2018 decemberében Molnár Ferenc legismertebb művét, a Liliomot mutatta be a Vígszínház. Az ifj. Vidnyánszky Attila rendezte előadásban a címszerepet Hajduk Károly, párját, Julikát Szilágyi Csenge alakítja.

Molnár Ferenc nem csak saját korában, de jelenleg is a Vígszínház házi szerzőjének számít. A Játék a kastélyban, A testőr, valamint a regényéből készült A Pál utcai fiúk mellett 2018 decemberétől világhírű műve, a Liliom is látható a Szent István körúti teátrumban. Azt talán kevesen tudják, de a körhintás csirkefogó és az őt mindenek felett szerető feleségének története először novellaként látott napvilágot, az 1908-as Muzsika című kötetben. Az altató mese három rövid fejezetből áll, cselekménye nagyjából megegyezik a későbbi színművével, habár jóval kevésbé kidolgozottabb, a főhőst nem Liliomként, csak polgári nevén (Závóczky) említik. Dráma és bemutató csak egy évvel később született a történetből: 1909-ben debütált a Vígszínházban. A darab csúfosan megbukott, Molnár pedig ideg-összeroppanást kapott. Két évvel később azonban nagy sikerrel mutatták be Bécsben, majd ezt követően az 1919-es budapesti előadás is megtalálta a maga közönségét. A világsikerre még egy kicsit várni kellett, egészen pontosan 1921-ig, amikor az amerikai Broadwayn is megtartották a premiert. A történetből Puccini operát, Gerschwin musicalt tervezett írni, de Molnár hosszú évekig nem engedte feldolgozni a Liliomot, később mégis beadta a derekát. Richard Rodgers és Oscar Hammerstein II. kapta meg végül a jogot a zenés színdarabra, így született meg 1945-ben a Carousel (Körhinta), amelyet azóta is az egyik legsikeresebb musicalként tartanak számon (és amelyet áprilistól a Budapesti Operettszínházban is bemutatnak). A történetből 1939-ben Orson Wells rádiójátékot rendezett, 1940-ben pedig Ingrid Bergmann játszotta el a női főszerepet, párja Burgess Meredith volt.

A Liliom azonban nem csak a világban, de Magyarországon is a legnépszerűbb darabok között szerepel: a bemutatása óta eltelt 110 évben a színházi adattár szerint több mint 70 különböző, magyar nyelvű előadást élt meg. A Vígszínházban utoljára 1993-ban, Kaszás Attila és Eszenyi Enikő főszereplésével állították színpadra, most, huszonöt évvel később ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében mutatták be, aki a tavalyi évadtól kezdve tagja a társulatnak. Mindössze három szereppel (Hamlet, A diktátor – címszerep, Háború és béke – Napóleon) és két pesti színházas rendezéssel (A félkegyelmű, „Kinek az ég alatt már senkije sincsen”) a háta mögött kapott lehetőséget nagyszínpadon bemutatkozásra. (Természetesen, ennél jóval több előadást rendezett, és szerepelt más teátrumoknál is, de most csak a Vígszínházas munkáira tértem ki.) Az előadás a SZTALKER csoporttal közös bemutató, ennek megfelelően az apróbb szerepeket egyetemi hallgatók vagy éppen frissen végzett társulati tagok játsszák.

Megvallom, jómagam soha nem értettem, hogy miért éppen a Liliomot tartják szerte a világon Molnár Ferenc legjobb és legszebb drámájának, hozzám jóval közelebb áll A hattyú, amelyet tavaly az Örkény Színház tűzött műsorára. Ennek ellenére mégis ezt a bemutatót vártam mind közül a legjobban a Vígszínház idei premierjei közül, kíváncsi voltam, vajon színpadon jobban működik-e a történet, amelyet eddig csak olvasva ismertem. A válasz határozottan igen, úgy érzem, rettentő sokat kihoztak a sztoriból, ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy a végeredménnyel még így sem vagyok teljesen megbarátkozva.

