tessék rákeresni, hasonlóan izgalmas olvasmány!), vagy – ha kicsit elrugaszkodunk az eredeti témától – Takami Kósun Battle Royale-ját. Ezekben mind fontos szerepet játszik, hogy a gyermekek/tinédzserek kimozdulnak a megszokott közegből, és saját maguk vagy mások által generált szabályok szerint kezdenek el „játszani”. Egy ponton azonban az egész kontrollálhatatlanná válik, a lavinát nem lehet megállítani. Ijesztő belegondolni, hogy akarva-akaratlanul mennyire kegyetlenné tud válni egy világ, amelynek szereplői egyedül csak kiskamaszok, kiváltképp, hogy Taller regénye, ezáltal az előadás is, mindezt roppant hitelesen módon járja végig.

A történet szerint aki először feláldoz valamit a Fontos Dolgok Halmának, az találja ki, hogy ki legyen a következő és annak mit kell beszolgáltatnia. (Ezen a ponton egy fontos dramaturgiai változáson esett át a darab: az osztály összesen nyolc tanulóból áll, így – a regénnyel ellentétben – két kört játszik végig mindenki, de ez abszolút nem akadályozza a cselekmény gördülékenységét.) Kicsit ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor valaki elindul a nagyvilágban egy saját maga által varrt zászlóval, és ezt elcseréli egy kicsivel értékesebb tárgyra, majd folytatva a sort, egy luxuslakásig jut el. A gyerekek az első körben apróbb tárgyakat szolgáltatnak be (bokszkesztyű, szandál, napló), amelyek valóban csak számukra fontosak, eszmei értékük jóval többet ér, mint a piaci áruk. Azonban a sértettség és a büszkeség lerombolása egyre nagyobb áldozatot kíván, míg el nem jutunk a mintatanuló Dagadt Henrikhez, akitől azt kérik, lopja el a kígyót az iskolai szertárból. Innentől kezdve pedig valóban egyre gonoszabbá és kegyetlenebbé válik minden ötlet.

Egy olyan játéknak lehetünk tanúi, amelyből kiszállni nem lehet, bármennyire is akarna bármelyikük. A megvetésnél és a kirekesztettségnél rosszabbat egy tinédzser nem is kívánhatna, ezért pedig még saját magukat is képesek feláldozni. Minden szereplő saját egyéniséggel rendelkezik a történet elején, ez azonban sorra elveszik. Emlékeiket, vágyaikat, álmaikat, egyediségüket adják fel tudat alatt, az identitásuk elhagyásával pedig más emberi érzelmeknek is nyoma tűnik. Minden egyes „komoly” feladatnak megvan a maga meghatározó szimbolikája: Nagy Hans (Pethő Gergő) a dán nemzeti lobogóval saját nemzetét, hazatudatát árulja el, Elise Jensen (Pallai Mara) pedig saját családját csapja be, amikor társaival együtt kiássa halott kisöccsét a temetőből. Hasonlóképpen kell maga mögött hagynia a gyermekkort a szüzességét feláldozó Sofie Nielsennek (Pájer Alma Virág), amely talán az egyik legmegrendítőbb pontja az előadásnak. A kegyetlenség sora azonban ezzel nem ér véget: az istenfélő Ájtatos Kajnak (Tatai Zsolt) egy Jézus-szobrot kell ellopnia a templomból, Dagadt Henriknek (Ács Norbert) egy kutya fejét, a gitárvirtuóz Jan-Johannak (Teszárek Csaba) pedig az egyik ujját kell levágnia. Látható tehát, hogy minden egyes kérés-feladat hatalmas áldozatot kíván, nézőként pedig csak elborzadunk, hogyan jutottunk el egy naplótól idáig.

A könyv és maga az előadás is mindvégig a gyermekekre fókuszál, a felnőttek – Mathilde Eskildsen tanárnő (Blasek Gyöngyi) kivételével – nem jelennek meg a színen. A regényben ez kisebb zavart is okoz, hiszen hiányzik a szülői felelősségre vonás ahhoz a ponthoz érkezve, amikor már nem tudják tovább titkolni a Fontos Dolgok Halmát, és mintha azzal, hogy a világsajtó is felfigyelt a különös játékra, minden bűn megbocsátható lenne. (Igaz, nekem ez a rész a könyvben nem nyerte el a tetszésemet, így örültem, hogy az előadás csak pár percet szánt ezeknek a fejezeteknek, ugyan akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy a pénz, az elismerés és a világsiker valóban megfelelő kompenzáció az egyéniségünk elvesztéséért.) Viszonylag régen olvastam már a könyvet, így nem rémlik, hogy abban szerepelt volna az a jelenet, amikor a főhősnő, Agnes Aarne (Spiegl Anna) társainál hamarabb felismerve a játék veszélyes hozadékát, megpróbálja megállítani a lavinát azzal, hogy beszélni akar a tanárnővel. Ez egy fontos dramaturgiai pontja az előadásnak, hiszen jól szimbolizálja, hogy a felnőttek mennyire nem veszik komolyan a gyermekek problémáit, nem hallják meg a segélykiáltásaikat, így tulajdonképpen a felelősség nagy része is rájuk hárul. Pedig sok apró utalást kapunk arra, hogy a játék résztvevői valóban gyermeklelkületű kamaszok, jó példa erre, amikor Agnes betelefonál a szerkesztőségbe, igyekszik keveset, ám annál borzalmasabb dolgokat elárulni a Fontos Dolgok Halmáról, de nem bírja ki, hogy a kiásott koporsó és az ellopott-eltörött Jézus-szobor mellett a saját áldozatát (a sárga szandál) ne sorolja fel.

