A tavalyi évösszegző írásom – a statisztikák szerint – igen népszerűvé vált, jelenleg a legolvasottabb cikk az oldalon, így gondoltam, hogy 2020 elején is összegyűjtöm, mik voltak az előző év legjobb előadásai a számomra.

Mielőtt jönnének az ajánlások, íme egy kis statisztika a 2019-es színházlátogatásaimról:

• Összesen 104 alkalommal voltam színházban vagy színházi jellegű előadáson. Ebből 8 olyan előadás van, amit 2019-ben kétszer is megnéztem, tehát összesen 96 darabot láttam. A 96 darab között is volt olyan, amivel ismételtem, többek között újra megtekintettem a Billy Elliotot, az Elfújta a szelet, az Üvegfigurákat, A párnaembert, A Szépség és a szörnyeteget és a Menyasszonytáncot. Tehát 2019-ben (ezeket levonva) 90 (számomra) új produkciót láttam.
• A 104 előadásból 65 prózai és 39 zenés darab (musical [26], operett [6], opera [2], gálaműsor [1], balett [1], koncertszínház [1], zenés vacsoraszínház [2]) volt.
• 31 olyan előadás volt, amely magyar szerző(k) tollából született, 73 pedig külföldi.
• 67 olyan előadás volt, amelyet a bemutatásának évadában láttam, a többi mind az előző évadokból repertoáron maradt darab
• a legtöbbször a Budapesti Operettszínház előadásaira ültem be (15), ezt követi a Centrál Színház (9) és holtversenyben a Radnóti Színház és a Budapest Bábszínház (8). A tavalyi leglátogatottabb teátrumom, a Vígszínház lecsúszott a képzeletbeli dobogóról, 2019-ben mindösszesen 5 alkalommal választottam őket (hasonlóan az Átriumhoz)
• egyre többször jutok el vidékre vagy tudok megnézni Budapesten vidéki előadást, 2019-ben mintegy 15 különbözőt láthattam így, többnyire más-más színházaktól

Ha pár szóban kellene jellemeznem a 2019-es évet, azt mondanám, hogy igen nehéz év áll mögöttünk. Most sokkal nehezebben tudtam kiválasztani azokat az előadásokat, amelyek bekerülhettek a TOP10-be. Tavaly például mindössze kettő zenés darab szerepelt a listán, ez a 2019-ben ötre kúszott fel, vagyis az én kedvenceim fele a musicalek és operettek közül kerültek ki. Ez egyébként részben annak is köszönhető, hogy több, 2018 végén bemutatott darabot csak tavaly tudtam megnézni, a listára pedig csak azok az előadások kerülhettek fel, amelynek a bemutatója 2019. január 1. és december 31. között volt. Tehát hiába néztem meg a premiert követően 3-4 hónappal, sajnos nem volt versenyben A vihar, az Apa lánya (Budapest Bábszínház), a Chicago, a 12 dühös ember (Átrium) vagy éppen a Játék a kastélyban (Miskolci Nemzeti Színház).

A prózai előadásokhoz kapcsolódóan el kell mondanom azt is, hogy nem egyszer fordult elő, hogy egy-egy, általam nagyon kedvelt színház új bemutatójára nagy reményekkel ültem be, és végül csalódnom kellett. A tisztesség úgy kívánja meg, hogy ne emeljem ki ezeket külön, de elég csak összevetni az idei listát és az adatokat a tavalyival, és nagyjából sejteni lehet, hogy mely előadásokra és mely teátrumokra gondoltam. Továbbá több olyan, főleg prózai darab is versenyben volt, amely bemutatásuk szempontjából fontosnak bizonyultak, ám vagy a rendezésen, vagy a színészi alakításon elcsúsztak. Éppen ezért a lista összeállításánál a legfontosabb szempont az volt, hogy az adott előadás a saját műfaján belül hol helyezkedik el az én szememben. Tehát mint minden lista, ez is szubjektív, kizárólag az én véleményemet, ízlésemet tükrözi. A TOP10-en belül sorrend nincsen, a kritikák megírásának kronológiája szerint haladtam. (A címre kattintva olvasható a teljes kritika.)

