Ősbemutatóval zárta idei évadját a Szegedi Szabadtéri Játékok. Miközben az Újszegedi Színpadon a Hófehérke és hét törpe mesebalett varázsolta el a nézőket az augusztusi hosszú hétvégén, a Dóm téren augusztus 9-től hat alkalommal volt látható Maury Yeston és Peter Stone musicalje, a Titanic, Somogyi Szilárd rendezésében.

1997-ben, James Cameron Oscar-díjas alkotásával egyidejűleg (pontosabban azt fél évvel megelőzően) láthatta az amerikai közönség a Titanic című musicalt. Bár Maury Yeston és Peter Stone alkotása szintén az elsüllyeszthetetlennek vélt gőzhajónak állít emléket, a történelmi tényeken túl semmi köze nincs a Leonardo DiCaprio és Kate Winslet főszereplésével készült filmhez. Éppen ezért bármiféle összehasonlításnak értelme nincs, hacsak annyi nem, hogy a maga műfajában a zenés színpadi változat is szép számmal bezsebelt jó pár díjat, köztük a legjobb musicalnek járó Tony-díjat (négy másik mellé). Premierjének évében Grammy-díjra is jelölték a zenéje miatt, ám ezt a jelölést nem tudta díjra váltani. Az elmúlt 20 évben további hét nyelven került bemutatásra, 2019 augusztusában pedig hazánkban is debütált a szívszorító történet.

Engem személy szerint mindig is lenyűgözött az a misztikum, ami a Titanic történetét körül vette és körül veszi a mai napig. Nem csak amiatt, hogy kora legnagyobb és legerősebb gőzhajóját elsüllyeszthetetlennek titulálták, éppen emiatt jóval kevesebb mentőcsónakkal indultak útnak, majd aztán 1912 áprilisában, az első útján jéghegynek ütközött, és végül elnyelte az óceán. Figyelemre méltó az is, hogy Morgan Robertson 1889-ben megjelent A Titan végzete című regénye szinte pontról pontra megjósolta a Titanic tragédiáját, ennek fényében még hátborzongatóbb a megtörtént eset. Nem hiába, hogy az embereket a mai napig foglalkoztatja a hajó története, azt az elmúlt száz évben számtalan dokumentumfilm, (dokumentum)regény dolgozta fel, de született többek között prózai színpadi változat, mozifilm és musical is.

Kissé kétkedve ültem be augusztus 9-én, a premier estéjén a szegedi Dóm téren található, 4000 fős nézőtérre, hiszen nehezen hittem volna, hogy ez a történet működik musicalként. Szerencsére azonban, kellemesen csalódtam, hiszen ez az előadás maga mögött hagyott mindenféle giccset, amit a műfaj általában (kiváltképp az utóbbi időben) magában hordoz. És közben azonnal meg is róttam magam a hitetlenkedésem miatt, hiszen nem egy esetben (Miss Saigon, A Nyomorultak) láthattunk példát arra, hogy igazán komoly mondanivalóval bíró történetek is maradandó élményt okozhatnak zenés előadásként.

A musical igazi főszereplője a címben is szereplő Titanic, amely épp annyira eleven és központi, mint bármelyik hús-vér karakter. Minden ekörül a monstrum körül forog, elég csak a nyitányt meghallgatni, amelyben a történelem legnagyobb építményeihez és csodáihoz hasonlítja a gőzhajót. Már itt megmutatkozik az emberi gőg és a nagyravágyás, amely az egész művet mélyen áthatja. Mert miről is szól ez a darab, mi az igazi tanulsága? Az emberek minden korban igyekeznek istent játszani, legyőzni a természetet, ami talán időről időre úgy tűnik, sikerül, de végül mindig utóbbi kerül ki győztesen. Arról most nem beszélek, hogy ez a legyőzés az utóbbi időkben többnyire a pusztítással egyenlő, mert hiszem, hogy egyszer, talán nem is annyira a távoli jövőben újból a revans áldozatai leszünk. Visszakanyarodva a műhöz: a Titanic remek példázata annak, hogy mennyire önteltek és anyagiasok tudnak lenni az emberek, egészen addig, míg felelősséget nem kell vállalni a tetteinkért.