Ritkán teszek ilyen kijelentést, de számomra a Budapest Bábszínházban látott verzió sokkal többet adott, mint maga az alapmű. A regény bizonyos részeit untam, tulajdonképpen a történet közepe az igazán izgalmas és elgondolkodtató, ezzel szemben az előadás az első perctől az utolsóig megragadta a figyelmemet, holott jól ismertem a történetet. Ez egyrészt köszönhető a darabban felcsendülő Quimby-számoknak (zeneszerző: Kiss Tibor), amelyek tökéletesen illeszkednek a cselekménybe, ráadásul a szöveget új kontextusba helyezve másabb és mélyebb értelmet is nyernek. Ismételten vissza kell kanyarodom az előadás az egyik legjobban eltalált jelenetéhez, melyben Sophie elveszíti a szüzességét. Ez talán az a rész, amelyet legnehezebb úgy színpadra vinni, hogy ne váljon közönségessé, finom eszközökkel kerüljön prezentálásra, mégis érezzük a súlyát. Ekkor a dobok mögött Pethő Gergő ül (az ő karaktere veszi el a lány ártatlanságát), miközben a Sophie-t alakító Pájer Alma Virág a Magam adom című számot énekli. A dal egyre gyorsabbá válik, míg végül Pájer velőtrázó és kétségbeejtő sikoltásával ér kegyetlen véget. Az előadás során egyébként végig a színészek szólaltatják meg a hangszereket és énekelnek felváltva, ezzel szintén különleges atmoszférát teremtenek a színházteremben.

Az előadás látványtervezője, egyben rendezője Hoffer Károly, aki már korábbi munkáival (Gengszter nagyi, Apa lánya) is bizonyította, hogy igazi missziónak tekinti a bábszínház minél magasabb színvonalú való művelését. A különleges színházi műfaj iránti szeretete és tisztelete az előadás minden egyes percében érződik. Nézőként – a történet mellett – arra is érdemes figyelnünk, hogyan játszanak a színészek a bábokkal és a saját testükkel egyaránt. Számomra ez az előadás mutatta meg igazán, hogy  mennyire összetett műfaj a bábszínház. Egy bábu mozgatásához nem elég mindig egy ember, így a színészeknek végig segíteniük kell egymást, tökéletes összhangban kell állniuk. Ez persze a minden színházi produkcióra igaz, hogy az alkotóknak egy emberként kell lélegezniük, de ebben az előadásban mindez fokozottan állt fent, a szoros összetartozás érzete pedig mindvégig sugárzott a színpadról.

A bábszínház összetettségét kiválóan mutatja az is, hogy a teátristáknak egyszerre kell hagyományos színpadi és bábszínészként is jelen lenniük. A bábok nem csak segédeszközként funkcionálnak, hanem szimbolikus jelentéstartalommal is bírnak. Amikor szereplőink a játék második köre során feláldozzák saját identitásukat, a színészek az adott tárggyal együtt bábjaikat is felteszik a Fontos Dolgok Halmára, onnantól kezdve csak saját testükkel folytatják a színjátszást. Nem tudom, ez mennyire lehetetett neki kényelmetlen szerepkör a bemutató idején, hiszen ők elsősorban bábszínészek, ahhoz vannak szokva, hogy a kezükkel vagy a kezükben lévő tárgyakkal játszanak. (Persze, az is lehet, hogy ezt csak én gondolom így, de számomra ez olyan, mint amikor egy musicalszínész tisztán prózai szerepet kap.) Mindenesetre ez remekül szimbolizálja a lélek elveszítését, az élettelenül fekvő, magára hagyott bábok sokkal drámaibb hatást érnek el, mint maguk a feláldozott tárgyak.

A történet végét már nem árulom el, de annyit igen, hogy visszakanyarodunk a kiinduló ponthoz, vagyis Pierre Anthonhoz, aki hosszú hónapok elteltével lemászik a szilvafáról, hogy szemügyre vegye a Fontos Dolgok Halmát. Azonban, hogy sikerül-e őt meggyőzni, hogy van értelme az életnek, vagy éppen ellenkezőleg, a többi szereplő ad igazat ennek a luciferi figurának, az maradjon egyelőre titok. A magam részéről bízom abban, hogy ez az előadás még hosszú évekig repertoáron marad, mert ezt tényleg mindenkinek látnia kell. Arról nem is beszélve, hogy mennyi gondolatot indít el a nézőkben, így gimnáziumi osztályoknak is tökéletes lehetőséget ad egy kerekasztal-beszélgetésre. Ritka az olyan előadás, amelyben tényleg minden a helyén van, de a Semmi az ilyen.

Janne Teller regényét bábszínpadra alkalmazta: Gimesi Dóra
A regény fordítója: Weyer Szilvia
Zeneszerző: Kiss Tibor (Quimby)
Látványtervező, rendező: Hoffer Károly

A bemutató időpontja: 2013. január 8. – Budapest Bábszínház, Ország Lili Stúdió

A cikk a 2019. április 13-án 18 órakor kezdődött előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található fotók a Budapest Bábszínház facebook oldaláról származnak! (fotók: Éder Vera)