Lassan három éve, hogy a Shakespeare legjobban sikerült vígjátékának titulált Ahogy tetszik bemutatásra került a Katona József Színházban (pontosabban a Kamrában). Kovács D. Dániel rendezése, valamint Závada Péter átdolgozása igazán modernre veszi a történetet – repkednek a szlengek, a popkulturális utalások és (kis részben) a politikai ki-beszólások.

Az irodalmárok Shakespeare vígjátékai közül kettőt (Ahogy tetszik és Vízkereszt, vagy amit akartok) tartanak kiemelten fontosnak, pontosabban leginkább összetettnek. Hogy ez az összetettség pontosan miben merül ki, azt nem tudni, abban viszont biztosak lehetünk, hogy az angol szerző ágyazott meg az 1990-es években, és a 2000-es évek elején nagy divatját élt „romkom” műfajnak. Vagyis azoknak az alkotásoknak, amelynek története szinte már végtelenül egyszerű, mély tartalommal nem igen bír, de nem is ez a célja. Könnyed szórakozást ígér, azt viszont maradéktalanul betartja: a néző anélkül kapcsolódhat ki, hogy túlzott gondolkodásba kellene esnie. Az Ahogy tetszik éppen ilyen.

Ellenben a darab nem is akar több lenni, ez már az alapműnél is szembetűnő, hiszen Shakespeare nem igen él a dráma eszközével, a mindig mélabús Jaques-en kívül, szinte mindenki végtelenül happy, kiváltképp a befejezés. Pedig akad itt trónfosztás (a megszokott módon: az egyik testvér elűzi a másikat, aki az Ardene-i erdőbe kénytelen menekülni), meg egymás életére törés, de ezek csupán a kiindulási alapot adják meg, keretként szolgálnak a négy szerelmes pár történetéhez. Rozalinda, az elűzött herceg lánya egy viadal során szeret bele a fiatal Orlandóba, hogy aztán követve a fiút az erdőbe, álruhába bújva, férfinak adva ki magát bizonyosodjon meg arról, valóban őszinték-e az érzései. Inkognitója olyan jól sikerül, hogy magába bolondítja a csúnyácska és igencsak egyszerű Phébét, akinek később egy kecskepásztorral kell beérnie. Aztán ott van még Penge, az udvari bolond és Audrey „szerelme”, akiknek viszonya leginkább a testiségben merül ki, valamint Olivér és Célia tiszavirágéletű kapcsolata.

A Katona előadásának szövegkönyvét Shakespeare drámája nyomán, Nádasdy Ádám fordításának felhasználásával Závada Péter írta, de nyomokban kis Szabó Lőrincet is tartalmaz („Színház az egész világ…”). Erőteljesen érződik, hogy Závada a slam poetry világából érkezett, a darab nyelvezete minden téren XXI. századi, sőt, mondhatni 2016-os. (Olyannyira, hogy ha igazán lépést akarnak tartani a szleng száguldásával, hamarosan fel kell frissíteni a szövegkönyvet.) Gondolom, nem titkolt cél, hogy a fiatalok, iskolások figyelmét könnyebben megragadják, hiszen ők joggal gondolhatják, hogy ez a klasszikus éppen nekik szól. Van itt minden, McDonaldstól és H&M-től kezdve Varró Danin és Gothár Péteren keresztül egészen az EU-s pénzek lenyúlásáig. Konzervatív nézőknek elsőre idegennek tűnhet mindez a reneszánsz korától, amelyben született a darab, de ne feledjük el, hogy Shakespeare – aki maga is élen járt a szójátékokban – műveinek többsége ugyanilyen aktualitással rendelkezett. Szóval, ezen a téren jól teljesít az előadás, annak ellenére, hogy helyenként túlzásba esik, egy-egy poénon túl sokáig lovagol, vagy éppen túl hosszan vezet fel. Az eredetihez képest a cselekmény dramaturgiája megváltozik, jelenetek cserélődnek fel vagy maradnak ki.

