Vadász Zsolt több mint 10 éve oszlopos tagja a Budapesti Operettszínháznak, valamint a hazai operettjátszás egyik megkerülelhetlen alakja. Többek között énekelt a Marica grófnőben (Tasziló), A denevérben (Eisenstein és Alfréd), A víg özvegyben (Rosillon) és a Kékszakállban (Kékszakáll), jelenleg Szirmai Albert Mágnás Miskájában Baracs Istvánként látható. Júliusban a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon debütált a Vidnyánszky Attila rendezésében bemutatásra került A Csárdáskirálynőben, augusztus 2-án és 3-án pedig a Budavári Palotakoncertek visszatérő fellépőjeként köszönhetjük. Zsolttal a nyári fellépésekről és a következő évad terveiről beszélgettem.

Mielőtt belevágunk az interjúban, neked is felteszem a szokásos bevezető kérdést: hogyan jellemeznéd magad három szóban?

Ez nagyon nehéz lesz! (nevet)

Mindenkinek az! (nevet)

Nagyon fontos számomra az állandó változás, az új dolgok keresése, és mindennek az új szemszögből való nézése. Szóval a három szó: változatosság, energia és önirónia. Ezek mind a színpadon, mind a magánéletben nagyon fontos dolgok számomra, ezek azok, amik leginkább meghatároznak engem.

Érdekes, hogy a változatosságot említetted, mert az operettek bonvivánjai – a ritka kivételektől eltekintve – általában nagyon hasonló szerepek.

Való igaz, hogy nagyon sokszor egy kaptafára épülnek, de sok olyan is van, ami nem egy tipikus bonviván szerep. Hála Istennek ebből is sokat játszhattam el a pályafutásom alatt. Említhetném akár a Kékszakállt és a többi Offenbach-operettet, a Strauss-operetteket (Egy éj Velencében, Bécsi vér, A denevér, A cigánybáró), vagy Lehártól A víz özvegyet. Az ő műveikben nem tipikus bonvivánokkal találkozhatunk, ők sokkal életszerűbb figurákkal dolgoztak. Ugyanakkor én a többi szerepemben – pl. A Csárdáskirálynő Edwinjeként, vagy a Marica grófnő Taszilójaként – is megpróbálom felfedezni a karakteremben a gyarló, a haragvó vagy éppen a humoros embert.

Jó, hogy mondtad a humort, mert azt már megfigyeltem, hogy mindig nagy örömmel játszol humoros jeleneteket, látható, hogy ezeket különösen élvezed.

Igen, mert fontos, hogy az embernek legyen öniróniája. Egy bonvivánnak, egy tenornak sem szabad mindig túlságosan komolyan vennie magát. Az életre is igaz ez, hiszen a nehéz dolgokon is könnyebb felülemelkedni, ha ahelyett, hogy belesüppednénk a bajba, a bánatba, inkább a jó oldalát igyekszünk nézni.

Most nyáron két nagyobb munkád volt, amiről hamarosan beszélgetünk is, de még egy picit térjünk vissza egy korábbi szerepedre. A Kékszakáll Székely Kriszta rendezésében nekem az egyik kedvenc előadásommá vált, habár ez az előadás a közönséget nagyon megosztotta.

A Kékszakáll nekem is életem egyik legnagyobb élménye volt! Megjegyzem, nagyon szeretem az Offenbach-operetteket, és volt szerencsém az egyetlen operájában, a Hoffmann meséiben is énekelni. Tudni kell, hogy az ő nevéhez fűződik az operett megalkotása, ő találta ki a „kis operát”, amely lehet komikus és groteszk is egyszerre. A Kékszakáll címszerepét azért is szerettem, mert ez nem az a tipikus bonviván, akit a nagyközönség megszokott. Teljesen más figura, kicsit gonosz, kicsit beteges, ugyanakkor végtelenül humoros – ezt az oldalát különösen imádtam. Hatalmas kihívás volt, nem tagadom, de Székely Kriszta vezetésével, úgy érzem, hogy sikerült megoldani a feladatot. Színésztársaimmal nagyon élveztük a próbafolyamatot és az előadásokat is. A közönség azon része, aki nyitottabb az újdonságra és hajlamos elvonatkoztatni a klasszikus rendezéstől, szintén nagyon szerette. A Kékszakáll szerepei sokkal több játékra és finomságra adnak lehetőséget a színészeknek, részletgazdagabban ki lehet dolgozni egy-egy karakter érzéseit, mozzanatait, pillantásait, vagy ha kicsit triviális akarok lenni, azt is mondhatnám, hogy a nézését és a járását. (nevet)

Most azonban egy igazi klasszikus közönségkedvenchez tértél vissza. Júliusban a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon debütált A Csárdáskirálynő, Vidnyánszky Attila rendezésében, amely ősztől a Budapesti Operettszínházban is látható lesz. Te nem először alakítod Edwint.

Edwint ’98 óta, tehát több mint 20 éve játszom, egyike volt az első szerepeimnek, amit énekeltem. Érdekes módon egy németországi turnén debütáltam, tehát az első előadásom nem magyar nyelvű volt. Aztán játszottam vidéken: Pécsen, Debrecenben és Budapesten magyarul, utóbbiban németül is, majd Csehországban csehül, és most újra magyarul.

A mostani bemutató bizonyos mértékben szintén eltért a hagyományos színjátszástól. Gondolok itt arra, hogy gyakran kijöttök a nézőtérre, vagy többször bevonjátok a karmestert a játékba. Ugyanakkor az előadás gerince mégis ugyanaz maradt. Mekkora kihívás többfajta rendezésben, többféle változatban énekelni? Ilyenkor nem jut eszébe az embernek óhatatlanul a korábbi, már bevésődött szöveg és mozdulat?

