December 7-én mutatják be a József Attila Színházban a Magas szőke barna férfi felemás… című francia vígjátékot. Simon Kornéllal, az előadás rendezőjével az előadás olvasópróbájának szünetében beszélgettem.

Először rendezel a József Attila Színházban. Hogyan jött a felkérés és miért éppen erre a darabra esett a választásod?

Nemcsák Károly (a József Attila Színház igazgatója – szerk.), valamint Szokolai Brigitta, a színház dramaturgja megkeresett, hogy az idei évad elején rendezzek itt egy francia bohózatot. Az általuk választott darabbal, bár nem volt rossz, nem találtam meg a lelki közösséget. Meggyőződésem, hogy csak akkor szabad elvállalni bármilyen rendezői feladatot, ha az ember érez valami kötődést az adott alapanyaghoz. Évekkel ezelőtt Nemlaha György barátommal, aki kiváló műfordító és dramaturg, egész véletlenül összefutottunk egy elektronikai cikkeket forgalmazó áruházban, ha jól emlékszem, ő vírusirtó-szoftvert, én pedig ultrahangos párologtatót vásároltam. (nevet) Kávéztunk, beszélgettünk, majd pár héttel később küldött nekem egy e-mailt, csatolva ennek az előadásnak – ami akkor még a Liftről balra címet viselte – a szövegkönyvét. Megírta, hogy látta Párizsban, remek vígjátéknak találja, és szerinte jól állna nekem a főhős, Yan karaktere. Akkoriban azonban már inkább a rendezésre koncentráltam, így a megvalósításból nem lett semmi. Maga a darab azonban folyamatosan ott motoszkált a fejemben, így mikor bejöttem a József Attila Színházba, a vezetőség figyelmébe ajánlottam, mondván, ezt szívesen megrendezném. Hasonló a tematikája, mulattató, kortárs és francia – elég sok a kapcsolódási pont az általuk javasolt művel. Brigi, aki már ismerte korábbról Gérard Lauzier vígjátékát, megerősített, hogy valóban jóhumorú a darab, bár némileg átdolgozásra, rövidítésre szorul. Károly zöld utat adott az előadásnak, most pedig itt vagyunk az olvasópróbán. (mosolyog)

Ahogyan én tapasztaltam, a nyelvezete is meglehetősen frissnek, mainak hat.

Amikor először olvastam a darabot, én is éreztem, hogy a karakterek és a szituációk remekül vannak felfestve, de egy kicsit modernizálni kell a dialógusokat. A szövegkönyv az 1980-as években íródott, teljesen más volt a beszélt nyelv, mint ma. Emiatt döntöttem úgy, hogy a teljes anyag essen át egy kis vérfrissítésen. A párbeszédek jelentős részét átírtuk, átformáltuk, és úgy tűnik, hogy sikerült jó munkát végezni: mai füllel is érthető és átélhető poénokat sikerült belecsempészni. Fontosnak tartom, hogy ne csak az adott szituáció, hanem maga szöveg is vicces legyen.

Mi a legnagyobb kihívás egy bohózat/vígjáték színpadra állításában?

Bármennyire is könnyednek tűnik a műfaj a nézőtérről nézve, rendezni és játszani nagyon nehéz. Figyelni kell arra, hogy ízléses maradjon, meglegyen az üzenete, de a legnagyobb fokmérője mégis a közönség jókedve. Ez a legfontosabb: nevessenek rajta. Ezt csak tűpontos játékkal, jó ritmusban elhelyezett szövegekkel és mozdulatokkal lehet kivitelezni. Számomra ez a legnagyobb kihívás: lendületes, szórakoztató vígjátékot bemutatni. Emellett van egy nagyon fontos tanulsága is, amit egy mondattal úgy tudnék összefoglalni, hogy mindenki megkapja, ami jár neki, de mégsem mindenki azt kapja meg, amire számított.

Új társulattal dolgozol most, akikhez most vendégművészként Balla Eszter és Bercsényi Péter is csatlakozott. Milyen érzés régi-új kollégákkal találkozni?

Eszterrel a Madách Színházban több közös bemutatónk is volt már, Petivel pedig együtt forgattuk az Ízig-vérig című sorozatot. Őt egyébként már korábbról is ismertem, a szinkronban találkoztunk először, már akkor megmaradt bennem a nagyon karakteres, gránitba faragott arca. (nevet) Erre a két szerepre én tehettem javaslatot, a vezetőség pedig rábólintott. Új társulattal dolgozni mindig izgalmas kihívás, mert sosem tudhatod, hogy mire számíthatsz, milyen a csapat kohéziója, kinek mi az erőssége. Nekem az jelenti az igazi adrenalint, ha számomra – a munkaviszonyt tekintve – ismeretlen emberekkel dolgozhatok, főleg, ha ütőképes együtt. A legfontosabb, hogy mindenki érezze: közös a célunk, egy erős ökölként kell lecsapnunk.

Az olvasópróba szünetében beszélgetünk, a színészek most először találkoznak a történettel és a szöveggel, így tulajdonképpen meg is van az első visszajelzés a darabról. Mik a tapasztalataid?

Rettentően boldog vagyok. Mielőtt elkezdtük, csak remélni mertem, hogy egy sodró lendületű, nevettető, de nem ízléstelen vígjátékot tudunk majd bemutatni. Az első felvonás alapján bátran ki merem jelenteni, hogy sikerülni fog.

Fotók: Németh Gabriella (portré, forrás: RNR), Kállai-Tóth Anett (olvasópróba; forrás: József Attila Színház)