November végén mutatták be hármas szereposztásban Kacsóh Pongrác legnépszerűbb művét a János vitézt. A meghatóan gyönyörű daljáték közel 40 év után tért vissza a Budapesti Operettszínházba.

Kacsóh Pongrác mindössze harmincéves volt, amikor – egészen meseszerű módon – felkérték a János vitéz zenéjének megkomponálására. Bakonyi Károly, aki addigra már túl volt a Bob herceg sikeres bemutatóján, 1903-ban határozta el, hogy színpadra viszi Petőfi Sándor elbeszélő költeményét. A versek megírására Heltai Jenőt kérte fel, aki azonban eleinte ódzkodott a feladattól, mert nem tudta elképzelni, hogy a történet megélne az operettszínpadokon. Végül aztán a librettó elkészült, Beöthy László, a Király Színház igazgatója pedig előadásra alkalmasnak találta. Zeneszerzőnek eredetileg Sztojanovits Jenőt szemelték ki, aki az 1890-es Csárdás című balettel már bizonyított, ám később, a folyamatos sürgetések miatt végül visszaadta a munkát. Ekkor javasolta a vezetésnek Kern Aurél zenekritikus Kacsóh Pongrácot, aki a Zeneélet című folyóirat felelős szerkesztőjeként, nem mellesleg matematika és fizika szakos középiskolai tanárként dolgozott akkoriban. Beöthy és Bakonyi 1904 márciusában megtekintették Kacsóh Csipkerózsika című zenés játékát, ezt követően kérték fel a munkára. A szerző az első három dallal (Kukorica Jancsi belépője, Iluska dala, Egy rózsaszál) alig pár nap alatt készült el, végül mintegy öt hónap alatt megkomponálta az egész előadás zenéjét.

Az 1904-es ősbemutatón Jancsit Fedák Sári játszotta, míg az eredetileg neki írt szerepeket végül kettéosztották: Iluskát Medgyaszay Vilma, a francia királykisasszonyt Szamosi Elza alakította. A premier végül óriási sikert aratott: a második felvonásban hallható Egy rózsaszál annyira meghatotta a közönséget, hogy azonnal újrázását követeltek, azonban az azt éneklő Papp Miska (Bagó) a sírástól nem tudta elkezdeni újból, de még a karmester, Konti József is lerakta a pálcát, hogy megtörölje a szemeit. Habár az előadásnak akadtak bőven kritikusai, a közönség egyértelműen letette a voksát a darab mellett: a Király Színházban százhatvanötször játszották megszakítás nélkül, állandó teltházzal, 1924-ig (Beöthy igazgatói posztjának végéig) pedig mintegy 689 alkalommal került színre. Habár a politika többször közbeszólt, innentől kezdve a János vitéz állandó visszatérője lett – többek között – a Magyar Királyi Operaháznak, az Erkel Színháznak, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadnak, a Nemzeti Színháznak és a Szegedi Szabadtéri Játékoknak. Külön kiemelendő emellett Ascher Tamás 1982-es kaposvári rendezése, valamint Alföldi Róbert egészen sajátos, poszt-modern értelmezése (2009). Utóbbi a gyermekekre és a felnőttekre gondolva kétféle rendezésben, más-más színészekkel vitte színre a daljátékot a Nemzeti Színházban, amely mindössze három évet élt meg, ezzel pedig egyike lett a János vitéz legrövidebb életű bemutatóinak.

Szép lassan el is érkezünk 2019 novemberének végéhez, amikor is a Budapesti Operettszínházban Bozsik Yvette rendezésében, hármas szereposztásban újból bemutatják a darabot. Újból, hiszen a legutóbbi, akkor még Fővárosi Operettszínház névre hallgató intézményben szinte napra pontosan negyven évvel ezelőtt, 1979. november 17-én került színpadra a daljáték, az akkori igazgató, Vámos László rendezésében. Ezzel együtt szinte érthetetlen is, hogy az utóbbi négy évtizedben egyetlen igazgató, egyetlen rendező sem vette elő a darabot, amely van ugyanolyan híres és kedvelt, mint Kálmán Imre vagy Lehár Ferenc operettjei. Főleg, mert maga az „alapmű” is sokak által szeretett mű, Petőfi elbeszélő költeménye ugyanis azon kevés kötelező irodalmak egyike, amelyet a megfelelő korban olvastatnak a gyerekekkel.

Habár a daljáték Petőfi írása nyomán született, annak történetét csak részben veszi át, a legtöbb kalandot kihagyja, cserében viszont némely helyzeten pontosít, új szituációkat hoz be. A zenés változat mindössze három központi helyszínnel dolgozik: Jancsi és Iluska faluja, a francia király udvara és Tündérország. Kimarad tehát a zsiványok tanyája, az óriásokkal vívott harc (erre csak utalást kapunk a második felvonásban, igaz, itt felcserélődik a sorrendiség, az eredeti műben ez már „meseországban” történik), a boszorkány-sereg és az Óperenciás-tenger. A szerzők ezzel eltávolodnak a mese-jellegtől, ezt példázza az is, hogy Jancsi a nyájat nem elveszíti az első felvonásban, hanem a gonosz mostoha és a csősz ármánykodásának köszönhetően történik meg a szerencsétlenség, amiért a fiú kénytelen katonának állni.