Gloria (Radnóti Színház, rendező: Hajdu Szabolcs)

 „Jacobs-Jenkins darabjának egyik legnagyobb erénye, hogy kiválóan ábrázolja a húszas éveikben járó fiatalokat, az ő gondolkodásmódjukat a világról, és a munkához való hozzáállásról. […] A Gloria egészen új és üde színfoltja a Radnóti Színház repertoárjának, hiszen azzal együtt, hogy a szokásosan magas minőségben állították színpadra, gondolatiságában, stílusában és kivitelezésében az eddigiektől élesen eltérő előadás született.”

A Platonov (Katona József Színház, rendező: Székely Kriszta)

Székely Kriszta tavaly is felkerült a listára, akkor éppen a Budapesti Operettszínházban bemutatott Kékszakáll című operett kapcsán. Azt követően határoztam el, hogy nagyobb figyelemmel fordulok a munkássága felé, és bár közel sem láttam annyi Székely-rendezést, mint amennyit szerettem volna, kezdem behozni a lemaradást, kijelentetem, hogy eddig nem bántam meg. A Katona József Színház Kamrájában márciusban debütált A Platonov Csehov első, és talán leghosszabb, legszerteágazóbb drámája nyomán készült. Azt írom, nyomán, mert - éppen a hossza miatt - minden rendező alaposan megnyirbálja a szövegkönyvet, attól függően, hogy éppen mit tart aktuálisnak, kiemelendőnek belőle. Székelynél már a cím elé került név is jelzi, hogy nem egy személyről, hanem egy embertípusról szól a darab, amelyet a rendezés szépen végig is vezet a közel kétórás játékidő alatt. Adott Platonov, akiben minden nő szerelmes, bár tulajdonképpen senki sem érti, hogy mi vonzót találnak benne. Éppen ez adja a dráma egyik legizgalmasabb felvetését is, és éppen e kettősség miatt válik Kocsis Gergely játéka is tökéletessé, mert úgy válik ellentmondásosan szimpatikussá, hogy közben látjuk, milyen ember. Színésztársai kiváló partnereivé is válnak egyben, ezernyi más személyiséget kapunk, ráadásul nem csak a nők, hanem a férfiak is behódolnak neki. Így kell a XXI. században Csehovot színpadra állítani. 

(Erről az előadásról időhiány miatt nem írtam kritikát.)

A Vágy nevű villamos (székesfehérvári Vörösmarty Színház, rendező: Bagó Bertalan)

„Szeretem az olyan darabokat, rendezőket, akik mernek bátrak lenni, és klasszikusokat úgy újra értelmezni, hogy mindvégig hűek maradnak az eredeti történethez, ugyanakkor egy egészen új sztori születik meg a kezük alatt. A Bagó Bertalan, a rendező Tucsni András dramaturggal karöltve Tennessee Williams egyik legismertebb drámáját, A vágy villamosát dolgozta fel, a történetet a ’90-es évek Magyarországára ültetve át. Így lesz Blanche DuBois-ból Ilona, Stanley Kowalskiból Balogh Józsi, New Orleans külvárosából siófoki lakótelep, mindez a rendszerváltást követő években, amikor mindenki tele van reménnyel, álmokkal és vágyakkal.”

A Pendragon-legenda (Budapesti Operettszínház, rendező: Somogyi Szilárd)

„Galambos adaptációja igyekszik viszonylag hű lenni az eredeti mű cselekményéhez (afféle főhajtásként bizonyos párbeszédeket szó szerint idéz is Szerbtől), ám ahol a műfaj és a hely adottságai megkövetelik, jelentősen elrugaszkodik attól. Hangulatában viszont kellően jól visszaadja a szerbi atmoszférát: a humort és romantikát sem nélkülöző, misztikummal fűszerezett krimi-kaland vonulat remek egyensúlyban marad mindvégig. Már csak azért is érdemes megtekinteni a musicalt, hogy összevessük, miben tér el annak története az eredeti műétől, és hogy hogyan is nézne ki egy Pendragon-legenda a XXI. században.”

A tündérlaki lányok (Győri Nemzeti Színház, rendező: Forgács Péter)

„Heltai Jenő drámája nem egy szerelmi történet, nem egy romantikus mese, amely boldog véget ér, hanem az önfeláldozás tragikusan és fájóan szép ábrázolása. Egy történet, ahol a szerelem és az emberi érzelmek üzlet tárgyát képezik, és ahol az önzőség a tetőfokára hág. A cselekmény központi alakja Boriska, aki a társadalom és saját családja szemében is erkölcstelen nő, olyan, aki elvesztette a tisztességét. A néző azonban az előadás ideje alatt mégis vele megy, hiszen paradox módon, ő az, aki erkölcsben mindannyiuk fölé emelkedik lelki tisztaságával és saját boldogságának háttérbe szorításával.”