Amire szintén nem lehet panasz, az Horváth Jenny díszlete. A Kamra viszonylag kis terét alulról-felülről négyzet alakú lapok világítják meg, középen hátul, valamint oldalt forgó tükörajtók biztosítanak kijárást és remek játéklehetőséget a fényekkel, effektekkel. A szövegkönyv friss, modern (mondhatni cool, de azt hiszem, ez idejétmúlt kifejezés), a színpadkép varázslatos (különösen a nézők beengedésekor, mikor a színészek félhomályban ülnek és énekelnek), mégsem vagyok maradéktalanul elégedett. Tény, hogy az Ahogy tetszik nem Shakespeare legmélyebb munkája, de Kovács D. Dániel rendezése úgy tűnik, nem is akar túllendülni az egyszerű szerelmi történet humorba csomagolt tálalásán. Nem érezni, hogy a cselekmény bármely pontjának súlya lenne, mintha senki sem gondolná komolyan a szereplők közül, amit tesz. A rendezés néhol parodisztikus, néhol meg túl komolyan veszi magát, ebből egy olyan kettősség születik, hogy miközben a hasunkat fogjuk a nevetéstől kicsivel több mint két órán keresztül, a színházból kifelé jövet nem sokat tudunk felidézni a történetből, inkább a poénok maradnak meg. Legalábbis én hasonlóan éreztem: ha mozifilmként láttam volna, két-három hónap múlva semmit nem tudnék felidézni a cselekményből, csak az maradna meg, hogy jól szórakoztam közben.

Sok bába közt elvész a gyermek – mondják, és ez most fokozottan igaz erre az előadásra. A fiatal rendezőnek rengeteg jó ötlete van, remekül használja a színészeket, de ezek egy idő után kioltják egymást. Itt van a zseniális Ónodi Eszter, akiről már azt is hallott, aki életében nem járt még színházban. Ő játssza Phébét, tisztességgel hozza is a szerepet, elhisszük neki, hogy valóban szerelmes lesz a férfinak hitt Rozalindába, de igazán nagyon kecskeként alakít. (Igen, ilyen is van a darabban.) Ami, valljuk be, nem a legnagyobb dicséret egy színész számára. Boldogságát (?) végül a Dankó István által játszott kecskepásztor oldalán találja meg, aki a szerepkettőzésnek köszönhetően akár pozitív, akár negatív figurát alakít a darabban, mindegyikben erős.

Borbély Alexandrát Rozalindaként hol rózsaszín ködben úszó szerelmes kamaszlányként, hol erős akarattal és öntudattal rendelkező nőként/férfiként láthatjuk. Tulajdonképpen az egész darab az ő karakterére épül, ő a cselekmény mozgatórugója. Megelőzve korát Shakespeare egy olyan nő képét festi fel előttünk, aki meri kézbe venni a sorsát, irányítani életét. Vele együtt kiemelkedő az unokatestvérét, Céliát játszó Huzella Júlia alakítása, kettejük között olyan erősen működött a kémia, hogy ha nem láttam volna, milyen szerelmes pillantásokat vet Borbély az Orlando szerepében feltűnő Tasnádi Bencére, simán elhittem volna, hogy egy leszbikus kapcsolat kivirágzásának lehetek szemtanúja. És talán, részben ez is volt a rendezői szándék, különösen, hogy Célia a történet végére egyedül marad, sóvárgással vegyes irigykedő tekintete pedig szólhat Rozalinda és Orlando boldog párkapcsolatának, de titkolt szerelme tárgyának is. Így vagy úgy, de mindenképpen sajnáljuk őt a történet végén, hiszen pont a legemberibb szereplőnek nem jutott társ (bár elnézve ezt az abszurd társaságot, talán jobb is), de bízhatunk benne, hogy idővel ő is megtalálja a boldogságát.

