A ’90-es években először bemutatott, évtizedes sikerszériát megélt Óz, a csodák csodája 2015-től ismét látható a Vígszínházban. A klasszikus történet új szereposztásban, lenyűgöző látványvilággal ismerhetik meg kicsik és nagyok egyaránt – csak sajnos a csoda végül elmarad.

L. Frank Baum klasszikus meseregényének történetét senkinek sem kell bemutatni, amely a Judy Garland főszereplésével készült 1939-es filmváltozatnak köszönhetően közel 80 éve ragadja magával még ma is a nézőket. Nekem a mai napig egyik személyes kedvencem a mozifilm, véleményem szerint az idő sem fogott rajta igazán, az akkori technikát maximálisan kihasználó alkotás egyes jelenetei példának okáért még ma is képesek elbűvölni. (Gondoljunk csak a szárnyas majmokra.)

Feltehetőleg ez a filmváltozat lebegett Marton Lászlónak a szeme előtt is, amikor az 1991-es ősbemutatót követően, 2015-ben újból megrendezhette az Óz, a csodák csodáját. Az előadás minden pontján igyekszik megidézni a film hangulatvilágát, de sajnos ez esetben a szolgai másolás nem vált a darab előnyére. Pedig minden adott lenne a sikerhez: tehetséges színészek, Kentaur szemkápráztató, fantasztikus díszletei (ha másért nem is, ezért a – valóban – csodáért érdemes megtekinteni a színpadi változatot!), és természetesen Harold Arien és E. Y. Harburg fülbemászó zenéje és dalszövegei, amelyeket Sztevanotivy Dusán ültetett át magyar nyelvre. (A szövegkönyv fordítását pedig Békés Pálnak köszönhetjük.)

Habár fentebb említettem, a tisztesség még is úgy kívánja, hogy röviden írjak a történetről, amelyben Dorothy és kutyája, Totó egy tornádónak köszönhetően Manóföldére jut. A kislány – bármennyire is élvezi a csodálatos lények és Glinda, a Jó boszorkány társaságát – nagyon szeretne hazajutni, de ebben csak Óz, a nagy varázsló tud neki segíteni. A sárga köves utat követve fel is kerekedik és találkozik az ész nélküli Madárijesztővel, a szív nélküli Bádogemberrel és a Gyáva Oroszlánnal, akik mind társául szegődnek. Csak hogy a Smaragdvárosba vezető út roppant veszélyes, mert a gonosz Nyugati Boszorkánynak éppen arra a piros cipőre fáj a foga, amit Dorothy visel magán.

Habár L. Frank Baum meseregénye méltán vált halhatatlanná, azt már kevesen tudják, hogy az Óz, a csodák csodája (vagy másik fordításban Óz, a nagy varázsló) csak bevezetője annak a 14 kötetből álló regényfolyamnak, amely a varázsló birodalmában játszódik. (Ha ezt nem is tudtuk eddig, ne érezzük magunkat kényelmetlenül: hazánkban a sorozat további részei csúnyán megbuktak, hiába próbálkozott több kiadó is, összesen négy történet jelent meg nyomtatásban magyarul.) És ha már színház: nem mehetünk el szó nélkül a Wicked című musical mellett (amelynek magyarországi bemutatójára feltehetőleg igen sokan várnak), amelyben a gonosz Nyugati Boszorkány válik főszereplővé.

A fentiek fényében nem is olyan meglepő, hogy a Vígszínház 2015-ben újból műsorra tűzte az Ózt, amelynek magyarországi ősbemutatóját 1991-ben szintén ebben az épületben tartották. (Kisgyerekként én is láttam azt a verziót, de csak arra emlékszem, ahogyan a tornádóban Miss Gultch biciklizett a levegőben.) Tehát, itt ez a musical (vagy inkább zenés játék), amelynek dalait az idősebb korosztály kívülről fújja, a történet élvezetes és tanulságos, a szülők nosztalgiázhatnak, a gyerekek pedig tátott szájjal nézhetik, ahogy megelevenedik előttük a bájos mesevilág. Nem csoda, hogy a felújított változat rövid időn belül elérte a 100. előadást, még úgy is, hogy a végeredmény könnyen lehet csalódás.

A darab legnagyobb hiányossága, hogy hiányzik belőle mindaz a báj, amely mind a regényt, mind a filmet annyira szerethetővé tette. Marton László igyekezett minél jobban kihasználni a színpad adta lehetőségeket, a szokásostól eltérően hőseink a folyton mozgásban lévő, lejtőt imitáló deszkákon lépkednek és énekelnek mindvégig. Apropó ének: valahol kicsit elszomorító, hogy egy olyan neves teátrumban, mint amilyen a Vígszínház, nem csak a zene (ez még érthető is lenne), de a kórus is CD-ről szól, és csupán a főszereplők fakadnak élőben dalra.

