XIV. René (Szegedi Nemzeti Színház, Kisszínház, 2018)

Eisemann-operettel nyitotta a tavaszt idén a Szegedi Nemzeti Színház. A XIV. René 2018. márciusától látható a Kisszínházban, novemberben az újonnan a teátrumhoz szerződő színészek beugrásával folytatódik az előadás-sorozat.

65b8014.jpg

Eisemann Mihály nevét meghallva megannyi sláger és operett juthat eszünkbe, utóbbiakból néhány: Hyppolit, a lakáj, Én és a kisöcsém, Egy csók és más semmi, Bástyasétány 77. Eisemann a XX. század egyik legnagyobb és legtermékenyebb zeneszerzője volt, több mint harminc operett megkomponálása fűződik a nevéhez. A Szegedi Nemzeti Színház 2018 márciusában egy kevésbé ismert művét, a XIV. Renét tűzte műsorára, amely – új beállókkal – az idei évadban továbbra is repertoáron marad.

65b7289.jpg

Az 1940-es vígszínházi premiert követően alig akadt színház, amely bemutatásra érdemesnek találta volna a darabot: 1947-ben Nagyváradon, 1987-ben Kecskeméten, 1993-ban Szolnokon, 1999-ben Székesfehérváron került repertoárra, a fővárosi közönségnek – hacsak nem kívánt utazni – pedig egészen 2017-ig kellett várnia, hogy a Karinthy Színház bemutassa. Az első évtizedekben azonban nem feltétlenül a siker hiánya miatt nem lehetett sehol megtekinteni, hiszen a vidéki előadásokat betiltották. Ahogyan látható, a rendszerváltás környékén és azt követően több színház is próbálkozott új életet lehelni az operettbe, több-kevesebb sikerrel.

65b7367.jpg

Megvallom, én a magam részéről nem túlzottan rajongok az Eisemann-operettekért. Mind a történetek, mind a dallamvilág jóval egyszerűbb (és mondhatni együgyűbb), mint amit a klasszikus nagyoperettéknél kapunk, pedig – különösen a cselekmény tekintetében – nem olyan nehéz megütni a színvonalat. A XIV. René azonban kissé javított a szememben a szerző renoméján, még alapvető hibái ellenére is.

65b7377.jpg

A helyszín Lodoméria, amelynél korruptabb országot talán nem hordott még hátán a Föld. A birodalom eladósodott, a vezető tisztségeket mindössze egy személy tölti be, a hatalmi ágak szétválasztásának az elvéről pedig még senki nem hallott. Az állítólagos dicső múlt felidézése, a régi szép idők utáni siránkozás jobban megy, mint a kaszinók forgalma (ami a legutolsó pénzforrása volt az államnak). Mindennek a tetejében az uralkodó, XIV. René-ről mindenki azt hiszi, hogy az országot biztos kézzel irányító férfi, miközben csak egy szerelemre vágyó nő. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor megjelenik a színen a gyűlölt György főherceg (akibe René azonnal beleszeret), no meg a vaskezű Irina, Illíria királyasszonya (aki meg Renével akar érdekházasságot kötni).

65b7502.jpg

Az talán a fenti pár sorból is kitűnik, hogy miért is került tiltólistára a darab, annak ellenére, hogy a politikai vetülete nem igazán mondható erősnek: karikatúraszerűen kritizál, de nem politizál élesen. Amit persze nem is lehet neki felróni, mert végtére is ez egy operett, az operett meg lényegében egy mese. Igaz ez a XIV. René esetében is: az álruhába kényszerülő, és emiatt igencsak szenvedő királylány és az eleinte undok, utálatos gróf kavarásokkal és félreértésekkel teli szerelmének beteljesülése áll a középpontban. Ugyanakkor nem is lehet elvitatni, hogy Harsányi Zsolt és Zágon István (Spiró György által gondozott és formázott) szövegkönyve és dalai nem mentesek a ki- és beszólásoktól, amelyek kicsit közelebb hozzák az operett társadalom-kritikai élét, de ettől még továbbra is erősebb a szerelem hangsúlyozása. (Meg persze, ha nagyon akarjuk, akkor a nők magasabb pozícióban elfoglalt szerepét is vizsgálhatnánk, de ezt a rendezés sem teszi, így ezen kár is erőlködni.)