Az előadás szinte minden tekintetben ellentétes érzelmeket váltott ki belőlem. Egyfelől ott van Bagossy Levente fantasztikusan látványos és impozáns díszlete, amely egy elhagyatott raktárépülethez vagy hangárhoz hasonlít leginkább, és illene is magához a történethez, de mégsem működik. A tér – amelyet hatalmas belmagasságával és hátsó terével még hangsúlyosabbá válik – óriási, a szereplők nem tudják betölteni, különösen, mert a darabban rengeteg olyan jelenet van, amelynek erőssége pont az intimitásból ered, ez pedig itt elveszni látszik. Elképzelhető, hogy a rendező így akarta érzékeltetni a társadalmi réteg legalján elhelyezkedő emberek helyét a nagyvilágban, hogy apró pontokként ábrázolja őket, de ebben az esetben ez nem igazán működött.

A rendezés rengeteg ismétlést használ és a legtöbb esetben úgy éreztem, ezek mind feleslegesek. Ilyen például, hogy Muskátné minden egyes „körhinta” szónál ugyanarra a zenei taktusra ugyanazt a táncmozdulatot végzi, vagy amikor Ficsur és Liliom tervezik a rablást, és ezt hosszasan újra és újra eljátsszák (igaz, ebbe legalább bele lehet magyarázni Liliom lelki állapotát). De ugyanígy érhetetlen a sok kiabálás, amely leginkább az első képre igaz, és amely szinte azonnal funkcióját is veszti. A mellékszereplők nagy része kidolgozatlan, és abban sem vagyok teljesen biztos, hogy a rendező érdeme lenne a kevés maradandó alakítás az ő esetükben. Mindezekért később néhány frappáns ötlettel viszont kompenzál a darab: az egyik leglátványosabb jelenet a túlvilágra jutás, amikor leereszkednek az angyalok, egy másik pedig a nézők felé emelkedik, és a két felvonás közti szünetben folyamatosan színen vannak. Úgy gondolom, a hatodik színt a legnehezebb színpadra vinni, ilyenkor nagyon sok múlik azon, mennyire akarja a rendező elvinni a spiritualizmus felé a darabot. Amit most láttam, különösen tetszett, sikerült megtalálni az egyensúlyt a dráma és a humor, valamint a misztikum és a realitás között.

Az előadáson élő zene hallható, a zenekar a színpad hátsó részén (néha a takarásban) játszik. Annak ellenére, hogy Mester Dávid a történethez tökéletesen illeszkedő muzsikát komponált, itt is sokszor éreztem úgy, hogy a zene elnyomja a prózát (nem csak hangban), eltereli a figyelmet a cselekményről, a mondatokról, márpedig Molnárnál minden egyes kimondott szónak súlya van. Szerencsére a szöveg korhűségét nem bántották, így megmaradt az a régies, „parasztos” beszéd, amely a dráma olvasását kicsit megnehezíti, de színpadon kiválóan működik, a szereplők szájából abszolút természetesnek hatnak a századeleji kifejezések.

Molnárnak mindig is erőssége volt a jellemábrázolás, a dráma kiváló korkép a társadalmi periféria szélére szorult, szegényebb rétegről. Liliom igazi csirkefogó, akinek sok kedve nincs a munkához, helyette inkább fiatal lányoknak csapja a szelet, Julika és Marika ízig-vérig cselédek, Ficsur tökéletes alvilági figura, Muskátné pedig reménytelenül szerelmes középkorú nő, aki a körhinta forgalmából igyekszik fenntartani magát. Minden helyszín és minden további szereplő azt a célt szolgálja, hogy minél pontosabb képet kapjunk ezekről a félig-meddig lecsúszott emberekről.

Hajduk Károly Liliomja minden negatívuma és rossz döntése ellenére szerethető figurává válik. Hiába tudjuk, hogy egyszer megütötte a feleségét (Molnár, akiről tudvalevő, hogy szintén erőszakos jellem volt, többször is megverte első nejét, Vészi Margitot, később neki írta meg a drámát), és feltételezzük, hogy a későbbiekben is sor kerülne erre, mégis megértjük és együtt érzünk vele a történet fordulópontjain. Hajduk kiválóan játszik a tekintetével, amellyel beszédesebbé válik bármely mondatnál: ebből olvashatjuk ki azt az elveszettséget, reménytelenséget, amely folyamatosan gyötri őt. Egész élete afféle lelki vívódás: hiába igyekszik megjavulni, a jót választani, mégis elcsábul a könnyednek tűnő pénzszerzés gondolatán. Felépített egy imázst, amit a külvilágnak mutat, és mindvégig gondosan ügyel arra, hogy ezt más ne lássa meg. Egy valaki mégis képes meglátni benne a szépet és a jót, ez pedig nem más, mint Julika.