Marton tehát minden eszközzel azon van, hogy a film hangulatát adja vissza, ezt erősítik Benedek Mari jelmezei és Juronics Tamás kicsit fantáziátlan koreográfiái is A tornádót például konkrétan vászonra vetítik – kicsit talán túl hosszan is, de persze kell idő az átdíszletezésre –, a négy barát pedig lelkesen utánozza az ugrálás során Judy Garland és társai mozdulatait. (Ellenben, ami filmen működik, az színpadon nem: a Vígszínház túlságosan nagy terét sokszor nem tudja a négy színész betölteni.) Azonban mindez édeskevés, mert a show csak eltereli a figyelmet a hiányosságokról, de elrejteni már nem tudja őket. Ezek közül a legnagyobb (és számomra a legfájóbb), hogy a történet mondanivalója teljes mértékben elveszett.

Mert miről is szól igazán az Óz? A család és a barátság igazi erejéről. Arról, hogy attól, hogy valakinek van szíve, még nem jelenti azt, hogy érezni is képes. Arról, hogyan győzzük le a gyávaságunkat. Arról, hogy a tudás nem minden, ha nem vagyunk képesek megfelelően kamatoztatni. Az alapműben ezek mind bemutatásra kerülnek Dorothy barátai által, akik a lány megmentésekor saját maguk szerzik meg azt, amelyre mástól vágynak, még ha erre nem is eszmélnek rá. Ehhez képest a színpadi változatban a Nyugati Boszorkány legyőzése eléggé összecsapott és hirtelen (a gonoszt egy csepp víz nem éri, Dorothy csupán a lángoló seprűt oltja el), a szárnyas majmok helyett meg kerti törpéket kapunk, akik nem igazán képeznek akadályt. De ugyanilyen zavaros az a jelenet is, amelyben a leleplezett Óz megjutalmazza hőseinket: az Oroszlánnal közli, hogy nem gyáva, csak megfontolt (persze, ez is egy megközelítése a dolgoknak), a Madárijesztőnek és a Bádogembernek pedig úgy ad oklevelet és ketyegő szívet, mintha csak azt mondaná: „nesztek, legyen valami a kezetekben”.

Komolyabb és értelmezőbb rendezési instrukciók hiányában hiába kapott sztárszereposztást a darab, a színészek többsége nem tud mit kezdeni az egyszerűséggel, az egysíkúsággal. Szilágyi Csenge alapvetően erős kisugárzással bíró színésznő, így minden igyekezete ellenére nem lesz hihető ugrabugráló kislányként. Akkor igazán hiteles, amikor Totóért, a kutyájáért harcol, játékát érezhetően a saját igazáért és az igazságosságért való küzdésre alapozta. Telekes Péter Madárijesztője kedves és humoros, mozgásában remekül utánoz egy kitömött szalmabábut, de ennél többet ő sem tud hozzátenni a karakterhez. Épp úgy, ahogyan Zoltán Áron is küzd a Bádogemberrel, vagy Csapó Attila az Oroszlánnal – mindannyijuknak vannak jó pillanataik, de igazán maradandót nem tudnak alkotni.

A „nagyok” közül egyedül Kútvölgyi Erzsébet imádnivaló gonoszkodását lehet kiemelni (a díszlet mellett miatta érdemes még jegyet váltani), a kicsik egyszerre nevetnek rajta és félnek tőle. Miss Gultchként és a Nyugati Boszorkányként is erős színpadi jelenléttel bír, nem is bírunk máshová nézni, ha megjelenik. A többi színész jóformán hozza a kötelezőt, de semmi többet: Hegyi Barbara Glindája mesébe illően kedves, Karácsonyi Zoltán Henry bácsija szeretnivaló, de az Őr szerepében még keresi időnként a helyét (mentségére szóljon, hogy most vette át a szerepet). Lukács Sándornak Marvel professzorként és Ózként kicsivel nagyobb tér jut: ahogyan a professzor becsapja és végül hazavezeti Dorothyt egy kristálygömb segítségével, éppúgy csaló és segítő egyszerre a „nagy varázsló” is (akinek a birodalma szintén gömbre hasonlít.)

Mindettől természetesen az Óz nem válik rossz előadássá, különösen nem a gyereknézők számára. A felnőttek és azok, akik nosztalgiára vágyva ülnek be a nézőtérre azonban joggal érezhetik úgy, hogy be lettek csapva, épp úgy, ahogyan Óz teszi azt Smaragdváros lakóival, mert a csoda bizony most elmaradt.

Zene és szöveg: Harold Arien és E. Y. Harburg
Író: L. Frank Baum
Fordító: Békés Pál
Dalok: Sztevanovity Dusán
Díszlettervező: Kentaur
Jelmeztervező: Benedek Mari
Koreográfus: Juronics Tamás
Rendező: Marton László

A bemutató időpontja: 2015. október 31. – Vígszínház

A cikk a 2018. október 23-án 11 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található fotók a Vígszínház oldaláról származnak! (fotók: Gordon Eszter, Szkárossy Zsuzsa)