65b7310.jpg

Frissített szövegkönyv ide vagy oda, az előadás első fél órája számomra eléggé kaotikusnak tűnt, rengeteg szereplőt és szálat behoz, ember legyen a talpán, aki első hallásra képes pikk-pakk összerakni, hogy ki, kivel, mikor, hol és milyen szerepet játszik ebben a kavalkádban. Aztán szép fokozatosan tisztul a kép, onnantól pedig a darab is jóval élvezetesebbé válik. A történet viszi magával a nézőt, a poénok többnyire ülnek, így könnyedén megbocsáthatjuk azt is, hogy maga a cselekmény és az előadás is logikai bakik halmazát képezi bizonyos pontokon. Kissé érthetetlen, hogy René miért is válik annyira szerelmessé hirtelen Györgybe, hiszen azelőtt gyűlölte, ahogyan az sem teljesen tiszta, hogy ha az udvarban annyira titkolni akarták az uralkodó nemét, miért is engedték a bennfentesek Renének, hogy megnövessze a haját. Némely konfliktust nem igazán tud a helyén kezelni a rendező, Tasnádi Csaba sem, így azokról nemes egyszerűségről inkább nem is vesz tudomást. Helyette inkább az operett mese-jellegét hangsúlyozza ki, illetve arra törekszik, hogy a karaktereket minél színesebbé varázsolja.

65b8006.jpg

És ezzel el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy miért is érdemes jegyet váltani erre az operettre. A történet kiváló hősökkel dolgozik, amelyeket a színészek többnyire élvezettel formálnak meg. Eisemann operettjeiben elég sok a nadrágszerep (gondoljunk csak az Én és a kisöcsém Kelemen Katójára, aki ugyebár férfinak álcázza magát, hogy Andersennel együtt Velencébe utazhasson, vagy az Egy csók és más semmi Schőn Tónijára), amivel itt is a címszereplőt ajándékozza meg. A frissen Szegedre szerződött Ágoston Katalin az idei évadtól játssza XIV. Renét, de teszi azt olyan rutinnal, mintha évek óta együtt élne ezzel a szereppel. Kellően bájos és nőies, már az első perctől fogva elhisszük neki, hogy mennyire gyűlöli, hogy férfinak kell kiadnia magát, és mindennél jobban vágyik arra, hogy végre igazi nőként jelenjen meg a világ előtt. Az előadás egyik legemlékezetesebb pontja, amikor először vesz fel női ruhát – ebben a jelenetben („Egy kis rúzs”) minden a helyén van: remek koreográfia, kiváló énekhang, színészi játék és rendezői ötletesség.

65b7973.jpg

Ugyanez sajnos már nem mondható el Medveczky Balázsról, aki szintén az idei évadtól társulati tag (korábban a Vígszínházban játszott). Énekben rettentően hamis, a prózája gyenge, és érezhetően sokszor nem találja a helyét a darabban. Tény, hogy a szerep nem enged számára túl sok lehetőséget, de azzal a kevés sem tudott élni: egy pillanatig nem tudtam elhinni, hogy igazán szerelmes lenne, sőt, gyakorlatilag semmilyen érzelmet nem láttam tükröződni az arcán, így kicsit kétkedve és meglepetten állok a szerepeltetése előtt. Annál is inkább, mert György főherceg megérkezést nagyfokú izgalom és érdeklődés övezi, minden szereplő róla beszél, ezért már jóval előbb kialakul a fejünkben egy kép, amelynek Medveczky egész egyszerűen nem tud megfelelni.

