David Walliams hazánkban is kedvelt regényéből, a Gengszter nagyiból készült színpadi adaptációt mutattak be a Budapest Bábszínház Ország Lili Stúdiójában. A darab sikere 2016 óta töretlen, hiszen a szórakoztatáson túl fontos dolgokra tanítja a gyerekeket és szüleiket.

David Walliams zsűrizett a Britain’s Got Talent-ben, valamint ő az alkotója (Matt Lucas-szal közösen) a több évadot megélt Angolkák című BBC-sorozatnak, amely az angliai polgárok mindennapjait parodizálja ki. Az utóbbi években, egészen pontosan 2008 óta pedig gyermekregényeket is ír. Első könyvével (magyarul Köténycsel) szinte azonnal berobbant a köztudatba, hiszen történetének főhőse egy olyan kisfiú, aki időnként szeret lányruhába bújni. Regényeinek sikerét feltehetőleg annak köszönheti, hogy olyan társadalmi problémákat feszeget, amelyek mindennaposak, mégis tabutémának számítanak (hajléktalanok, beteg gyerekek), teszi mindezt roppant humoros formában. Így a gyerekek – szinte észrevétlenül – rengeteget tanulhatnak a műveiből, ráadásul Walliams mélységesen tiszteli olvasóit: nem nézi le őket, nem akar kioktatni senkit és nem akar szájba rágni semmit, hagyja, hogy a fiatalok maguk vonják le a következtetéseket.

A Gengszter nagyi című története – amely hazánkban 2012-ben jelent, egyben ez volt Walliams bemutatkozó regénye Magyarországon – a nagyszülő-unoka (és részben a szülő-gyermek) viszonyt helyezi előtérbe. Sok gyermek gondolja úgy, hogy a nagymamája egy unalmas öregasszony, aki feledékeny, fura kajákat főz és állandóan puszilgatni akarja őt. A tizenegy éves Ben, a történet főhőse éppen ezen a véleményen van: sosem várja az iskolahét végét, mert minden péntek estét a nagyinál kell töltenie, hogy szülei elmehessenek tánciskolába. Egy nap azonban érdekes felfedezést tesz: a nagymama fiókjában különböző ékszerekre bukkan, amelyekről fogalma sincs, hogyan kerülhettek oda. Így hát követni kezdi, hamarosan pedig megtudja, hogy az ő nagyija egy világhíres-hírhedt gengszter, a „Fekete Macska”. Kiderül, hogy az öregasszony nem is olyan unalmas, főleg, mikor elmeséli, hogy mindeddig a koronázási ékszereket nem sikerült egyedül ellopnia. Bennek több sem kell: elhatározza, hogy ketten elkövetik az évszázad bűntényét, a „Fekete Macska” utolsó nagy akcióját.

A színpadi adaptáció, mint sok más mű esetében, ezúttal is Gimesi Dóra nevéhez köthető. Az előadás cselekménye mindvégig hűen követi az eredeti történetet, az egyes karakterek ábrázolása is a lehető legjobban sikerült. Aki olvasott már Walliams-regényt, az tudja, hogy a szerzőnek egészen egyedi humora van, amelyet színpadon (vagy akár mozifilmben) teljes egészében megjeleníteni lehetetlen feladatnak bizonyulna. Gimesi változata nem is törekszik erre, a néhol abszurd tulajdonságokkal rendelkező szereplőket realisztikusabb stílusjegyekkel ruházza fel, ugyanakkor nem mellőzi a vígjáték elemeit sem. Mindennek köszönhetően sokkal inkább közelebbinek érezhetjük ezt a változatot, a gyerekek (és akár a felnőttek is) könnyebben azonosulhatnak a karakterekkel és a felbukkanó szituációkkal.

A történet legnagyobb erőssége, hogy friss, mai nyelvezetének köszönhetően abszolút közérthetően fogalmaz, a cselekmény mindvégig leköti a figyelmet, hiszen frappánsabbnál frappánsabb fordulatokat kapunk, és ami a leglényegesebb: viszonylag új szempontból közelíti meg a nagyszülőkhöz való viszonyt. A mai rohanó világban valóban sokszor nincs időnk még azokra a családtagjainkra sem, akikkel egy fedél alatt élünk, hát még azokra, akik az idősebb generációhoz tartoznak. Az előadás ezekre reflektál nagyon jól: idő- és türelemhiány jellemzi a szereplőket, az unoka és a nagymama nem találja a közös hangot, az apa pedig mint egy állandó bútordarabra, úgy tekint saját anyára. Pedig minden múlandó, de erre csak akkor jövünk rá, mikor már elveszítettük szeretteinket. Erre hívja fel a gyerekek és az őket kísérő szülők figyelmét a darab, és arra, hogy legyünk sokkal toleránsabbak az idősebbekkel.