Szilágyi Csenge alakításában új értelmet nyer a feltétel nélküli szeretet kifejezése. A kezdetben harsány és életvidám Julika a házassága után csendessé válik, olyanná, aki csak akkor szól, ha úgy érzi, muszáj. Szavak nélkül mutatja meg, hogy ő a legtisztább az összes szereplő közül, aki tartásával és (pozitív értelembe vett) büszkeségével végül mindegyikük fölé emelkedik. Szilágyi több ponton is erőteljes alakítást nyújt, épp annyira emlékezetes maradhat a nézőben, ahogyan próbálja megakadályozni, hogy Liliom elmenjen éjszaka Ficsurral, mint amikor meglátja férje holttestét. És mégis: bármennyire is bámulatos, ahogyan Hajduk és Szilágyi játszik, külön-külön erősebbek, mint a közös jeleneteikben. Elképzelhető, hogy rendezői utasítás volt, de sokszor éreztem úgy, hogy ez a két ember nem illik össze, nem egészítik ki a másikat.

Amennyire irritáló és teátrális Eszenyi Enikő Muskátné szerepében az első képben, annyira hitelesen mutatja meg emberi arcát, érzékeny női mivoltát a későbbiekben. Orosz Ákos Ficsurja igazi pitiáner bűnöző, aki saját bűntársát is képes volna hátra hagyni, hogy saját bőrét mentse. Jellemét jól mutatja, hogy Liliommal szemben is képes csalni a kártyajátékban, így kopasztva meg attól a pénztől a férfit, amit még meg sem szereztek. (Ellenben az nem igazán érthető, hogy a túlvilági elszámoltatásnál miért éppen Orosz alakítja az ügyvédet.) Waskovics Andrea Marikaként minden naivitása és egyszerűsége ellenére igazán szeretni valóvá válik, nála aranyosabban és hitelesebben kevesen tudnák ekkora szeretettel kiejteni a Hugó nevet, akit egyébként Zoltán Áron kiváló humorérzékkel formál meg.

Karácsonyi Zoltánnak egy rövid jelenet jutott csupán Linzmannként, de ismét bebizonyította: nincs kis szerep, csak kis színész, mivel ebben a pár percben is hatalmas energiával él a színpadon. Igazi színházi bravúr, ahogyan Seress Zoltán megformálja a túlvilági Felolvasót (előtte rendőrkapitányként is láthatjuk, éppúgy, ahogyan a többi angyalt és misztikus szereplőt – ez egyébként egyike azoknak a rendezői ötleteknek, amelyek különösen jól sikerültek). Seress figurája végtelen türelemmel rendelkezik (természetesen, Liliom ezt is kikezdi), szarkasztikus humorával többször is megnevetteti a nézőket.

Ifj. Vidnyánszky Attila korunk egyik legígéretesebb fiatalja, színészi képességeit többször bizonyította már, ahogyan a „Kinek az ég alatt már senkije sincsen” is kellemes emlékként él bennem. Ellenben, úgy érzem, túl hamar kapott lehetőséget nagyszínpadi debütálásra, és ehhez egy olyan ikonikus mű párosult, mint Molnár Ferenc Liliomja, amihez kevés egy huszonéves fiatalember élettapasztalata (írom ezt én a huszonéves élettapasztalatmmal). Nem nyer igazi értelmet az előadás kulcsmondata („Megütik az embert, és nem fáj”), a katarzis elmarad. És ez felettébb sajnálatos.

Író: Molnár Ferenc
Díszlet: Bagossy Levente
Jelmez: Vecsei Kinga Réta
Zeneszerző: Mester Dávid
Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila

A bemutató időpontja: 2018. december 15. - Vígszínház

A cikk a 2019. január 19-én, 19 órakor kezdődött előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók a Vígszínház oldaláról származnak, fotós: Dömölky Dániel.