Titanic (Szegedi Szabadtéri Játékok; Veszprémi Petőfi Színház, rendező: Somogyi Szilárd)

„A musical igazi főszereplője a címben is szereplő Titanic, amely épp annyira eleven és központi, mint bármelyik hús-vér karakter. Minden ekörül a monstrum körül forog, elég csak a nyitányt meghallgatni, amelyben a történelem legnagyobb építményeihez és csodáihoz hasonlítja a gőzhajót. Már itt megmutatkozik az emberi gőg és a nagyravágyás, amely az egész művet mélyen áthatja. Mert miről is szól ez a darab, mi az igazi tanulsága? Az emberek minden korban igyekeznek istent játszani, legyőzni a természetet, ami talán időről időre úgy tűnik, sikerül, de végül mindig utóbbi kerül ki győztesen. […] A Titanic remek példázata annak, hogy mennyire önteltek és anyagiasok tudnak lenni az emberek, egészen addig, míg felelősséget nem kell vállalni a tetteinkért.”

Megjegyzés: ez az előadás részben a Veszprémi Petőfi Színház bemutatójának megtekintése után került fel a listára, hiszen - bár az alapanyag és a rendezői koncepció ugyanaz -, mégis egy teljesen új produkció született meg Veszprémban. A kisebb térben, kőszínházban még intenzívebben hatott a zene, a színészi játék sokkal őszintébbé vált, a drámai pillanatok erősödtek. Háromféle színész játszik az előadásban: van, aki ugyanazt a szerepet vitte Szegeden, mint most is (Vágó Zsuzsi, Veréb Tamás, Sándor Péter), van, aki ugyan látható volt szabadtéren, most más karakter bőrébe bújt (Cseh Dávid Péter – Jim, Tassonyi Balázs – Henry Etches, Kádár Szabolcs – Frederich Barett), és végezetül, de nem utolsó sorban ott vannak a veszprémi teátrum társulatának tagjai, akik most először találkoztak ezzel a darabbal. Érdekes és izgalmas látni, mekkora lelkesédéssel, örömmel és átéléssel játszik mindenki, ráadásul újabb tehetséges művészeket ismerhettem meg, akik eddig – vidéki szerepléseik okán – kiestek a látókörömből. A veszprémi bemutatónak hála a Titanic tovább él (itt kell megjegyeznem, hogy érdemes időben érkezni a színházba, az előtérben ezzel kapcsolatos kiállítás is látható!), a musical pedig bekerült az igazán nagy klasszikusok közé, amely bizonyára a következő évtizedben is visszatérő vendége lesz a magyarországi színházaknak.

Macskafogó (József Attila Színház, rendező: Szente Vajk)

„Az már szinte megszokott, hogy a Galambos-Szente páros minden évben újabb sikervárományos musicallel jelentkezik (ezek többnyire klasszikus filmek, könyvek újra gondolt verziói, nagy ritkán pedig teljesen eredeti ötlet alapján írnak zenés darabot), de bátran kimerem jelenti, hogy a Macskafogóval érték el eddig pályájuk csúcsát. Ennek a musicalnek ugyanis létjogosultsága van, és nem csak azért mert, mert a maga műfajában (nevezetesen a musical comedy-ben) az utóbbi tíz év legjobban megírt darabjai közé vonult be, hanem mert ritkán találni olyan darabot, amelyben ennyire minden a helyén lenne. Természetesen ehhez kell egy zeneszerző is, jelen esetben Juhász Levente, aki nem csak szemtelenül fiatal (29 éves!), hanem iszonyat tehetséges is. […] A történethez és a szövegkönyvhöz hasonlóan minden egyes szám tele van élettel, a néző jobb esetben csak a lábával veri a taktust, rosszabb esetben erősen vissza kell fognia magát, hogy ne akarjon ténylegesen csatlakozni a „bulihoz”."

