Izgass fel! (Hatszín Teátrum, 2019)
Van az úgy, hogy az embert olyannyira magával rántja és megérinti egy előadás, hogy legszívesebben az egész világgal megnézetné azt. Aztán amikor arra kerül a sor, hogy konkrét érvekkel támassza alá álláspontját, kissé bajba esik: Mennyit áruljon el a történetből? Mennyire vigyázzon a szavaival, nehogy túlságosan magasra tegye a lécet a leendő néző számára? Hogyan foglalja össze röviden és tömören a gondolatait? Nos, én hasonlóképp jártam az Izgass fel! című musicallel, amelynek májusi előadására úgy váltottam jegyet, hogy jóformán semmit sem tudtam a történetről, de szimpatikus volt az a lelkesedés és fiatalos lendület, ami érezhetően körül lengte a produkciót. Akkor úgy jöttem ki a nézőtérről, hogy életem egyik legmeghatározóbb musicalét láttam, és már akkor azon gondolkodtam, miként fogok kritikát írni róla. Ez azonban sajnálatos módon elmaradt, főként időhiány miatt. Nemrég újból megnéztem a darabot, ami most is ugyanolyan nagy hatást gyakorolt rám, de ugyanúgy gondban vagyok a gondolataim összeszedésével, mint akkor. A jó előadások ismérve ugyanis, hogy annak cselekményét, kivitelezését órákig lehetne boncolgatni, elemezni, anélkül, hogy ismételnénk önmagunkat. Az Izgass fel! márpedig egy jó (sőt, piszok jó!) előadás.