A daljáték három nagy részre oszlik tehát, és ezt a zenei világ, a librettó is tökéletesen tükrözi, nagy kihívás elé állítva ezzel a rendezőt és a kreatív alkotóstábot. Bozsik Yvette – akit nem csak a rendezésért, de a koreográfiáért is dicséret illet – nemcsak, hogy gond nélkül jut át az akadályokon, hanem magasan át is ugorja azokat. Az előadás egésze megfeleltethető egy művészeti időutazásnak is: az első felvonás a Petőfi-korabeli falusi miliőt idézi meg, a második rész a nagyoperettek-vígoperák világát tárja elénk, míg a harmadik egy jóval emeltebb, már-már szakrális jellegű fejezet. Ezzel tulajdonképpen három különböző műfajban kell helyt állni, amely Bozsiknak abszolút sikerült, ráadásul úgy, hogy közben mindvégig megőrzi az egységességet. Az egyes részek szépen simulnak egymásba és egymáshoz, a nézőnek egy percre sem lehet hiányérzete a váltásokkal kapcsolatban. Ebben nagy segítségére volt a díszlettervező, Cziegler Balázs, akinek mindhárom felvonásbéli munkája már-már festői alkotásnak nevezhető (különös tekintettel Tündéroszág látványvilágára), valamint a jelmeztervező, Berzsenyi Krisztina, aki mindezen koncepcióba tökéleten illő ruhákba bújtatja a szereplőket.

Kétségkívül igaz ránk, magyarokra, hogy vigadni, főleg sírva vigadni tudunk a legjobban. Talán éppen ezért örvend ugyanolyan népszerűségnek az operett műfaja hazánkban, mint egykoron. Kacsóh Pongrác műve is ettől válik annyira megható előadássá, olyanná, amelyet büszkén – joggal – érezhetünk teljesen sajátunkénak. Politikai eszméktől függetlenül – mert továbbra is állítom, hogy a politikának nem szabad belefolynia a művészetbe –, de a János vitéz egyike azon daraboknak, amely az igazi hazaszeretetről szól. Emiatt sok támadás érte már a művet – és még fogja is –, de éppen egy Petőfi-mű alapján készült daljáték ne szólna erről? A befejezés (egyik) olvasata is tulajdonképpen erről szól: Jancsi idegenül érzi magát az ismeretlenben, a külhonban, és bármennyire is nyugodt és békés az új világ, bármennyi jóval és széppel kecsegtet, a honvágy erősebb érzés. Bozsik rendezése – főként az utolsó felvonásban – azért is zseniális, mert több lehetséges alternatívát is enged a befejezés jelentésére. Ha pusztán mesei szinten nézzük, Jancsi és Iluska Tündérországból hazatérnek és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ellenben, ha a Tündérországra, mint a halál birodalmára tekintünk, könnyedén vehetjük úgy is, hogy János vitéz – szó szerint – a halálba követi az ő Iluskáját, az Élet tava pedig nem más, mint a megtisztulás, a feloldozás, a mennyek birodalma. A visszatérés ebben az esetben az újjászületés, a földre való vágyódás szimbóluma is lehet, erre utalhat a két gyermek az utolsó jelenetben.

Jancsit az általam látott bemutatón György-Rózsa Sándor keltette életre, aki mind kiállásában, fizikumában, mind színészi képességeiben tökéletesnek bizonyult a szerepre. Egyaránt jól áll neki a parasztgúnya és a huszáregyenruha, és habár bizonyos magasságokkal megküzdött, az énekben is derekasan helyt állt. Párját, Iluskát Lévai Enikő, a teátrum vezető primadonnájának egyike játssza, akire a mostani darabban teljesen új feladat hárul. Iluska jóval visszafogottabb, szelídebb, mint az operettek hősnői, ezért őt letisztultabban, az energiákat szinte visszafojtva kell alakítani. Lévainak kimondottan jól állt ez a mesebeli naivság és tisztaság, mind az első (Iluska dala az előadás egyik legszebb jelenete), mind a harmadik felvonásban remekelt színésznő- és énekesnőként is.