A musical egyik szála pont erről a felelősségvállalásról és nagyravágyásról szól, J. Bruce Ismay, a Titanic tulajdonosa (Szolnoki Tibor remek alakításában) a leghűbb megtestesítője ennek. Ő az, aki a jó hírnév és a még több pénz reményében képes figyelmen kívül hagyni minden vészjósló jelet. Anélkül ad utasítást a hajó kapitányának, Edward John Smithnek (Ottlik Ádám), hogy ténylegesen értene a hajózáshoz. (Ez a vonal szintén érdekes gondolatokat tud ébreszteni a nézőben.) Talán akkor is sejthető lenne a tragédia, ha történelmi ismereteink egyáltalán nem lennének: a néző tudja, hogy azzal, hogy parancsba adja, hogy a maximális 19-21 csomó helyett 22 csomóval haladjanak, vagy azzal, hogy nem törődik a jéghegyre vonatkozóan másik hajóktól kapott figyelmeztetésekkel, saját magát és utasait sodorja a végzet felé. Ugyanakkor maga a kapitány – a hajó tényleges irányítója és parancsnoka – sem áll a sarkára, nem mer nemet mondani, annak ellenére sem, hogy érzi, a vesztükbe rohannak. Ezekben a jelenetekben kisebb, ám annál hálásabb szerep jut a fiatal színészeknek (Fülöp Kristóf, Kádár Szabolcs, Cseh Dávid Péter, Szaszák Zsolt, Tassonyi Balázs), akik a legénységet formálják meg. Ők mindannyian különböző jellemtípusokat képviselnek, saját élettörténettel, amely ugyan nem kerül részletesen kibontásra, de sejtésünk azért lehet róla.

A Titanicot úszó városként is emlegetik, nem véletlenül, és erre ez a musical is nagyban ráerősít. Hiába tudja a néző, hogy egy pár napos hajóutat lát, mégis mindvégig olyan érzése lehet, hogy mindez csak egy szimbólum, amely egy egész ország társadalmi berendezkedésének metaforája is lehetne. Élesen elkülönülnek a társadalmi osztályok, ez már az első pillanatban érződik, elég csak megnéznünk, hogyan viselkedik a személyzet az utasokkal a beszálláskor. És egy mondat erejéig ismételten vissza kell kanyarodnom a felelősségvállaláshoz, hiszen ebben a kontextusban még jelentősebb a kapitány és a tulajdonos szerepe, akikre kvázi az ország irányítójaként is tekinthetünk. A musical három pároson keresztül mutatja be a rangok és vagyoni helyzetek közötti különbségeket. Az alkotók leginkább Kate McGowan (Vágó Zsuzsi) és Jim Farell (Veréb Tamás) történetére fókuszálnak, őket teszik meg igazi főszereplővé, ami nem csoda, hiszen a nézők többsége feltehetőleg hamarabb érez együtt a harmadosztályon utazó, nagy reményekkel teli emberekkel, akikkel ők maguk is azonosulni tudnak. Mindennek ellenére mégsem válnak igazi főhőssé, mert bár kétségtelen, hogy jóval több játékidő jut nekik, mint társaiknak, az ő szerelmi történetük mellett további öt(!) szál kap fontosabb szerepet. Éppen ezért a legtöbb szál nem tud teljesen kibontakozni, annak ellenére, hogy az alkotók igyekeztek minden karakternek mélységet és igazi, valós háttértörténetet adni, mégis lehet némi hiányérzete a nézőnek. Ilyen sok, egymással egyenrangú emberi sors kibontására kevés ez a három óra, ezért is emeltem ki, hogy az igazi főszereplő maga a Titanic.

A Straus házaspár (Földes Tamás, Frankó Tünde) által az elsőosztály életébe nyerhetünk bepillantást, és habár mindössze egyetlen igazi nagy duett jut számukra, mégis az előadás egyik legszebb jelenetét köszönhetjük neki. Az igazi, őszinte szerelem gyönyörű és megható példázata az ő történetük, akik úgy döntenek, hogy vagy mindketten túlélik a tragédiát, vagy együtt süllyednek el. A humorról Alice Beane (Détár Enikő) és Edgar Beane (Kiss Zoltán) gondoskodik: a másodosztályon utazó házaspár női tagja a felkapaszkodás reményében mindent megtesz, hogy a milliomosok közé kerüljön. Alice viselkedése kellemes perceket okoz a nézőnek, ugyanakkor elég élesen görbe tükröt tart a társadalom elé: hány olyan embert ismerünk, aki nem elégszik meg saját sorsával, életével, hanem mindig a másikéra vágyik, irigykedve figyeli azt. Ő az, aki minden pletykát ismer, mindenkit megszól, becsmérel, de saját helyzetével nincs tisztában. A vér azonban nem válik vízzé: Alice továbbra is közönséges marad, akit férje, Edgar sem képes jobb belátásra bírni. Mindezek ellenére (vagy éppen ezért) megható mégis, hogy a férfi kitart a felesége mellett, még akkor is, ha tudja, hogy ő soha nem fogja tudni megadni neki azt, amire vágyik, és tragédia után is mindent elkövet, hogy az asszonyt biztonságban tudhassa.