Ha az ember játszik egy szerepet, annak a figurája mélységeiben, gyökereiben nem változik, hiszen így írták meg a szerzők. Ugyanakkor minden rendezés, minden előadás – bármilyen nyelven játszod –, teljesen más. Nyilván, valahol a lelkem legmélyén bennem van Edwin érzésvilága, de a kifejezés eszközei, a pillanatnyi aktualitások folyamatosan változnak. Mindig nyitott vagyok az újra, sőt, minden új rendezésben örülök is, ha egy másik szemszögből próbáljuk megközelíteni az adott figurát. Ez mindig jót tesz egy darabnak. A második kérdésedre más típusú esetet tudok említeni: volt olyan előadásom, például A denevér, ahol két szerepet is játszottam: délután Alfréd voltam, este meg Eisenstein. Ilyenkor a szöveggel még jobban vigyázni kell, főleg, ha az ember önmagával énekel duettet, tercettet vagy kvartettet. Ez szerintem nagyobb kihívás, mint más szöveggel énekelni ugyanazt azt a dalt.

A Csárdáskirálynő új rendezése ráadásul visszanyúlt az eredeti szövegkönyvhöz.

Igen, Kiss-B. Atillának (a Budapesti Operettszínház főigazgatója – szerk.) és Vidnyánszky Attilának, az előadás rendezőjének is az volt a szándéka, hogy megmutassuk, honnan indult A Csárdáskirálynő, milyen volt az eredeti változat. Vidnyánszky rendezése is azt az operettjátszást idézi meg, ami az ősbemutatója idején jellemezte a színjátszást, természetesen a mai kor elvárásaihoz aktualizálva. Úgy gondolta, hogy ha visszanyúlunk az eredeti szövegkönyvhöz, egyúttal az eredeti, 1916-os rendezési stílushoz is térjünk vissza. Ez nem azt jelenti, hogy ugyanazt rendezte meg, mint ami akkor volt látható, csak azt, hogy ezeket az operettek 100 évvel ezelőtt nagyjából úgy játszották, mint mi a mostani bemutatót. Akkor is voltak benne kitekintések, hiszen nem véletlen, hogy ez a darab megszületett, ahogy az sem, hogy a szereplők azok, akik. Edwin egyértelműen hajaz Rudolf trónörökösre, Szilvia meg Vetsera Máriára, vagyis a herceg szerelmére, a darabbéli szerelmi szál pedig az ő tragikus helyzetükre. Van Ferenc Józsefünk is Mária Leopold képében, és ezt anno zokon is vette a császári család. Ne gondoljuk, hogy ez az operett azért született meg, hogy habos-babosan énekeljünk és táncoljunk. A célja nyilvánvalóan az volt, hogy azt a nehéz kort, az I. világháborút egy picit feledtesse, de a nézővel mégis beleláttassa a nehézségeket. Ezért született meg például a „Hajmási Péter, Hajmási Pál” című szám is: „a barométer esőre áll”, vagyis ott kopogtatnak hátul a katonák, jön a háború. Hiába egy mulatós szám, 1916-ban ennek komoly mondanivalója volt, aminek egyébként ma is megvan a maga aktualitása. Kiemelném még azt is, hogy szerintem nagyon fontos, hogy a különböző rendezéseket ne viszonyítsuk egymáshoz, mert az soha nem tesz jót egy előadásnak. Visszatérve egy korábbi kérdésedre: ezért fontos, hogy a színész is újként tudja befogadni az új koncepciót. Nekünk sem szabad viszonyítanunk az általunk régebben játszott előadáshoz: mindig a mából, a pillanatból kell építkezni, és nem abból, hogy mit játszottam, 5-10 évvel ezelőtt.

Augusztus elején érkezik a Budavári Palotakoncert. Mondhatjuk, mára hagyománnyá vált, hogy a Budapesti Operettszínház egy gálaműsorral készül. A környezetet nézve, kicsit olyan ez, mint a Szegedi Szabadtéri Játékok.

Szerintem is hasonló az irány: nekem is eszembe jutott már, hogy olyan ez a rendezvény, mint a Szegedi Szabadtéri vagy éppen a Schönbrunni Nyári Koncertek. Úgy vélem, a magyar operett méltó helyére került a budai Várban: a hely szellemisége önmagában rangot ad, fölemeli a műfajt. Mondhatnám úgyis, hogy a nyári Budavári Palotakoncert a koronája az egészéves operettjátszásnak.

Tőled mit hallhatnak a nézők?

Az Egy éj Velencében című Strauss-operettből – amit szintén játszottam több rendezésben, több nyelven – Lagúna valcert, A bajadérból az „Ó, bajadérom”-at, valamint a Cigányszerelemből a „Vad cigánylegény vagyok…”-at. Érdekesség, hogy utóbbit most először fogom énekelni, és annak ellenére, hogy nem vagyok kifejezetten egy vad cigánylegény-típus, nagyon várom már. (nevet)

A jövő évadban milyen feladatok várnak rád?

Szeptemberben bemutatjuk A Csárdáskirálynőt kőszínházban is, tavasszal pedig felújítjuk a Viktóriát, abban játszom még, valamint a jelenleg futó előadásaimban. Továbbá vár rám egy nagyon szép feladat is: a Co-Opera produkciójában Debrecenben és Győrben Mozart Szöktetés a szerájból című operájában Belmontét fogom énekelni.

Fotók: Éder Vera (Csárdáskirálynő előadásképek), Gordon Eszter (Kékszakáll előadáskép, Budavári Palotakoncert próbafotók"Mindig a mából, a pillanatból kell építkezni")