65b7518.jpg

A szubrett és a táncos-komikus szerepét ezúttal Borsos Beáta (Henriette főhercegnő) és Rétfalvi Tamás (Alfonz herceg) tölti be. Kettejük játéka mindvégig lendületes, nem elég, hogy hozzák a kötelezőket, amiket darabbeli pozíciójuk megkíván, hanem minden alkalommal hozzá is tesznek némi pluszt. Én speciel egy idő után jobban szorítottam értük, mint a főszereplő párosért, nagyobb örömmel néztem az ő jeleneteiket. Kiválóan helyt állnak Bóbis László koreográfiáiban is, különösképp, hogy azok sokkal erősebbek és látványosabbak, ha az egyes szereplők táncolják, semmint a tánckar.

65b7925.jpg

Szilágyi Annamáriát az Utánképzés (ittas vezetőknek) című darabban nagyon megszerettem, azóta sajnos nem volt szerencsém látni. Mostani szerepével (Irina) azonban kárpótolt mindenért, és csak tovább erősítette bennem a tudatot, hogy minél több előadásban látnom kell. Kíváncsi lennék, hogy mennyire erős egy drámai szerepben, mert, hogy remek komikus vénával rendelkezik, azt ismételten bebizonyította. Nem túlzok, ha azt mondom, ő az előadás csúcspontja, szinte nincs olyan jelenet, amelyben ha már csak színre lép, nem dőlne a röhögéstől a közönség. Minden egyes alkalommal garantált a nevetéstől fájó has, és talán ő az egyedüli, aki többször is nyíltszíni tapsot kapott. Kellő erotikával fűszerezve jeleníti meg az egyébként igencsak férfias vonásokkal rendelkező illíriai királyasszonyt, az akcentusa pedig már önmagában is megérdemelné a vastapsot.

65b7851.jpg

Fekete Gizi Mária Eleonóra főhercegnője lehetne a tipikus deus ex machina, aki az utolsó felvonásban színre lépve rendbe hoz mindent, de szerencsére a szerzők ennél hálásabb szerepkörrel ruházták fel. Már a történet elején pont azért érkezik, hogy megmentse az országot, és lehetőségeihez mérten jó rokon módjára igyekszik mindenkin segíteni. János hercegként Kárász Zénó is remek lehetőségeket kap, az önös érdekkel vezérelt kavarásai könnyedén viszik előre a cselekményt. Szívós László alakítja Achille-t, a „főálláshalmozót”, akit szintén az egyik leghumorosabb figurája lehetne az operettnek, de egy idő után kissé unalmassá válik a minden ötödik percben visszatérő poén. Ettől eltekintve azonban akadnak igen jó pillanatai Szívósnak, de igazán akkor tud játszani, ha éppen nem az „Az is én vagyok” mondatot mantrázza.

65b7950.jpg

Összefoglalva: a XIV. René a Szegedi Nemzeti Színház előadásában egy könnyed, mesébe illő szerelmi történettel operáló operetté válik, amely ugyan tartalmaz politikai áthallásokat, mégsem válik teljesen aktuálissá a cselekmény. Lehetne tizenkettő egy tucat darab, ellenben a színészi játék (különös tekintettel Ágoston Katalinra és Szilágyi Annamáriára) képes elérni, hogy sokáig jó szívvel emlékezzünk vissza a látottakra.

Zene: Eisemann Mihály
Szövegkönyv és dalszövegek: Harsányi Zsolt és Zágon István
Szöveggondozás: Spiró György
Díszlet: Molnár Zsuzsa
Jelmez: Varjas Zsófi
Koreográfus: Bóbis László
Rendező: Tasnádi Csaba

A bemutató időpontja: 2018. március 23. – Szegedi Nemzeti Színház, Kisszínház

A cikk a 2018. november 15-én, 19 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

Fotók: Szegedi Nemzeti Színház (A színház honlapján az operettbe az idei évadban beugró színészekről nem található előadás-fotó)