Főszereplőnk, Ben nagy álma, hogy felnőttként vízvezeték-szerelő legyen, ezt adja az alapját az előadás díszletének is: az ágyak, az autó és a falak egyaránt csövekből épülnek fel. Habár a színlapon csak annyi szerepel, hogy az előadás rendezője, Hoffer Károly felelős a látványtervekért, gondolom, ez nem csak a díszletet, hanem a jelmezeket és a bábokat is magába foglalja. Ez utóbbiból most keveset kapunk, egyedül Bent láthatjuk mindvégig bábalakban, ezzel is jól elkülönítik a gyermekek és a felnőttek szerepét. Rajta kívül a nagymama kap még bábot nagyjából 30 perc erejéig (a bevetés során), valamint az őrség tagjai bújnak hatalmas maszkok mögé. Ez a megoldás kiváló lehetőséget ad a színészeknek, hogy kimozduljanak kicsit komfortzónájukból, hiszen a gárda nagy részének csak a saját teste áll rendelkezésre. Így emeli ki az előadás mind a hagyományos, mind a bábszínház erényeit, és e fúzióból egy különösen jól sikerült produkció született meg.

Szolár Tibort legtöbbször Ben bábja mögött láthatjuk, időnként azonban elhagyja „társát”, de ekkor sem esik ki a szerepéből, továbbra is vele együtt él. Remekül hozza a kiskamasz fiút, aki kalandokra vágyik, és mikor ezeket megkapja, csak akkor jön rá igazán, mit is jelent számára a nagyanyja. Külön ki kell emelnem, hogy mennyire összhangban volt a hangja és a saját teste a bábuéval, ami nyilván feltétele is ennek a műfajnak, de nekem, mint kezdő bábszínház-látogatónak, mindez az újdonság erejével hatott. Blasek Gyöngyi – aki pár héttel ezelőtt A viharban már bebizonyította, hogy drámában is erős – igazán szeretnivaló nagymama. Felnőttként nézve az alakítását talán többet is belelátunk a gesztusaiba, a mimikájába, mint amennyi célja az a gyermekközönségnél. Nehezen feledhető a tekintetében feltűnő szomorúság, amikor rájön, hogy nem csak az unokája tartja unalmasnak, hanem saját fia is eltávolodott tőle. Ám Blasek nem csak a drámai részekben, hanem a vígjátékban is otthonosan mozog, szinte érezhető, hogy már nagyon várja az előadásnak azt a részét, amikor igazi gengszterként viselkedhet. Teszi mindezt teli energiával, fiatalos lendülettel, amely a történet befejezésének ismeretében a sztori szempontjából is nagy jelentőséggel bír.

Ács Norbertet a Coraline és A párnaember után már harmadszor láthatom apa szerepben, de beskatulyázásáról szó sem lehet, hiszen mindegyik darabban teljesen más karaktert visz színre. Karakterének, valamint az Ellinger Edina által megformált anya figurájának a mozgatórugója a tánc, szinte nincs olyan jelenet, amelybe ne építenének bele egy-egy jól begyakorolt koreográfiát. Különösen emlékezetes maradhat az a rész, amikor a közönség soraiban tűnnek fel, nehezen dönthető el, hogy a színpadon csetlő-botló Szolár Tibort vagy őket figyeljük, hiszen mindannyijuk játéka vonzza a tekintetet. Hasonlóképp maradandó élmény Erzsébet királynő (Juhász Ibolya) ünnepi beszéde a történet végén, amely során visszautal egy igazán különleges kalandra.

Az előadás alatt élő zene hallható, amely azért is különleges, mert a zenekar minden tagja színre lép egy-egy kisebb szerepben. Pethő Gergő kotnyeles szomszédja, a nyugalmazott Mr. Parker – aki mintha csak A Padlás Témüllerének testvére lenne – jelenti a legnagyobb veszélyt a „Fekete Macskára” nézve, humora abban rejlik, hova bár valójában igazat mond, állításai annyira képtelenek, hogy senki nem hisz neki. Teszárek Csaba Fudge nyomozója eléggé együgyű figura, aki kívülről fújja Shakespeare drámáit, egykori színészi ambíciói a mai napig felszínre törnek, lelkesedéssel kompenzálva a tehetség hiányát. Wagner-Puskás Péter kakukktojás: a többnyire zenészként tűnik fel a színlapon és színpadon (legutóbb a Radnóti Színház 10 című produkciójában), most azonban egy rövid, ám annál komikusabb jelenet erejéig színészként is látható Flavio Flavioli szerepében.

Most, három előadás megtekintése után úgy vélem, hogy egy újabb színház visszatérő látogatója leszek, mert egyre jobban megnyer magának a báb, mint műfaj. Szerencsére az idei évadban még egy, felnőtteknek szóló bemutató vár még rám, de a repertoárból is akad válogatni való bőven. Abban pedig bizakodom, hogy idővel újabb Walliams-művek is színpadra kerülnek, vagy - ha egy generációval korábbra megyünk vissza - javaslom megfontolásra Roald Dahl gyermekregényeit is. 

Író: David Walliams
Színpadi adaptáció: Gimesi Dóra
Látványtervező: Hoffer Károly
Zene: Pirisi László
Koreográfus: Szőllősi András
Rendező: Hoffer Károly

A bemutató időpontja: 2016. október 2. - Budapest Bábszínház

A cikk a 2019. január 20-án 15 órakor kezdődött előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található fotók a Budapest Bábszínház facebook oldaláról származnak! (fotók: Éder Vera)