Múlt hét pénteken mutatták be a Titanic musicalt a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Peter Stone és Maury Yeston 1997-es musicalje ősbemutatóként érkezett a napfény városába, a csillagos ég alá. A premier előtt beszélgettem az alkotókkal, így a héten az elsüllyeszthetetlennek hitt hajó uralja a Színház az egész oldalt. Hétfőtől csütörtökig a színészekkel (a Veréb Tamással készült interjú ide kattintva érhető el), a karmesterrel és rendezővel készített interjúkat olvashatjátok, pénteken pedig érkezik a kritika!

Vágó Zsuzsi 2006-ban Vetsera Máriaként mutatkozott be a közönség előtt, a Rudolf című musical világpremierjén, ezt követően olyan nagysikerű produkciókban láthatták őt a Szegedi Szabadtéri nézői, mint a Szentivánéji álom (Hermia), az Elfújta a szél (Scarlett O'Hara), az Abigél (Vitay Georgina), A Notre Dame-i toronyőr (Vízköpő Griff) vagy éppen az Apáca Show (Mary Patrick nővér). Idén ismét egy musical-ősbemutató főszerepében köszönthetjük: Kate McGowant, egy harmadosztályon utazó ír lányt játszik, aki titkokkal, vágyakkal telve, egy jobb élet reményében vált jegyet a Titanicra. Zsuzsival a Szegedi Szabadtéri Játékokhoz fűződő érzelmeiről, karakterének erényeiről és főbb jellemvonásairól, valamint az előadás üzenetéről beszélgettem a főpróba előtt. 

Kis túlzással mondhatom, hogy nincs olyan nyár, amikor ne lépnél a Szegedi Szabadtéri deszkáira. Több mint egy évtizede visszajáró vendég vagy. Mit jelent számodra Szeged és a Szabadtéri?

Számomra azért is különleges maga a helyszín, mert itt játszhattam el az első Operettszínházi főszerepemet, a Rudolfból Vetsera Máriát. Megtisztelő, ugyanakkor óriási felelősséggel járó feladat volt, de csodálatos élményt adott. Eddig nyolc alkalommal játszottam itt, a mostani lesz az ötödik, hogy főszerepet éneklek. Hogy mit él át ilyenkor az ember, szinte lehetetlen leírni, azt érezni kell. Nehezen tudok annál felemelőbbet mondani, amikor egy gyönyörűen bevilágított színpadon, monumentális díszletek között, 4000 ember előtt énekel az ember egy szólódalt, ráadásul mindezt a Dóm téren, ami egy igazán különleges, mondhatni már-már szakrális hely. Amikor ez a rengeteg energia összeadódik, olyan, mintha szárnyakat kapnék.

A Titanicot – jelen állás szerint – hatszor fogjátok játszani. Másként játszol egy szerepet, ha tudod, hogy ősztől nem fog bekerülni kőszínházba?

Nem mondanám, szerintem nincs különbség aközött, hogy egy darabot két hétvégén keresztül játszik az ember, vagy egész évben kőszínházban. Én bizakodó vagyok, hiszem, hogy ez a darab tovább fog élni, hogy egy-két év múlva újból bemutathatjuk szabadtéren – akár itt, Szegeden, akár máshol az országban. Inkább arra koncentrálok, hogy megéljem az itt és most pillanatát, ahelyett, hogy azon gondolkodnék, mi lesz a Titanic sorsa.

A musical és James Cameron filmjének története és szereplői elválnak egymástól. Te Kate McGowant játszod, a Titanic egyik utasát. Mesélnél kicsit a karakteredről?