Tasnádi igazi energiabomba a színpadon, játékával az egész termet (a nézőteret is beleszámítva) képes betölteni. Süt róla, mennyire élvezi a férfiasnak egyáltalán nem mondható Orlando megformálását, aki ahelyett, hogy fába vésve tenne tanúbizonyságot szerelméről, Shakespeare-szonetteket tűz azok törzseire. Hogy az Olivér által ráuszított birkózót (Hegymegi Máté) képes volt legyőzni, sokkal inkább a szerencsének (és az ő bénázásainak) volt köszönhető, semmint erejének vagy eszének. Mert, hogy ezekből nem sok jutott neki, az biztos, de legalább a szíve a helyén van, feltéve, ha nincs a közelében választottja.  A másik szerencse, hogy vándorlása során vele tart hűséges szolgájuk, Ádám, akit Ujlaki Dénes évtizedes rutinnal formál meg.

Kocsis Gergely egyszerre alakítja a száműző és a száműzött herceget, előbbit az erdőben, utóbbi a palotában. Mindkét karakterben erős, színes egyéniség, mondom ezt annak ellenére is, hogy az első szerepváltásnál pár másodpercig kicsit megkavarodtam, hogy most akkor hogyan került az elűzött vissza az udvarba. Fekete Ernő képviseli a komorságot a darabban, jelzi ezt nem csak talpig fekete ruhája (ebben a szerelésben és szemébe lógó hajával könnyedén össze is téveszthetnék egy depressziós rockzenésszel), hanem filozofikus mondatai, monológjai is. Mivel a rendezés erősen épít a szituációk adta komédiára, és az egymás hegyére-hátára pakolt szójátékokra, ezáltal sokkal élesebbé, drámaibbá válnak Jaques szavai. Ehhez hozzátartozik, hogy Fekete kiválóan szavalja Szabó Lőrinc sorait a színházhoz hasonló világról, és a benne szerepet játszó férfiakról és nőkről, valamint az emberi élet hét korszakáról. Jaques számára nem öröm az öröm, éppen ezért csatlakozik mindig a „vesztes táborhoz”, önsanyargató melankóliája hűsége alapja.

Keresztes Tamás sokoldalú művész, ezt számtalanszor bebizonyította már, de ha nem is tette volna, akkor ezzel az előadással is meggyőzné a kételkedőket. Hihetetlen mimikával rendelkezik, hangjával elképesztő módon tud játszani, kifordított, a lába között lógó kapucnis ruhájában úgy rohangál a színpadon, mintha mi sem lenne természetesebb számára. Penge ő, az udvari bolond, aki kérve-kéretlenül is tanácsot ad, véleményt formál, ebben a verzióban még zongorához is ül. (Megjegyzés: Keresztes a felelős a zenei anyagért, de az előadás ideje alatt több színésztársa is játszik hangszeren – ez is a darab egyik erős pontja.) Remek párra talál színészként Kiss Eszterben, akinek bár kevésszer jut prózai rész, játéka még így is beszédes az együgyű parasztlány szerepében.

Összességében mindenkinek ajánlom ezt az előadást, aki könnyed kikapcsolódásra, önfeledt nevetésre vágyik.  Az Ahogy tetszik képes arra, hogy kaput nyisson azon emberek előtt, akik a színházat komoly műfajnak tartják, és éppen ezért idegenkednek tőle. Ez és az ehhez hasonló produkciók legnagyobb előnye, hogy szépen, lassan ismerteti meg a színjátszás világát, meghozza a kedvet, hogy aztán idővel jöhessenek a komolyabb előadások is.

William Shakespeare nyomán, Nádasdy Ádám fordításának felhasználásával a szövegkönyvet írta Závada Péter
A Színház az egész világ című monológ Szabó Lőrinc fordításában hangzik el.

Díszlet- és jelmeztervező: Horváth Jenny
Zene: Keresztes Tamás
Rendező: Kovács D. Dániel

A bemutató időpontja: 2016. március 18. - Katona József Színház

A cikk a 2018. december 22-én, 15 órakor kezdődött előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók a Katona József Színház facebook oldaláról származnak, Dömölky Dániel munkái.