A musicalben fontos szerep jut még Thomas Andrewsnak, a Titanic tervezőjének, akit György-Rózsa Sándor formál meg. Az ő karakterén keresztül láthatjuk, mennyi teherrel és vívódással jár az a munka, ami neki jutott osztályrészül, hogyan éli meg a kudarcot és a tragédiát az, akit addig dicsőítettek. Sándor Péter játssza Frederich Barrettet, a fűtőt, szintén egy érdekes és izgalmas élettörténettel, és nem mellesleg remek dalokkal. A színészi teljesítményekre most szándékosan nem tértem ki külön-külön, mert ahogyan Veréb Tamás mondta, itt valóban mindenkit „pofon csapott” a szerep. Többnyire mindenkinek a kisujjában van a műfaj, színészileg és énekhangban is a maximumot nyújtják, képesek arra, hogy – akár egyedül is – uralják a Szegedi Szabadtéri hatalmas színpadát. De ugyanez igaz a fiatal, mondhatni pályakezdő generációra is, valamint a statisztériára, akik teljes erőbedobással küzdöttek azért, hogy egy valóban látványos és grandiózus előadás születhessen meg.

Ha már látvány: Khell Csörsz fantasztikus, szemkápráztató díszlete valóban a színpadra varázsolja az óriáshajót, nem egyszer remekül játszik a fenttel és a lenttel, mind az utazást, mind a süllyedést már-már filmbe illően vitték színre. Érdekes kiegészítése a darabnak a „minihajó”, amelyet a darab több pontján felbukkanó végzet táncosai hajtanak a jéghegy felé, így – ha csak makettek szintjén –, de az ütközésnek is tanúi lehetünk. Cselényi Nóra jelmeztervei kiválóan adják vissza a kor hangulatát, Barta Viktória pedig nem egy musicalben bizonyított már remek koreográfiával, erre itt és most sem lehetett panasz.

A Titanic tipikusan az a musical, amely változatos, ám roppant igényes zenei világgal rendelkezik, több kikacsintással a korra, a történelemre és a különböző társadalmi rangok kedvelt dallamaira. Ritka az olyan zenés darab, ahol még a kórusművek is ennyire erőteljesen dallamosak, de Maury Yeston szerzeménye mindenképpen ezek közé tartozik. Nem elég azonban a remekül megkomponált zene, kell hozzá egy kiváló karmester is, aki jelen esetben nem más, mint Balassa Krisztián, aki 2016 óta Németországban dolgozik. Nem titkoltam soha, távozását az Operettszínházból azóta is fájlalom, mert az a dinamikusság és maximalizmus, ami az ő vezényletét jellemzi, ritka, mint a fehér holló, hatalmas űr keletkezett a hazai zenés színházi világban. Az mindenképpen örvendetes, hogy a Titanic erejéig ismét itthon dolgozott, de ugyanennyire szomorú a produkció rövid élete is.

A magyar változat szövegkönyve – amely minimálisan eltér az eredeti Broadway-musicaltől – három személy nevéhez köthető: Galambos Attila, Kerényi Miklós Gábor és Somogyi Szilárd. A három alkotó többször dolgozott már egymással (akár csak kettes felállásban), így nevük már-már garancia a minőségi fordításra és átdolgozásra. Ez most sincs másként, bár a kórusművekből sokszor nehezen lehetett kivenni minden szót, mondatot tisztán, de a szólódalok magyar változata igazodik a téma és a zene grandiózusságához. Hasonlóképpen a rendezés, amiért annak Somogyi Szilárdnak jár dicséret, akinek mondhatni, már a kisujjában van a műfaj, azon kevés rendezők egyike, aki minden profizmusát bevetve, gond nélkül össze tud rakni egy több mint száz szereplős, tucatnyi helyszínnel és szállal operáló musicalt, mindezt olyan gördülékenyen, mintha csak egy nagyszabású mozifilmet néznénk. Sőt, nem is kell nekünk a nagyszabású mozifilm.

Sztori és könyv: Peter Stone
Zene és dalszöveg: Maury Yeston
Fordító: Galambos Attila, Kerényi Miklós Gábor, Somogyi Szilárd
Videóanimáció: Madarász „Madár” János
Világítástervező: Dreiszker József
Koreográfus: Barta Viktória
Jelmeztervező: Cselényi Nóra
Díszlettervező: Khell Csörsz
Karmester: Balassa Krisztián
Kreatív producer: Ifj. Harangozó Gyula
Rendező: Somogyi Szilárd

A bemutató időpontja: 2019. augusztus 9. - Szegedi Szabadtéri Játékok (A cikk a 2019. augusztus 9-én 21 órakor kezdődött premier alapján íródott.)

Fotók: Dusha Béla