Ahogy mondtad, a musicalnek valóban nem sok köze van a filmhez, a megtörtént eseteket leszámítva. Apró dolgokat átemeltünk ugyan a filmből, de ezek annyira aprók, hogy szerintem csak az fogja kiszúrni, aki nagyon leleményes. Kate McGowan, az általam játszott figura egy harmadosztályon utazó ír lány, aki a jobb élet reményében száll fel a hajóra. Nincsenek nagy álmai: férjre, családra és állandó munkára vágyik, de tisztában van a társadalmi helyzetével, szobalányként szeretne dolgozni. Az ő esetében azonban van egy nagy hátránya: amikor felszáll a hajóra, már gyermeket vár. Korábbi szerelme, a gyerekének az apja csúnyán átverte őt, megszökött egy nála idősebb, gazdagabb nővel. Meglátásom szerint Kate pont emiatt dönt az utazás mellett: menekül, hiszen abban a korban nem lehetett felvállalni, hogy van egy törvénytelen gyermeke. A hajón természetesen beleszeret egy fiúba, a Veréb Tomi által alakított Jimbe. Ez adja a musical romantikus szálát, igaz, kissé rózsaszín a történetük, igazi szerelem első látásra. Kate már a beszálláskor kinézi magának a fiút, akivel végül valóban összesodorja a szél. Ahogy apukám szokta mondani, mindig a nő választ! (nevet)

Kate mennyire naiva?

Nem mondanám kimondottan naivnak, bár tény, hogy nem annyira erős és tudatos személyiség, mint például Scarlett O’Hara az Elfújta a szélben. Ugyanakkor nagyon talpraesett, karakán, egyenes lány, aki nem árul zsákbamacskát. Alapvetően központi figura, aki képes arra, hogy vigye magával a társait, a pozitív és optimista szemléletével kitartásra sarkallja őket. Van egy jelenet a darabban, amikor az ír társaimmal elképzeljük, hogy mi mindent fogunk Amerikában véghez vinni, együtt álmodunk a jobb életről. Itt van egy táncos blokk is, amely a látványon túl azt is tükrözi, hogy bár a társadalmi ranglétra alján helyezkednek el, de igazán, szívvel-lélekkel tudnak mulatni, árad belőlük az élet szeretete. Ezt a részt különösen szeretem, egyrészt a benne megfogalmazódó mondanivaló miatt, másrészt, mert nagyon szeretek táncolni. Utóbbit, ha Barta Viktória koreográfiájában tehetem meg, az külön öröm.

Akkor ezek szerint ez a kedvenc részed?

Azt nem mondanám, mert nem tudnék kiemelni kedvencet. Élvezem, amikor táncolunk, de ugyanannyira szeretem a Veréb Tomival való közös jeleneteimet. Természetesen az is felemelő, amikor a szólómat éneklem, főleg, mert egy gyönyörű dalt kapott a karakterem.

Szerinted mi az, amit tanulhatunk a Titanic történetéből, mi az előadás fő mondanivalója?

Ennek a darabnak több olvasata is lehetséges, biztos vagyok benne, hogy mindenkinek másról fog szólni. A történet kezdetén élesen elválnak egymástól a társadalmi rangok, ez az első pillanattól kezdve érezhető, elég csak megfigyelni, hogy kivel hogyan bánnak a beszálláskor, és az út során. Aztán megtörténik a katasztrófa, és a társadalmi osztályok közötti különbségek is eltűnnek, mindenki egyenrangú lesz a bajban. Ettől a perctől kezdve nem számít, hogy kinek mennyi pénze van, honnan jött, mindenki halandó emberré válik – nemtől, származástól, anyagi helyzettől függetlenül. Számomra ez a legfontosabb üzenete az előadásnak: meg kell tanulnunk összetartani, a bajban segíteni a másikat. Remélem, hogy mi soha nem fogunk megélni hasonló katasztrófát, de soha nem tudhatjuk, hogy a természeti erők mikor csapnak össze a fejünk felett. És ha ez bekövetkezik, akkor nem marad más, csak az összefogás.

Fotók: Klinszky Gábor (Vágó Zsuzsi portré), Dusha Béla (előadás fotók)