A király beszéde (József Attila Színház, rendező: Hargitai Iván)

„Fila Balázs alakításában a herceg roppant szerethetővé, és ami a legfontosabb, mélyen emberivé válik, akivel a néző az első perctől képes együtt érezni. (Szinte hihetetlen, hogy egy héttel korábban Fila még Mr. Gatto, a maffiavezér szerepében tűnt fel a Macskafogó premierjén, most pedig egy teljesen új szerepben debütált – ráadásul párhuzamosan próbálta a két darabot!) Színészileg igen megterhelő feladat jutott neki, hiszen a beszédhibát úgy kell megjelenítenie, hogy az mindvégig hiteles maradjon. Ez nem csak azt vonja maga után, hogy mindent kerülnie kényszerül, ami karikaturista módon jellemezné ezt a figurát, hanem láttatnia kell azt a szenvedést is, ami az ezzel a problémával küzdő férfi sajátja. Fila ezeknek a feltételeknek minden szempontból megfelelt: minden apró mozdulatban, gesztikulációban, mimikában érzékeltette a fájdalmat, de ugyanígy megjelent az ez ellen való tenniakarás szándéka is.”

Izgass fel! (Hatszín Teátrum, rendező: Pányik Tamás)

„Az Izgass fel!-re tekinthetünk a hazai musicaljátszás történetében egy teljesen új irány előszeleként is, hiszen viszonylag kevés „modern” musical jut el hozzánk. Bár Dolginoff műve is viszonylag régi, 2003-as, de mégis jól mutatja, hogy a musicalnek nem kell feltétlenül giccsesnek, pusztán szórakoztatónak lennie, hanem komoly témákról is lehet a zene segítségével beszélni. Ez ugyanis a másik nagy erénye ennek az előadásnak: több fontos kérdést is boncolgat, jól ellavírozva az egyes témák között. Amellett, hogy végső soron mégis csak egy musicalről beszélünk, kapunk egy jó kis pszicho-thrillert, ami a magyar színház világban alapból elég ritka, pedig külföldön ez a műfaj is egyre jobban virágzik. Mivel a darab valós események alapján íródott, így az amerikai igazságszolgáltatás történetének egyik meghatározó fordulópontjára is nagyobb rálátásunk nyílik, amelyről valószínűleg kevesen tudhatunk részletekben menőkig. Végül, de nem utolsó sorban: igazi embereket, igazi érzelmeket látunk a színpadon, és szívesen mondanám, hogy jelen esetben teljesen mellékes, hogy ez a szerelmi viszony éppen két férfi között szövődik, de ezzel hazudnék, mert legalább annyira fontos a homoszexuális vonal, mint maga a halálbüntetés eltörlése. Így válik az Izgass fel! jóval többé egy egyszerű meleg és egy egyszerű történelmi vonatkozású drámánál.”

János vitéz (Budapesti Operettszínház, rendező: Bozsik Yvette)

„A daljáték három nagy részre oszlik tehát, és ezt a zenei világ, a librettó is tökéletesen tükrözi, nagy kihívás elé állítva ezzel a rendezőt és a kreatív alkotóstábot. Bozsik Yvette – akit nem csak a rendezésért, de a koreográfiáért is dicséret illet – nemcsak, hogy gond nélkül jut át az akadályokon, hanem magasan át is ugorja azokat. Az előadás egésze megfeleltethető egy művészeti időutazásnak is: az első felvonás a Petőfi-korabeli falusi miliőt idézi meg, a második rész a nagyoperettek-vígoperák világát tárja elénk, míg a harmadik egy jóval emeltebb, már-már szakrális jellegű fejezet. Ezzel tulajdonképpen három különböző műfajban kell helyt állni, amely Bozsiknak abszolút sikerült, ráadásul úgy, hogy közben mindvégig megőrzi az egységességet. Az egyes részek szépen simulnak egymásba és egymáshoz, a nézőnek egy percre sem lehet hiányérzete a váltásokkal kapcsolatban. Ebben nagy segítségére volt a díszlettervező, Cziegler Balázs, akinek mindhárom felvonásbéli munkája már-már festői alkotásnak nevezhető (különös tekintettel Tündéroszág látványvilágára), valamint a jelmeztervező, Berzsenyi Krisztina, aki mindezen koncepcióba tökéleten illő ruhákba bújtatja a szereplőket.”

Fotók: Dömölky Dániel (Gloria), Dusha Béla (Titanic), Fehér Alexandra (A tündérlaki lányok), Gordon Eszter (János vitéz, A Pendragon-legenda), Kállai-Tóth Anett (Macskafogó, A király beszéde), Kovács Milán (Izgass fel!), Szokodi Bea (A Platonov), Vörösmarty Színház (A Vágy nevű villamos)