Habár a címszereplő maga János vitéz, mégis könnyedén lehet olyan érzése a nézőnek, hogy a szerzők sokkal inkább kedvelik a maguk által kreált Bagó figuráját, hiszen jóformán főszereplői rangba emelik. Kétségkívül neki jutott a daljáték legszebb száma (Egy rózsaszál), amelyet Erdős Attila olyan átéléssel, érzelemdúsan énekelt, hogy a jutalma nem maradt el: a vastaps gyakorlatilag megakasztotta az előadást, ez pedig manapság egyre ritkább zenés színházakban. Ugyanakkor maga a szerep is igazi ajándék az azt megformálónak: színészi eszköztárának széles skáláját megcsillogtathatja, kezdve a táncos-komikusok figurát megidéző részeges belépőjével, a kikosarazott, mellékvágányra jutatott szerelmes csendes szenvedésén át egészen a Jancsit Tündérországba kísérő bátor férfiig. Bagó karakterével az átlagnéző is jobban tud azonosulni, hiszen ő az, akinek bár minden lehetősége megvan hőssé válni, mégsem lesz belőle „János vitéz”. Gyakorlatilag ugyanonnan indul, mint Jancsi, de akár saját természete, akár a környező hatások miatt mégsem járja be ugyanazt azt utat. Ellenben megmarad az egyszerű embernek, aki némán szenvedi a viszonzatlan szerelmet, aki leginkább a saját hazájában érzi jól magát. Jól látható, hogy Bagó idegenkedve lép a francia király udvarába is, kényelmetlen neki az a közeg, csakúgy, mint Tündérország, így gondolkodás nélkül tér vissza saját földjére, amint csak lehetséges. Erdős (aki számomra már a Kékszakállban is bizonyított) pedig mindezt remekül megjeleníti a színpadon, sőt, még ennél többet is. Érdemes őt nézni akkor is, amikor nem Bagó karaktere áll a középpontban, hiszen Erdős minden porcikájával végig jelen van, mindent, ami előtte történik nagyszerűen kommunikál. (A főpróbán Strázsamesterként láthattam, abban a szerepben is otthonosan mozgott, így bármelyik szerepben is fogjuk ki, szerencsével járunk.)

A Francia király karikaturisztikus figura, ábrázolása már-már mesebeli, főként Földes Tamás alakításában, aki a tőle megszokott módon, mondhatni kisujjból interpretálja az uralkodó hozzá nem értését az ország irányításához. Ebbe a felhőtlen humorba, amit Földes szolgáltat, azonban némi keserűség is vegyül, ugyanis ezzel a szereplővel görbe tükröt is elénk tárnak. Lánya, a Francia királylány szintén jutalomszerep, amit Lukács Anita maximálisan meg is hálál. Ez alatt az egy felvonásnyi idő alatt, ami neki jutott, viszonylag nagy jellemfejlődésen esik át. Az első jelenetekben még mondhatni kislányként tűnik fel előttünk, aki heves vérmérséklettel rendelkezik, aki képes lenne egymaga szembeszállni a török hadsereggel. Ahogyan ki is mondja, bár lenne férfi, hiszen ebben az országban abból vajmi kevés akad (ezt a humort a rendező több soron ki is játssza). János vitéz hősies megjelenésével és fellépésével azonban rátalál a szerelem, vagy legalábbis az, amit ő annak vél: gyakorlatilag az első igazi férfiba képes belehaborodni, anélkül, hogy megismerné. Végül azonban hoppon marad ő is: János visszautasít mindent, ami a házassággal járna, mindezt pedig ő személyes sértésként fogja fel, hiszen most először mondott neki bárki is nemet, ekkor szembesül azzal, hogy hiába a rang, van, ami az ő vágyait is képes felülírni. A második felvonás fináléjában ebből a fájdalomból is belekerül egy adag ("János vitézem, én hős huszárom"), amely Jancsi Iluska halála miatt szenvedésével párhuzamosan egy gyönyörű zárását eredményez. 

A történetben apróbb, de annál fontosabb szerep jut a Mostohának (Lehoczky Zsuzsa) és a Csősznek (Pálfalvy Attila), akik minden negatív jelenlétük ellenére kellemes perceket is okoznak a nézőknek drámai, ám mégis többnyire humoros játékukkal. Fontos még megemlíteni Langer Somát a Strázsamester szerepében, valamint Altsach Gergelyt Bartolóként akik szintén az előadás üde színfoltját képzik. Csak úgy, mint a balettkar, akiknek a legtöbb szerep a harmadik felvonásban jut, gyönyörűen megkomponált koreográfiákat még tovább is nézné az ember, ha tehetné. De igaz ez az előadás teljes egészére is, amelyben minden felvonás színpadképe olyan, mintha egy festményt csodálnánk: remekül felrakott szereplőkkel, kiváló zenei aláfestéssel. Így válik egy több mint 100 éves klasszikus daljáték, a hagyományokat és a történet tisztaságát végig szem előtt tartó és tisztelő igazi XXI. századi összművészeti alkotássá.

Zeneszerző: Kacsóh Pongrác
Versek: Heltai Jenő
Szövegkönyv: Bakonyi Károly
Hangszerelés: Dénes István
Jelmeztervező: Berzsenyi Krisztina
Díszlettervező: Cziegler Balázs
Rendező - koreográfus: Bozsik Yvette

A bemutató időpontja: 2019. november 22., 23., 24. (Budapesti Operettszínház)

A cikk a 2019. november 23-án 19 órakor kezdődött bemutató alapján íródott.

Fotók: Gordon Eszter (Budapesti Operettszínház)